Mednyánszky – Pozsonyban

Nagy várakozás előzte meg gyűjteményes kiállítását, a budapesti siker után augusztus végéig Pozsonyban volt látható. Háromszázon felül olajképek, száznál több grafika, vázlat- és jegyzetfüzetek, fényképek életéből. A szlovák művészettörténész szerint Mednyánszky a magyarok számára mintegy „nemzeti ikon” jelentőségével bír. Magányos alkat, sehová nem sorolható. Főúri származása rendkívülivé avatja. A művészet démoni igézetében folyó sorsa, az egyszerű emberek között, gyakran az élet legmélyén zajló életmódja akár rendje „lelkiismeretévé” tehetné. Szláv eredet dereng az idő mélyén. Lengyel őse II. Endrétől kapta a trencséni Medne birtokot, innen nevük: Mednyánszky! De a híres-hírhedt Stibor vajdát is ősei között tudhatjuk, szülőhelyét, Beckót örökölték tőle. A történelembe nyúló gazdag családfáján számos rokoni főnemesi család neve szerepel.
Sorolhatnánk őt a francia „barbizoniak” s később az impresszionistákhoz, részt vett munkájukban. De kevés lenne, több volt ennél! Nem „csak” festői kérdések izgatták, színek játékai, fénytörések, formák keresése, az ő problémái mélyebbek, ontológiai gyökérzetűek és létfilozófiai természetűek. Bár színekben látta a világot, de közben a természetre és az emberre gondolt. Realista s a hangulatot tartja döntőnek, amely a teljes embert tartalmazza. A festőt az is jellemezheti, amit nem fest meg! Mednyánszky a Millennium lelkes lázában sem fest dicső jeleneteket a múltból, történelmi képeket. A magyar népélet tarka világa sem ihleti meg, sem az impresszionisták – például a nagybányaiak – színes kísérletei. Egyedül a természet drámaisága köti le, s az élet mélye, ahol az ember a létéért küzd. Monumentalitás és misztériumok uralják lelkét...
Magyarságát akár a Petőfiével is összevethetnénk! „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / fenyvesekkel vadregényes tája / csodállak, ám de nem szeretlek / s képzetem hegyvölgyedet nem járja.” olvassuk, ahogy a költő hitet tesz a magyar róna mellett. Mednyánszky ebben ellentéte, ő a „zordon Kárpátok” szerelmese. A roppant hegyek és rengeteg erdők s felettük a változó égbolt, tehát a kozmikus erők és végtelen földi méretek elbűvöltje. Míg Petőfi a határtalan távlatokat érzi, ő az anyag végtelenségét! Ellentétük a gáttalan és indulatosan szenvedélyes és a drámaian meditáló szellemi erő különbözősége. De mindketten a szabadság formáit kutatják és látásukat a szülőföldi táj határozza meg.
Mednyánszky a felső-magyarországi táj és történelem neveltje. Eszmélését természeti elemek és népi kötődések táplálják. A hegyvidék misztikus érzéseket és drámai szemléletet, népi környezete bizonyos „szláv melankólia” elemeit oltják bele. Mindkét vonás jellemzi művészetét. Mert a hegységek nemcsak a kozmikus esztétikum és zord fenség sugallói, hanem zártság is egyben, sorsszerű akadályok a lét tragikumának képviseletében. S a szem nem lát meszsze az erdőben, melynek homálya titkokat sejt, rejtélyes neszeibe az ember beleborzong. Az égbolt alacsonynak tűnik fel, gyakran viharosan borús ködösen eltűnni látszó, szorongást kelt. Az emberi lélekre a mindenség súlyával nehezedik a hegyi világ! Mednyánszky képein állandóan érezzük a táj tragikumát. Míg Petőfi attitűdje plebejus lázadás a nép érdekében, Mednyánszkyé a művész arisztokratikus alázata a lét iránt. Panteistának mondták, de nem természet-bámulat az övé, hanem a teljes odaadás! A táj drámai megélése, a természeti erők érzete. Szinte minden képe pompás látomás és hiteles önvallomás. Nagy vásznain a táj méretei lenyűgözőek és részletei döbbenetesek. Amikor a szolnoki művésztelepen az Alfölddel találkozik, megismerkedik a végtelennek tűnő síksággal, a magyar rónával, itt is a monumentalitás fogja meg. Képein a tekintet a magas ég alatt a végtelenbe vész, a föld anyaga keskenyebb csík, a síkság roppant mérete is felemelő! S a természeti erők? Hatalmas vásznán bimbózó tavaszi fa, a háttérben opálos zöldes-kékes végtelenség, a virágtömeg az élet hatalmát sejteti.
A festő útja a táj bűvöletéből az emberek felé vezet. Alakos képein megannyi tragikum, drámai hangulat! Ezek a híres csavargóképek! Más arcképei az elemi önérzet és egyszerű emberi méltóság ábrázolatai. Megérezzük bennük a népi jellemet, a született önérzetet és lelki méltóságot, az egyszerű emberek tulajdonságait. Markáns, kemény nézésű fiatal arcok, nem mosolyognak, vonásaikon mégis az élet egyszerű derűje, s valami kemény, elemi határozottság. Csavargóképei félelmetesek! Az egyik leselkedik, a másik verekedés után riadtan visszanéz, egy hajléktalan részegen bóbiskol, a Rablótámadás című képen háttal áll felénk, kezében husáng, homályba vesző cilinderes alak pénzét követeli. Az áldozat szinte az éjszakába vész, csak a szeme világol olyan eszeveszett rémülettel, hogy a kép címe Iszonyat is lehetne. Párizsban nagy sikere volt Mednyánszkynak ilyen képekkel 1897-ben. Más hangulat: benőtt sírkereszt előtt idős pár áll lehajtott fejjel, Sír felett a kép címe, de lehetne A bánat is! Számos embertípust ismert meg európai vándorlásai során, mint naplójában írja: (Szolnokon) „ideálját leltem meg annak, amit népnek képzeltem.”
Frontélményeit megjelenítő képein az esélytelenné váló életről való látomások jelennek meg. Ismerve lelkiségét, ne várjunk csataképeket, ütközetek poklát és hősiességet, még vért sem! A háború a természet része, cselekvői, vagy inkább elszenvedői egyszerű emberek. Számára a háború is festői és emberi probléma, nem annyira a vérontás, inkább az ember megalázása és szenvedése, az emberiesség alkonya. A mezőn fekvő elesett sem vértócsában hever, a végső tehetetlenségbe zuhant test döbbenetes nyugalmát mutatja. A hóban elhagyottan gyötrődő harcosok feküsznek, lehorgasztott fejű hadifoglyok állnak, a katonatábor sem erőt sugall, hanem a nehéz sors kilátástalan szürkeségét. A vonuló trénoszlop a sors elébe húzó szekerek monotóniája. A lövészárok s a tüzelőállásban lévő ágyúk a súlyos várakozás csendjét tolmácsolják. Egyik képének a címe Enyészet! Két fekvő tetem, szinte ködössé válva, már-már felbomolva, egészek még s mégsem valósak, mintha már nem lennének. A Behavazott katonatemető is döbbenetes! Vedlőn fehér, dombos lapályon jobbra és balra néhány fakereszt kórókkal és senyvedő fűcsomókkal övezve, sivár, fátlan kietlenség! Távolabb a harmadik keresztcsoport. A megdermedt tájban mintha máris elvesznének, a kietlenségben nemcsak a megölt test, hanem a kihunyt lélek is a fagy és irdatlan magány martaléka! A festő itt is önmagát adja, a háborúban az egyetemes emberség nagy kudarcát látja s a természetben kallódó ember tragédiáját. Annak az elemi önérzetnek és méltóságnak a megcsúfolását, amit még csavargóinál is megtalált.
Mednyánszky művészi egyéniségét, magányát a Csontváryéval is összevethetnénk. Mindketten a Felföldről indultak, magukban hordozzák a táj misztériumát. Ugyanakkor, 1919-ben haltak meg, Csontváry egy évvel fiatalabban. Kortársak, magányosak, erős érzékkel a monumentalitás iránt. Csontváry őrülettől sem mentes festőszenvedélye csupa látvány és színes lobogás, Mednyánszkyé realista, tragikus valóságlátó szemlélődés. Míg előbbi eszméi zsarátnokát önmagából ontja a világra, utóbbi a természetben keresi a lét titkainak magyarázatát. Művészi eltökéltségük és következetességük zseniális természetű és kozmikus méretű. Mednyánszky színei nagyrészt komorak, hangulatai gyakran melankólikusak, mint az őszi és téli ködök, látomásai drámaian életesek. A mélykék változatai s a rőtbe menő barnák, az opálos szürkék és mélyzöldek, kevés a sárga, inkább a fehér s néha a sötét tónus egészen a feketéig. Világa ritkábban a napfény, inkább a homály, árnyalatai nem a derűé, hanem a szürkületé. Még fényei tiszta szépségén is kísért rőt színeivel valamiféle őszies bánat s a hideg kékek ragyogásában a dermedt téli fenség. Budapest után Pozsony, a kiállítás innen Bécsbe megy, átfogva Mednyánszky szűkebb életterét, amelynek a jelenségeit utánozhatatlan művészi erővel jelenítette meg!
Duba Gyula