Zakinthosra, a „Teknősbékák szigetére“ péntek dél tájban érkeztem. A
harmadik legnagyobb Jón-sziget ugyancsak Zakinthos névre keresztelt fővárosából a
görög szárazföldre, „Olümpia-nézőbe“, az ókori játékok helyszínéhez a nagy
versenysorozat kezdete előtt hétfőn kora reggel indult utoljára turistahajó. Vétek
lenne kihagyni, határoztam el egy pillanat alatt, s máris Evához, cseh
idegenvezetőnkhöz siettem.
– Szeretnék én is befizetni az olümpiai kirándulásra.
A takaros fehérnép felütötte mindent tudó irkáját.
– Sajnos – tárta szét a karját némi böngészés után –, már nincs szabad
hely.
Igen elszomorodtam.
– A kazánházban sem?
Felkacagott. Nevet, sóhajtottam ki hirtelen legalább ezer liter levegőt remegő
tüdőmből, hát talán mégsem teljesen reménytelen a helyzet.
– Megnézem, mit tehetek. Esetleg szólok Máriónak. S majd este megmondom, mit
sikerült intéznem.
Nem tudom, Márió kicsoda-micsoda, de biztos, ami biztos, gyorsan összeszerkesztek
(elvégre szerkesztő lennék, vagy mi a szösz), s villámgyorsan elrebegek érte egy
nyúlfarknyi, ám sok-sok szentet segítségül hívó imát.
Eva elmegy. Én meg megismétlem a fohászt. Aztán estig a saját levemben főlök. S
idegességemben mindegyik körmömet térdig rágom.
A hivatásos turistakalauz csak a vacsora táján kerül ismét elő.
– Szerencséje van – mosolyog már messziről –, sikerült jegyet szerezni. De ne
nekem legyen hálás, Máriónak köszönje.
Máriót ismeretlenül is elsöprő többséggel szentté avatom.
Hétfőn korán kelek, sebtében bekapok néhány falat sonkát, aztán rohanok a
Zakinthosba szállító begyűjtőbuszra. A kocsi légkondicionált. A kollégáim, suhan
át az agyamon, miután kényelmesen elvermelem magam az egyik öblös ülésen, épp most
bumliznak valamelyik zsúfolt, pöfögő-zötyőgő 70-es buszon munkába. Én meg egy
patyolattiszta járműben ülök. S a légkondi halkan duruzsol...
Az autóbusz a kikötőbe, Killitibe hajt, s majdnem egészen a háromszintes hajóig
visz. Gyorsan beszállok. Keresek egy padot és lehuppanok. Kisvártatva kihajózunk. No,
sóhajtok mélyet, most már nagy baj nem érhet.
Előveszem útikönyvemet. Újra elolvasom az Olümpiáról szóló fejezetet.
Olümpiában, áll a „kisokosban“, már jóval Krisztus előtt is tartottak
sportversenyeket, s a négyévente rendezett viadalokra a görög városállamok
mindegyikéből sereglettek bajnokjelöltek. A versenyzők az évszázadok során nem
csupán futásban, s diszkoszvetésben, hanem más sportágakban, például
kocsihajtásban, de költészetben és zenében is összemérték egymással tudásukat. A
görög föld poliszaiból öszszegyűlt versenyzők vetélkedése és a Zeusz
tiszteletére meghirdetett szent fegyverszünet intézménye az ókori görögség
egységes eszményeinek jelképévé vált...
Kétórai hajókázás után kikötünk. Aztán ismét (természetesen légkondicionált)
kocsiba ülünk és Olümpiáig meg sem állunk.
A rommező bejáratánál jegyet kell váltani. Kilenc euróba kerül. A pénztár előtt
zömök úriember ácsorog. És mosolyog. Ő Márió, bök feléje helyes kis állával
Eva.
Márió nem öreg, de már nem is túl fiatal ember: pár éve élete második felét
tapossa. Illendően köszöntöm. Magyarul persze. A válasz: szívéhez emeli csuklóban
behajtott jobb kezét és finoman meghajol. (Hű, ha ezt az otthoniak látnák!) Mielőtt
ismét megszólalhatnék, a kezembe nyom egy cédulát. Rápillantok. Nem is cédula,
szabadjegy! A rommezőhöz és az olimpiai múzeumba biztosít ingyenes belépést.
Márió aranyos ember. Csak egy rettentő nagy hibája van. Nem tud magyarul.
„Csupán“ görögül, franciául meg angolul beszél. Én viszont se görögül, se
franciául, se pedig angolul nem tudok. De, oda se neki, apróságokra nem adunk. Csak
kijövünk egymással valahogy.
Jótevőm több nyelven, s jelbeszéddel is tudtomra adja, hogy épp van szabad fél
órája, s ha akarom, körbekalauzol a „szentélyben“. Mi az, hogy akarom? Boldog
leszek!
Szinte minden követ közelről megnézünk. Kő viszont Olümpiában, az ókori játékok
színhelyén temérdek található. Szerencsé(m)re azért néhány terebélyes olajfa is
akad. És mindegyik árnyékában turistacsoport hűsöl. Az idegenvezetőjüket
hallgatják.
Márió ügyet sem vet a csoportocskákra. Szinte egyfolytában beszél. Csak beszél,
beszél, ki nem fogy a szóból. És széles taglejtésekkel gesztikulál. Neveket,
évszámokat, eseményeket sorol. Közben szemügyre vesszük a gümnaszionnak, Zeusz és
Héra templomának, s a tisztességtelen eszközökkel küzdő versenyzőkre kirótt
bírságokból emelt Zeusz-szobroknak a maradványait, no meg a Szent Kerületet, aztán a
fürdőházat, s Pheidiasz szobrász műhelyét,... az ősi Olümpia értékes
hagyatékát.
Istenem, ha ezek a kövek megszólalnának, s történetesen magyarul szólalnának meg,
lélegzetelállító riportokat készíthetnék. Márió gondolatolvasó lehet, mert
hirtelen gyengéden belém karol, s finoman megérdeklődi, nem akarok-e árnyékba
húzódni, esetleg néhány percre leülni?
Dehogy akarok! Haladjunk tovább.
Erre elindulunk. Közben megtudom: Márió negyven éve idegenvezető. Fiatal korában,
amikor Pirgoszban tanult, atletizált. Jó sportoló volt, ezért 1952-ben néhány
méteren vihette az Olümpiában meggyújtott lángot.
Ez igen! Bravó, Márió!
A stadion bejáratához érünk. A boltíves átjáró egyenesen a futópályához vezet.
Itt az ideje, határozom el, hogy én is meglepjem valamivel az enyhén pocakos
időutazót.
Kísérőmet egy falszöglet árnyékába terelem, s magyarázni kezdek. Ha jól tudom,
rajzolom porba útleírásokból szerzett ismereteimet, a 192 méter és 27 centi hosszú,
s harminc méter széles stadionban egyszerre húsz futó versenyzett, a pálya hossza az
„egy stadion“, lejtős nézőterén 30-40 ezer ember fért el, az időszámításunk
előtti negyedik században készült és az 50-es évek végén német régészek
tárták fel.
Márió megveregeti a vállam. Bravó, bravó, mondja, s meg is tapsol. És megint
kiselőadásba fog. Itt, mutat körbe maga körül, ahol egykoron atléták közel ezer
évig küzdöttek a dicsőségért, néhány nap múlva ismét komoly csatározások
folynak majd: ezúttal súlylökők fognak versengeni a minél jobb helyezésekért. S
annak érdekében, hogy a sportolók és a szurkolók egyaránt a múltban érezhessék
magukat, nem épültek modern lelátók, nem lesznek elektromos eredményjelzők, s
világítóberendezések, a nézők pedig az antik stadion füves lankáin ülve vagy
állva nézhetik végig a versenyt.
Az alkalmi történelemóra után a starthoz sétálunk. A rajtkövekben ma is jól
láthatók az elrugaszkodást megkönnyítő vájatok. Gyorsan féltérdre ereszkedem, s
indulóállásba vágom magam.
Kalauzom kitalálja a szándékom, gyorsan a feje fölé emeli, s összeüti a két
tenyerét. Hőség ide, hőség oda, nekivágok a távnak. Ki tudja, mikor futhatok
legközelebb versenyt Olümpiában!
A célba, úgy érzem, ezer év elteltével sikerül beérkeznem. Csuromvizes vagyok. De
kit érdekel? Fő, hogy első lettem! S nem is doppingoltam!
Márió újabb produkciómat ismét tapssal díjazza. Majd karórájára pillant. Ne
csüggedjek, hümmögi, minden kezdet nehéz. Legközelebb már gyorsabb leszek. Aztán a
közeli olajfához lép, letép egy ágat, a vesszőből néhány mozdulattal koszorút
készít, s kis remekművét a fejemre illeszti. Persze, jegyzi meg közben szerényen,
nem ártott volna legalább egy ellenfelet is szereznem.
Jaj, Márió, neked semmi se jó?
Kísérőm javasolja: nézzük még meg az Olimpiai Játékok Múzeumát is. Jó gondolat,
hisz az új múzeum Görögország egyik legremekebb szoborgyűjteményével
büszkélkedhet.
A szobornézés után barangolásunk véget ér. Még gyorsan lefotózzuk egymást, aztán
öszszeölelkezünk és elbúcsúzunk. A városka (vagy falu)?, Olümpia felé veszem az
irányt. Illik ugyanis néhány „olimpiás“ ajándékot vennem...
Pár méterről visszafordulok. Márió mosolyog, integet. Márió, eszem a kis
kecskeszakállad, mindent nagyon köszönök!
ZOLCZER LÁSZLÓ