Bödők Zsigmond eddig hét kötetet adott közre Magyar Tálentum címmel indított (a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában megjelenő) sorozatában, amelynek sikerében – a masszív kiadói kampány mellett – a témaválasztás és a feldolgozás módja egyaránt szerepet játszik. A különböző területeken elért magyar szellemi teljesítmények (legyen szó irodalomról, utazásról, természettudományról vagy technikáról) joggal megdobogtatják az ember szívét, s nyilván jó érzéssel is olvas róluk, ha a tálalás megfelel az ízlésének. A legújabb könyv, a Magyar feltalálók a hajózás és a vasút történetében a magyar technikatörténet egy kevésbé ismert fejezetével ismerteti meg az olvasót. A szerző a kötet előszavában – már-már szépírói képességeket felvillantva – „nem mindennapi utazásra” csábít és a „korabeli leírások, dokumentumok alapján” megpróbálja rekonstruálni a hajdani magyar műszaki zsenik vízen, vasúti pályákon közlekedő járműveit, illetve azokat a tartozékokat, amelyek e közlekedési eszközök működését lehetővé tették vagy tökéletesítették. A bemutatás a római korban indul, hiszen Pannóniában, a mai Magyarország területén már Kr. u. százvalahány esztendővel viszonylag fejlett vízi közlekedésről beszélhetünk, amelynek ugyan a honfoglalás korára már nyoma sem maradt, de történelmi tényként illik számon tartani, s ha belegondolunk abba, hogy a Balatont éppen a rómaiak mentették meg az elmocsarasodástól vagy a kiszáradástól, amikor megépítették a Sió-csatornát, akkor hálával kell emlékeznünk rájuk.
A kötet következő fejezetei olvasmányosan foglalják össze azt a nem
különösebben terjedelmes ismeretanyagot, amely a középkori magyarországi
hajózással kapcsolatos (eközben a szerző egy rövid időutazást is tesz egészen a
XIX. század második feléig, bemutatva a magyarországi folyamszabályozás fontosabb
állomásait), s megismerkedhetünk egy magyarországi születésű, európai hírű
műszaki alkotóval, Verancsics Faustusszal, akinek a nevét azért is illene
megjegyeznünk, mert ifjú korában gyakran időzött Pozsonyban, az esztergomi érseki
tisztet viselő nagybátyja, Verancsics Antal itteni rezidenciájában. Ez a kalandos
életű férfiú önálló kötetet is megérdemelne, hiszen nemcsak az itt ismertetett
hajók, vízimalmok, hidak és a folyami közlekedést megkönnyítő megoldások
fűződnek a nevéhez, hanem ágyúk, puskák és egyéb lőfegyverek, harci járművek,
vízemelő berendezések, elmés közlekedési eszközök stb. A magyarul is megjelent
Machinae novae c. munkájának végén egy listát ad közre különböző
találmányairól, s ezek között még az ejtőernyőt is megtaláljuk, de az is
foglalkoztatta, hogy „miként lehet sebet útközben orvosolni, ha a terhet szállító
bármilyen állat hátát a hordszék vagy a nyereg feltörte” vagy hogyan lehet
„útközben lóháton ételt főzni”, vagy „hogyan lehet a bort több éven
keresztül is tárolni anélkül, hogy megromlana”. Szerepel ebben a felsorolásban egy
„tűz-, víz- és napóra, amely bárhol megmutatja a hónapokat és napokat is”, csak
az a baj, hogy ennek részletes leírását nem közli. Verancsics könyvében egyébként
rengeteg illusztráció szerepel, ezekből a témához illőket Bödők is közreadja. A
XVI. századból egy nagy ugrással a XVIII. század második felében találjuk magunkat
a következő fejezet jóvoltából, amely Batthyány Tódort mutatja be, akinek elmés
teherhajóit a pozsonyiak is megcsodálhatták. Majd a magyar alkotók bemutatását
félbeszakítva a szerző egy fejezetet szentel a gőzgép megszületésének, ami azért
hasznos, hogy a továbbiakat már könnyebben megérthessük. A gőzhajókra már
korábban is történik utalás, de Bödők csupán mint érdekességet említi, hiszen
aligha valószínű, hogy Thomas Savery vagy James Watt előtt kétszáz évvel már
valakinek hajóba épített működőképes gőzgépet sikerült volna szerkesztenie
Magyarországon. A hajókkal foglalkozó első részt a balatoni gőzhajókról és három
magyarországi feltalálóról (Bernhard Antalról, Kunstädter Jakab Joachimról, Balogh
Béláról) szóló fejezetek zárják. A második rész a vasúti közlekedéssel
foglalkozik, s ezt akár magyar sikertörténetek füzérének is nevezhetnénk, hiszen
olyan világhírű férfiakról is olvashatunk itt, mint Ganz Ábrahám, Kandó Kálmán
vagy Jendrassik György. Az egyes fejezetek „műfajilag” vegyesek, hiszen kerek
összefoglalásokat és lexikonba illő szócikkeket egyaránt találunk itt, számtalan
rajzzal, fotóval és más illusztrációval kiegészítve. A kötetet záró
irodalomjegyzék is arról tanúskodik, hogy a szerző igyekezett jó
ismeretterjesztőhöz illően minden lehetséges forrást felkutatni. A különböző
lapokban megjelent emlékezésekre, összefoglalásokra történt utalások viszonylag
nagy száma azt sejteti, hogy a témát eddig még kötetben nem foglalták össze
kimerítően, bár az 1964-ben megjelent Magyar műszaki alkotók és az 1997-ben kiadott
Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig jó kiindulási pontnak tekinthető.
(latimér)