Mögöttünk van. A nyolc magyar aranyérmet tekintve ugyanaz az eredmény született, mint négy éve Sydneyben. Ez azt jelenti, hogy Magyarország az országok közötti versenyben az előkelő tizenharmadik helyen végzett. Ha belegondolunk abba, hogy 200 ország sportolói vettek részt az olimpián – ez ragyogó eredménynek könyvelhető el. Főleg úgy, hogy az Európai Unió országai közül mindössze négyen előzték meg Magyarországot.
Az egész világ az olimpia lázában égett. Ennek köszönhetően a magyarországi kormányválság híre is csak másodhegedűsi szerephez jutott a közvélemény figyelmében. Milliók várták a nagy eseményt, mégis e sikerek ellenére többet érdemeltek volna. Hiszen tíz örömujjongás után csak nyolc arany maradt.
Magyarország egy másik éremtáblázatom az első helyen végzett, ez viszont nem a dicsőség ranglistája, hanem a szégyené. Az ún. dopping-éremtáblázaton (azaz, hogy melyik országtól hány érmet vettek vissza) két arany és egy ezüstéremmel a magyaroké az elsőség. És a két elvett arany árnyéka az egész magyar nemzetre ránehezedett, hiszen nem kétséges, a piros-fehér-zöld zászlókkal szurkolók tömege nem csak egy országra korlátozódik. És ők joggal bosszankodnak, értetlenkednek. Mi folyik itt? Magyarellenes hadjárat vagy igazságszolgáltatás? Talán majd egyszer minden lepel lehull, de néhány szomorú megállapítás már most ténynek tekinthető.
1. Ami a két sportolót illeti, jó, hagyjuk meg őket az ártatlanság vélelme
alatt, azonban ennek ellenére vétkeztek, hiszen ha a doppingolást eddig nem is
bizonyították rájuk, a szabályokat egyértelműen megszegték. És már ez is elég
indok lehet a trónfosztásra.
2. Ennél szomorúbb, hogy a magyar sportdiplomácia sem jeleskedett a magyar igazság
kivívása terén. Inkább a felelősség elhárítása, semmint a sportolók tisztára
mosása látszott az „igyekezetükön”. Hiszen ha felelősségteljesen elvégezték az
indulás előtt a doppingvizsgálatokat, nem lehetne kétséges a két nehézatléta
ártatlansága. Vajon milyen lenne most a sportminiszter kormányfői esélye, ha esetleg
népszavazás útján juthatna csak a miniszterelnöki-bársonyszékhez?
3. Megdöbbentő az is, hogy a 21. században a nemzetközi ellenőrző szervek milyen
amatőr (és „vandál”) módon járnak el a doppingvizsgálat terén. Hogy négyszeri
ellenőrzés is elégtelen a számukra... Pedig, halljuk, hogy milliós üzlet ez is.
A tíz magyar elsőség a Felvidéken is óriási örömet hozott, százezrek szorítottak az anyaországiaknak úgy, hogy a „mieink”. Miért ne, főleg most, hogy már a határok nélküli Európáról kezdünk beszélni? De vajon ezt az anyaországban is tudatosítják? És itt nem is annyira a sportolókra gondolok... Fura mód, a sport és a szurkolás nemzeti voltát inkább a szlovák közvetítéseknél lehetett érezni, mintsem a magyar királyi csatornát figyelve. A maratoni futásnál a pozsonyi tévé kommentátora nem felejtette el nyomatékosan hangsúlyozni, hogy két szlovák versenyző fut a mezőnyben, noha az egyik cseh állampolgár. De arra, hogy a kajak négyesek szlovákiai válogatottjában magyarok vannak, azt talán csak mi tudtuk. Mert a közvetítést hallgatva csak annyi volt: a szlovákok... Bármilyen nagy érdeklődés is övezte a futamot, a felvidéki magyar úgy érezhette, mint ahogy a híres westernfilm (A hét mesterlövész) utolsó szavai mondják: „mi mindig csak veszítünk”.
Szerencsére az utolsó nap mégiscsak egyfajta hab került a keserűvé vált tortára. „Tiszta játék, tiszta emberek, tiszta siker. Ilyen az igazi arany.” – olvasható az egyik internetes fórumon a magyar vízilabda-válogatott diadala után. Kár, hogy nem csak így maradt meg az athéni tizenhat nap emléke...
Oriskó Norbert