A komáromi Polgári Esték augusztus huszonkettedikén új rendezvénnyel folytatódott. Az est vendége, a Szent Istvánra emlékeztető ünnepi szónok, egyben a Hazától a nemzetig című kötet szerzője, Duray Miklós, az MKP alelnöke, parlamenti képviselő volt, aki az államalapítóval kapcsolatban arról szólt, hogy a szent király műve ugyan megvan, de széttöredezve; ezért a mai nemzedékek feladata újraegyesíteni a magyarságot.
A Magyar Kultúra és a Duna Mente Múzeum dísztermében megtartott, jelentős
érdeklődéssel kísért esemény nyitányán Petheő Attila, a rendező Szüllő Géza
Polgári Társulás vezetőségi tagja köszöntötte a hallgatóságot, majd Gál
László Latinovits-díjas versmondó szavalataiban gyönyörködhetett a közönség. A
Hazától a nemzetig című, a Méry Ratio kiadónál megjelent kötetet Kövesdi Károly,
a mű szerkesztője és Batta György író mutatta be.
Duray Miklós – az életrajzi lexikonok szerint „geológus, politikus és író” –
az idén július tizennyolcadikán elindult a hatvanadik éve felé. Ebből a csaknem hat
évtizedből én közel negyven évtizeden át figyelhettem hol a pártállamnak nevezett,
hol a demokratikus, többpártrendszerű társadalmi berendezkedés címkéjével
ellátott forgatagban, melyet történelemnek is hívnak, s amely számunkra azért
különös jelentőségű, mert ú.n. kisebbségiekként, a csonka hazától általában
elszigetelt felvidéki magyar nemzetrész tagjaiként éltük mindennapjainkat.
Ez a portré-kísérlet az idén megjelent remek Duray-könyvnek köszönhető; azért
született meg, hogy esetleg cselekedjünk Duray Miklós magatartásán felbuzdulva.
A tartalmas kötetnek van egy öt írásból álló fejezete, amely az Esterházy János
emléke elnevezést kapta. Ezekből a megállapításokból idézek most hármat. Íme az
első: „Ki volt Esterházy János? Pártelnök, parlamenti képviselő, hívő ember,
magyar. Mondhatnám: kollegám, de inkább példaképem. Sőt: egyetlen példaképem, mert
szinte nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rád, és ne tenném fel a kérdést: János
mi erről a véleményed, A válaszod hallom, és boldog vagyok, mert ismét azonosan
gondolkodtunk.” A szerző 1997-ben fogalmazott így, gróf Esterházy János halálának
40. évfordulóján.
Következzen a második citátum, ugyancsak 1997-ből: „Ki volt Esterházy János?
Politikus volt, akit a körülmények tettek azzá és a Gondviselés. Reá bízatott 31
esztendős korában az elszakított magyarság csehszlovákiai részének szószólói
tisztsége. Ma sem tudom ésszel felérni, hogy miért voltak ellenfelei. Talán csak egy
ok lehetett: kiválasztott volt, ami az ő esetében azt jelentette, hogy akkor sem ingott
meg, amikor már mindenkinek megroggyant a térde. Ezt a magatartást azért gyűlölik
sokan, mert irigylik, és szembenézve vele érzik saját, bevallhatatlan
gyengeségüket.”
Végül következzen a harmadik idézet – „Esterházy János magyarságszolgálatának
egyik legékesebb bizonyítéka volt, hogy nem hagyta el a kisebbségi sorsban maradókat
akkor sem, amikor minden gyakorlatiasan és józanul gondolkodó ember a helyében 1938
őszén úgy döntött volna, hogy a visszacsatolt területen marad, tehát ismét
magyarországi lesz. Gondoljuk csak végig ezt a bibliai történetet: a csaknem
egymillió felvidéki magyar visszakerült a hazájához, de ő az ötvenezer
kívülrekedttel maradt. A többség biztonságba helyeztetett, most már a
szétszóródottakkal kellett törődni... Második helyben maradása a háború végéhez
kötődik. Józan ésszel úgy dönthetett volna, hogy Nyugatra megy, nem várja meg a
bosszúra éhezők farsangolását. A nem “a józan ész” szabálya szerint hozott
döntések nem azt jelentik, hogy nem volt döntésképességének birtokában.
Ellenkezőleg. Birtokában volt olyan információknak, amelyek a józan ész határán
túlról érkeztek. Ezt a puszta logika és csupán a józan megfontolás alapján
határozó emberek nehezen értik meg. Ez nem emberi képesség függvénye, hanem a
lélek és a szellem világából származó sugallás. Tudatosítanunk kell, hogy vannak
közöttünk néhányan, akik tudnak mást is. Ez a másság teszi őket vezetővé és
kiválasztottá.”
Elhangzottak az idézetek; ezek után nézzünk bele Duray Miklós életébe, hogy miután
tényekkel igazoltuk magatartását, elkészülhessen az a bizonyos gyorsportré.
1968-69-ben, amikor a prágai tavasz eseményeinek köszönhetően úgy tetszett, hogy
fellélegezhetünk, ő állt a Magyar Ifjúsági Szervezet élére;
1978 és 1989 között a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának
alapítója és szóvivője, a Charta 77 egyik aláírója; 1982 és1985 között
bebörtönzik az államrend felforgatásának vádjával. Itt megállunk egy pillanatra,
mert itt gyökerezik Duray Miklósnak a világ magyarsága körében szerzett rendkívüli
tekintélye és tisztelete. Talán még mindig nem fogtuk fel teljes valóságában, hogy
mit jelentett a pártállam tombolásának idején, amikor módszeresen dolgoztak a hazai
magyar iskolák elsorvasztásán, szembeszegülni az államhatalommal, az életét is
kockáztatva, egyedüliként! a hatszázezres felvidéki magyar közösségből. Beleélő
képességünk még most sem olyan fejlett talán, hogy átérezzük ennek a “józan
ésszel” felfoghatatlan bátor tettnek a súlyát. Ha átéreznénk, minden egyes
alkalommal tiltakoznánk, ha Duray Miklóst köreinkből támadják, olyanok, akik
általában saját magukkal kötnek érdekszövetséget, és mohón vetik rá magukat
minden koncra.
Talán nem is olyan lényeges ma este minden színt odarakni a kísérleti portréhoz,
hiszen, aki ide eljött, jól tudja, hogy Duray Miklós alapította az Együttélés
politikai mozgalmat; ő szorgalmazta pártjaink egységbe tömörülését; hogy a
Magyarok Világszövetségének stratégája volt, hogy Esterházy Jánoshoz hasonlóan az
önrendelkezést tekintette és tekinti mindmáig a kisebbségi viszonyok közötti
leghasznosabb társadalmi berendezkedésnek stb. Megjegyzem, Esterházy János a két
háború között a szlovákság autonómiájáért szállt síkra, mert felfogta amit
akkoriban egyetlen szlovák politikus sem – a csehekkel kialakított államban
meggyorsulhatna a szlovák nép boldogulásának útja...
Duray Miklós csakúgy, mint nagy elődje és példaképe, Esterházy János, a szeretet
útját járja és napról napra bizonyítja, milyen hatalmas erőt kap a kiválasztott
ember, ha töretlenül halad az útján, ha magatartásával példát mutat, ha valóban
szolgál, s nem az újabb és újabb szerzés, a hiúság és a hatalomvágy ösztönzi.
Helyzete persze ma sem könnyű. Ő is szószóló, akár Esterházy János volt – a
felvidéki magyarság lelkiismerete, aki mindegyik történelmi helyzetben kiállt
értünk. Emlékezzünk a 2002-es magyarországi parlamenti választások két fordulója
közötti felszólalására a Kossuth-téren, és az azt követő interjúkra, melyekben
újra meg újra kinyilvánította, hogy “haza csak ott van, ahol jog is van”.
A kiválasztott ember az irányt mutatja. Bízhatunk benne, támaszkodhatunk
helytállására; ő viszi a vállán a legsúlyosabb terhet. Mint már mondtam, szolgál,
s nem hasznot húz.
Kicsoda hát Duray Miklós?
Esterházy János életművének folytatója; ugyanazt az adományt kapva az égiektől,
mint a nagy előd. És most jöjjön az utolsó Duray-idézet, melyet ő saját
jellemzésére is használhatna, ha nem lenne alázatos: “Esterházy politikusi és
emberi pályafutása a hit kristályrácsa szerint teljesedett ki; ennek a drágakő
csillogásától meghátrált benne az örökké kételkedő ember. A háború viharának
elvonultával ezért nem menekült el – hiszen ((én nem tettem semmit, amiért félnem
kellene.”.
A kiválasztottakat nem csodálni kell, hanem segíteni. A Magyar Szent Korona
úgynevezett képi programja – megfejtése alig pár esztendeje történt meg –,
tehát az az üzenet, amit az abroncson és a pánton elhelyezett 19 szentkép tartalmaz,
nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudás és a gyógyítás, tehát a szeretet népe vagyunk.
Ez nemzetünk örök eszmeisége; egyetemessége a politika nyelvére lefordítva abban
nyilvánul meg, hogy mindaddig nem lesz békesség a Földön, amíg az emberek nem
tisztelik-becsülik egymást.
Tekintve, hogy ilyen szerkezetű királyi koronája egyetlen más nemzetnek sincs – a
szeretet programjának megvalósítása talán éppen itt, a Kárpát-medencében
történik meg először. Esterházy János és Duray Miklós ezt a célt
követte-követi, és ezt az eszmeiséget nem lehet meghaladni. Nőjünk fel hozzá, és
örüljünk neki, hogy Duray már régen ezt az utat járja.
Batta György