Közel két esztendeje vagyok az Illyés Közalapítvány kuratóriumának a vezetője,
s korábban négy esztendőn keresztül voltam a kuratórium tagja (máskülönben hosszú
évtizedek óta foglalkozom a kisebbségi helyzetben élő magyarok ügyeivel) – enynyi
idő talán elegendő arra, hogy tapasztalatokat szerezzek az úgynevezett
támogatáspolitika működéséről, és szóvá tegyek néhányat e (nem mindig
örvendetes és megnyugtató) tapasztalatok közül. Elöljáróban csak ennyit: a Magyar
Köztársaság támogatáspolitikája a kelleténél jóval szűkösebb mederben halad,
nem mindig átgondolt és ezért nemigen éri el a hatékonyság kívánatos szintjét.
A támogatási politika stratégiája a köztársaság, hogy így mondjam, erkölcseiből
következett, minthogy a kisebbségi sorsba taszított magyarság iránt kinyilvánított
felelősség a rendszerváltás erkölcsi és politikai stratégiájának része volt. Ezt
a felelősséget deklarálta a „negyedik” Magyar Köztársaság Alkotmánya is. A
felelősségvállalás következményeként épült be az ország költségvetésébe a
támogatáspolitika, részben a nagy közalapítványok (Illyés, Apáczai, Új
Kézfogás, Mocsáry Alapítvány), részben a közvetlen miniszteriális támogatások
(az erdélyi Sapientia Tudományegyetem, a komáromi Selye János Egyetem, a beregszászi
Illyés Gyula Tanárképző Főiskola, a vajdasági bentlakásos magyar középiskolák, a
határon túli magyar könyvkiadás stb.) intézményi rendszerének keretében.
De maradjak csupán az Ilylyés Közalapítvány körében szerzett tapasztalatoknál. (A
teljes támogatási rendszer mára kissé kaotikussá vált, ezért igazából szükség
lenne egy olyan stratégiai eszmecserére, esetleg a Magyar Értekezlet keretében, amely
számot vet a teljes rendszer eddigi tapasztalataival és jövőjének feladataival.)
Tehát: az Illyés Közalapítvány mára ott tart, hogy csupán a legnagyobb
nehézségekkel és nem minden belső konfliktus nélkül képes megközelítőleg eleget
tenni azoknak a feladatoknak, amelyeket alapítói, mindenekelőtt a magyar
Országgyűlés annak idején megjelölt számára. A közalapítvány költségvetési
kerete 2001-ig folyamatosan (2000-ben és 2001-ben radikálisan) emelkedett, azóta
reálértékben, mi több, az idei esztendőben abszolút értékben is csökkent.
2001-ben az akkori költségvetés valamivel több, mint egymilliárd forintot (különben
az állami költségvetés töredékét) juttatott az alapítványnak, azóta ez az
összeg nem nőtt, ami négy esztendő leforgása alatt nagyjából húszszázalékos
inflációs veszteséget jelent, ráadásul az idei költségvetési megszorítások
közel kétszázmillió forinttal (vagyis újabb húsz százalékkal) csökkentették a
közalapítvány rendelkezésére álló összeget. Talán megállapíthatom, hogy
reálértékben számítva az alapítvány ma a 2001-ben rendelkezésére álló
pénzügyi keretnek csupán a hatvan százalékával gazdálkodhat.
Ez a keret ma nyolcszázmillió forintot jelent (2001-es árszínvonalon csak
hatszázmilliót), ennek felével a határon túli alkuratóriumok rendelkeznek, több
tízmilliót vesz igénybe az alapítvány működtetése, ugyancsak több tízmilliót
visznek el azok a kötelezettségek, amelyeket az alapítvány már a működésének
kezdete óta magára vállalt (például a határon túli televíziós központok
működésének támogatása, az MTI hírszolgálatának a határokon túli
finanszírozása, igaz, ez utóbbi a kuratórium legutóbbi határozata értelmében a
jövő évben már nem terheli az alapítvány költségvetését). A budapesti központi
keretben az idei esztendőben így mindössze kétszázmillió forint maradt, ezzel
szemben többmilliárd forintra rúgó pályázati igény jelentkezett.
El lehet képzelni azt a feszültséget, amely ilyen lehetetlen körülmények között a
budapesti központi kuratórium munkáját megterheli. Ez a feszültség bizony rányomja
bélyegét a kuratórium tanácskozásaira is, és időnként a tevékenység, illetve a
kuratóriumban való részvétel ellehetetlenülésének rémképét idézi fel.
Az Illyés Közalapítvány budapesti kuratóriumának hagyományosan egy igen súlyos
dilemmával kell megküzdenie: döntenie kell, vajon az úgynevezett „stratégiai”
beruházásokat (Magyar Házak, iskolák, szociális otthonok stb. létesítését), avagy
a már létező magyar intézmények működésének támogatását részesíti-e
előnyben. Mindkettőre szükség van, hiszen „stratégiai” beruházások a
kisebbségi magyarság fennmaradásának feltételeit teremtik meg (emellett a
közalapítvány támogatási stratégiájának eredményessége is ezeken a
létesítményeken mérhető le), az intézmények (iskolák, tudományos műhelyek,
folyóiratok, kulturális találkozók, ifjúsági táborok, egyházi rendezvények)
támogatása viszont a kisebbségi magyar élet és közélet fenntartását szolgálja. A
két igen nagy és szerteágazó támogatási terület közül egyiket sem lehet
elhanyagolni, a rendelkezésre álló pénzügyi keret viszont a kettő közül az egyik
támogatására sem elég, mindkettőre pedig a kevésnél is kevesebb. Ez az áldatlan
helyzet okozza a támogatási politika egyelőre megoldhatatlannak tetsző belső
konfliktusait.
Jóllehet tudni lehet, hogy a támogatási politikának éppen most: az európai uniós
integráció lehetőségének kibontakozásakor igen nagy stratégiai feladatokat kellene
megoldani. Részben azáltal, hogy az uniós támogatások megszerzése bizonyos,
általában a tervezett beruházás költségvetésének húsz-huszonöt százalékát
mint „önrészt” követeli meg, és ezt a magyar költségvetésnek kell állnia.
(Mindez jelenleg a szlovákiai és igen kicsiny részben a szlovéniai beruházásokra
vonatkozik.) Részben pedig azáltal, hogy az uniós pályáztatás sikere érdekében
most kell létrehozni vagy megerősíteni azokat az erdélyi (és esetleg vajdasági)
magyar intézményeket, amelyeknek önállóan (és például nem bukaresti vagy belgrádi
közvetítésen keresztül) kellene a brüsszeli központban pályázati eredményeket
elérniük.
Az előttünk álló néhány (öt?, tíz?) esztendő a romániai és a szerbiai magyar
intézmények jövője tekintetében minden bizonnyal sorsdöntő lesz. Ha a kisebbségi
magyarság, természetesen jórészt magyarországi támogatással, most nem tud
helytállni az uniós versenyben, akkor igen nagy teret fog veszíteni a többségi
nemzetek érdekérvényesítő politikájával szemben. Azt ugyebár senki sem gondolhatja
komolyan, hogy az erdélyi vagy a vajdasági magyarság uniós érdekeit Bukarest vagy
Belgrád ugyanolyan ügybuzgalommal fogja képviselni, mint a román vagy szerb
érdekeket. Mindez a magyar állam számára stratégiai döntéseket és ezeknek
megfelelő támogatási politikát ír elő.
A köztársaság költségvetése, miként már az imént jeleztem, jelenleg nem felel meg
a támogatási politika eme stratégiai követelményeinek. Ráadásul a támogatási
politika köznapi eredményessége is több kétséget vet fel. Jól tudjuk (az elmúlt
esztendőben nemegyszer tették azt szóvá a nyilvánosság fórumain), a kisebbségi
közösségek és intézmények számára megítélt és juttatott pénzösszegek nem
mindig szolgálják azt a támogatási stratégiát, amely a kisebbségi magyarság
érdekében létrehozott közalapítványoknak értelmet ad. A folyósított összegek egy
részének útját ma is homály borítja, ezért is kellett az Illyés Közalapítvány
új kuratóriumának az elszámolások igen határozott és átlátható rendszerét
kidolgoznia.
A kisebbségi magyar közösségeket szinte mindenütt háttérbe szorította és
kifosztotta a második világháború után bevezetett kommunista diktatúra négy
évtizedes uralma, Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és (az utóbbi másfél
évtized tekintetében) a Vajdaságban is egyértelmű közösségi és intézményi
pauperzálódásról beszélhetünk. Mindez azt jelenti, hogy a magyar támogatási
rendszer igen heves, olykor hiszterizált ostrom alatt áll, a magyar kisebbségi
társadalmakban szinte mindenki a magyarországi támogatási rendszertől várja a
jóvátételt, az életlehetőséget, nemegyszer a csodát. Ráadásul ezeket a
kisebbségi társadalmakat is súlyos belső konfliktusok tartják lázas állapotban,
különben többnyire a magyarországi politikai konfliktusok hatására.
A hazai politikai erők ugyanis lelkesen, ugyanakkor minden józan megfontolást (és
korábbi fogadkozásaikat) mellőzve exportálják a konfliktusokat és retorikájukat a
határon túlra (egyébként a román, a szlovák, a szerb és az ukrán nacionalizmus
legnagyobb örömére!)
Mindez, legalábbis engem elszomorít és elkedvetlenít. Az 1989-es rendszerváltoztató
évek óta, sajnos, sok mindenben csalódnunk kellett, sok mindenben, aminek
eljövetelében, kibontakozásában, megvalósulásában akkor erősen reménykedtünk.
Sokat ártana a magyarság, a köztársaság ügyének, ha az előttünk álló közvetlen
jövőben most a támogatási politika: ennek a politikának az erkölcse és
stratégiája lenne a történelem soron következő áldozata.