Vajon miről álmodhat egy ébren is álmodó és ábrándozó festő? A színekről, alakokról, formákról? Talán arról, hogy milyen formában lehetne megörökíteni egy-egy elfelejtett, tönkretett tájat, a köztünk élt ügyefogyott embereket, az előttünk lepergett életeket? A Kisgéresben élő és hosszú ideig a magyarországi Aranyosapátiban alkotó festő-lelkipásztor, aki a Magyar Kultúra Lovagja címet is megkapta, Tiszai Nagy Menyhért a közelmúltban töltötte be hatvanadik életévét. Mindig is festőnek készült, végül lelkipásztor lett belőle. A sors játéka ez vagy Isten akarata érvényesült? Hosszú ideig Kisgéres és Aranyosapáti között ingázott. Most Csaroda is kedvelt helyei közé tartozik, ahol egy alkotóházat hozott létre, és július 12-én egy galéria is megkezdte működését.
Hogyan emlékszik vissza az első próbálkozásaira?
– Négyéves koromban öszszefirkáltam mindent, amit csak lehetett. A falat,
az ágyvégét, a szekrényajtót. Mondanom sem kell, édesanyám „nagy örömére”.
Végül vett nekem egy csomag ceruzát és irkát. Főleg vonatokat, mozdonyokat
rajzoltam. Örökösen az apámhoz utaztam, aki fogságban volt Oroszországban.
A vágya fejeződött ki a vonatokban?
– Rettenetesen vágytam arra, hogy az édesapám mellettem legyen. Amikor
viszont megjött, nagyon csalódtam benne. Más embert vártam. A háború vagy a fogság
fásíthatta el a lelkét, nem tudom. De úgy érzem nem értett hozzám, én meg nem
értettem hozzá. Én nem értettem másokhoz sem és hozzám sem értettek mások.
Sohasem tudtam egészségesen mozgolódni az életben. Valahogy mindig eltévedtem.
Idealista voltam. Egy mennyországot képzeltem magam köré.
Kik ismerték fel önben a tehetséget?
– Szeretettel emlékezem a nagytárkányi polgári iskola két pedagógusára,
Tárci Pál magyar és Fazekas István földrajz szakos tanítókra. Ők jó rajzolónak
tartottak. De akkor még elég fiatal, 14 éves lehettem. De nemcsak a rajz érdekelt.
Szerettem volna például jó úszó, feltaláló vagy világjáró lenni. A
képzőművészet felé igazán a nagykaposi gimnázium tanárai indítottak el, akikre
míg élek, tisztelettel és hálával gondolok.
Önt mindig is a színek kavalkádja érdekelte. Az érettségi után nem is
vezethetett máshová az útja, mint a pozsonyi Képzőművészeti Akadémiára...
– A 168 felvételizőből választották ki a tíz legjobbat. Ezen kívül öt
diák lehetőséget kapott arra, hogy előadásokat hallgasson, s ha kedvük tartotta,
akár festhettek is az akadémia vásznaira. Sajnos lakhatást és ösztöndíjat nem
tudtak biztosítani. Két hétig maradtam. Különféle helyeken húztam meg magam
éjszakára. A kollégiumokban, a híd alatt, a dévényi vár tövében. Ez alatt
elköltöttem mind az 500 koronámat. A szüleim, mivel szegények voltak, nem tudtak
újabb ötszázast küldeni. Apám alig keresett havonta többet egy ezresnél. Aztán
Nyitrán kötöttem ki. De rajz csak matematika szakpárosítással volt. Viszont a
matematikát nem szerettem. Nem értettem hozzá. Egy hónapot azért mégis maradtam
Nyitrán. Alsó tagozatos tanítói szakra vettek fel. Mindennap feleltettek. Ez nem
tetszett nekem. Egyfolytában Prágáról álmodoztam. Arról a sok gyönyörűségről,
amit magában rejt. A régi, ódon falakról. Arról, hogy micsoda élvezet lenne ott
élni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy Prágába megyek.
Lelki küzdelmekkel terhesen indult a száztornyú Prágába. De nem azért,
hogy titkolt álma megvalósuljon. Festészet helyett teológiát hallgatott. Prágában
aztán mégis közel kerül a cseh nagy mesterekhez, akiktől megkapja az elsődleges
útmutatást a festészethez...
– Szerencsém volt, mert még abban a szemeszterben felvettek a teológiára.
De nem a vallásos ájtatosság, az ige iránti elkötelezettség vitt oda. Engem
Prágának a békessége, a templomok csendje, a művészet, a hatalmas történelmi
súlya vonzott. Mivel tudták, hogy művészlélek vagyok, a kollégiumban egy cseh festő
mellé osztottak. Pavel Reichert már kész festő volt, de a teológia is érdekelte. Az
egész szoba egy hatalmas műterem volt. Neki köszönhetően kerültem közelebbi
kapcsolatba olyan tehetségekkel, mint Jan Zrzavý, Miroslav Rada és még mások. A
hétvégeket általában az idős Zrzavý mesternél töltöttük. Nagyon jó sajtokkal
és francia ételekkel várt minket. Még ma is emlékszem rá. Piros, lecsüngő, bojtos
sapkájában olyan volt, mint egy kerti törpe. Tálalva kaptam a képzőművészet élő
világát. Prága azért sokat adott. Minden kiállításon megjelentem, hiszen élénken
érdekelt a festészet, a képzőművészet.
Prága sokat adott önnek. Mi volt a folytatás?
– Elvégeztem a teológiát. Két lehetőség állt előttem – lelkész vagy
várúr leszek. Megboldogult Medve Barna barátommal nyolcezer koronáért vásároltunk
egy várat, Hustopečén. Akkoriban a csehek úgy döntöttek, eladják a hasznavehetetlen
várromokat. Nos, mi ezt a lehetőséget használtuk ki. Egy napig tartott míg a várat
megközelítettük. Négy-öt helyiséget még úgy-ahogy rendbe is lehetett volna tenni,
de csak helikopterrel, mert másként lehetetlen volt odajutni. Aztán jó üzletemberek
révén túladtunk rajta hatezer koronáért. Ez a majdnem várúr-élmény sokáig
megmaradt bennem. Ezért is akartam ilyen miliőt kialakítani magam körül. Egy kicsit
valahol a múltban éltem. Végül is lelkész lettem. Az első szolgálati helyem
Lakszakállas volt. A magam kedvére, a falak díszítésére, meg a régi bútoraimhoz
festettem megfelelő képeket. Igazi elszántsággal viszont Kisgéresen, a jelenlegi
szolgálati helyemen kezdtem el festegetni. Itt aztán a festő nagyon kijött belőlem.
Tulajdonképpen autodidakta vagyok. De itt van nekem a lelkészség is, amit igyekszem
becsülettel elvégezni. Azt hiszem, Isten is azt akarta, hogy ilyen kettős életet
éljek.
Milyen irányzat áll önhöz a legközelebb?
– Megoldásilag és kifejezésileg a posztimpresszionizmus. De ettől az
irányzattól gyakran el is térek, mert máshoz van kedvem. Ezért nem tudom magam
besorolni egyetlen irányzathoz sem. Tulajdonképpen az egész életem egy nagy
kísérletezés. Óriási hatással voltak rám a posztimpreszszionisták, mint Gauguin,
Van Gogh, Modigliani, Renoir. Az az elvem, hogy nem csak az érzelemnek festünk, hanem az
értelemnek is.
A művei között elég sok akt is található. Mi izgatja önt egy női test
megfestésekor?
– Maga a női test szépsége. Mert más, mint a férfié. A nőben minden
férfi magát keresi. A nő a mi szépségünk. Ezt szeretném megmutatni, milyen szépek
is vagyunk mi, férfiak.
Önt csak a hétvégén lehet Kisgéresen megtalálni. Általában
Aranyosapátiban tartózkodik.
– Pár évvel ezelőtt Aranyosapátiban létrehoztunk egy állandó jellegű
alkotóházat, művésztelepet. Hatalmas műteremmel. A faluban vettem egy házat. De ma
már Aranyosapátiban sem úgy mennek a dolgok, mint azelőtt. Így az alkotóházat már
más működteti. Most onnan egy közeli faluban Csarodában hoztam létre egy
alkotóházat és egy galériát, amelyet július 12-én avattunk fel a
művészbarátaimmal és a meghívott vendégekkel.
Hatvanévesen talán megfáradva, de még mindig fiatalos lelkülettel, mégis
milyen távlatokat lát maga előtt?
– Ebben az elanyagiasodott világban a művészemberek nincsenek megbecsülve.
Legalábbis itt, a mi tájainkon. Bár a művészek érdekes emberek. Jókedvű,
ártalmatlan bolondjai az életnek, akik sajnos sokszor az anyagiak miatt kénytelenek
kiszolgálni a kor igényét. Sokszor kényszerülünk arra, hogy áron alul adjuk el a
képeinket, mert hát nekünk is meg kell valamiből élni. Vagy hogy olyan képet fessek
meg, amihez nincs kedvem. Akinek van pénze, annak nincs esztétikai érzéke, akinek
pedig van, annak meg pénze nincs. Hamarosan nyugdíjba megyek. Nemrég komoly betegségen
estem át. Mindamellett, hogy elmúltam hatvanéves, szeretnék még a néhai Nagy Menyus
fia lenni, mert hiszem, van még bennem valami. Volt időm átgondolni az életem. Úgy
érzem, van még valami a tarsolyomban.
Iski Ibolya