Mucsi József alezredes,
a Honvédelmi Minisztérium tudománypolitikai főosztályának munkatársa
végzettségét illetően szociológus. Találkozásunk alkalmával egy egyre gyakrabban
szóba kerülő fogalomról, a devianciáról faggattam őt, annak a legkülönbözőbb
élethelyzetekben bekövetkező negatív hatásairól.
– Mi a deviancia, és milyen szerepe van az emberek kapcsolatrendszerében?
Mikor tekinthető a deviancia a társadalom fejlődését szolgáló lépésnek, illetve
mikor a társadalom szempontjából veszélyesnek?
– Minden társadalomban kialakul egy tapasztalatrendszer, amely magában foglalja az
ember által felhalmozott összes tudást, s az ehhez kapcsolódó tárgyakat,
intézményeket. Ugyanakkor minden társadalom kialakítja saját normarendszerét azzal a
céllal, hogy az emberek egymáshoz való viszonyát szabályozza. Mindenre vannak
szabályok. Egyesek az erkölcs kategóriájába sorolódnak, ám ha ezek nem működnek,
a jogi kategóriák kerülnek előtérbe. Mi, emberek tehát megpróbálunk olyan
szabályrendszert felállítani, amely egy adott kultúrához kötődő valamennyi ember
helyzetét és kapcsolatrendszerét biztosítja. Viselkedéskultúránk meghatározza
mindennapi tevékenységünket, ám ez koronként és társadalmanként változó. És
épp ebből fakadnak legfőbb félelmeink, amelyek a deviáns viselkedésig vezetnek el
bennünket.
Miután megteremtettük saját kultúránkat, megalapoztuk biztonságunkat. Azt az
élményt, hogy tagja vagyok annak a közösségnek, amely értékrendjét, normarendjét
elfogadom. Az emberek minden olyan viselkedést, amely eltér ettől az értékrendtől,
másságnak minősítenek. Henry Becker szerint a deviáns viselkedés nem önmagától
való, hanem valakik által annak mondott. A másságot az emberek vagy deviánsnak
értékelik, vagy nem. Viselkedésünk hol szabálytartónak, hol pedig szabálysértőnek
tekinthető. Ám a szabályrendszer változásával az, ami korábban nem szabálykövető
viselkedés volt, egyszerre szabálykövetővé válhat.
– Tehát akkor nem is olyan egyszerű megfogalmazni, mi tekinthető
devianciának?
– Valóban. Mi történik, ha valaki szabálykövetőként mégis deviánsnak minősül?
Mondok egy példát. Bizonyos roma családok körében a vérbosszú ma is kötelező,
tehát aki ezt nem hajtja végre, az az általános társadalmi szabályok, illetve saját
szociális csoportja szerint egyszerre szabályszegő és szabálykövető.
Ha nem hajtja végre a vérbosszút, saját csoportja szerint hamis deviáns, mert nem
követte csoportja devianciára vonatkozó szabályát, azaz úgy is lehet valaki
deviáns, hogy valaki azt annak minősíti. Aki saját viselkedése alapjául a
szabálykövetést választja, az a társadalom szempontjából konform viselkedésű, aki
nem, az deviáns. Ha ismert a deviancia, akkor elkövetője a társadalom szempontjából
valódi deviáns, ha azonban titokban marad, akkor titkos deviánsról van szó, ilyen pl.
egy pedofil apa. A társadalom számára ez utóbbi a legveszélyesebb, mert csak az
egyén szintjén jelenik meg. A deviáns viselkedés mindig valamilyen csoport
szempontjából számít deviánsnak, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a
csoportérték, illetve annak normarendje minden esetben progresszív.
Megtörténhet, hogy a deviancia egy megengedő ideológia köré szerveződik, és
kikényszeríti a társadalomból a fennálló állapotok megváltoztatását. Jó példa
erre a Fidesz, amely a 80-as években még deviáns tömörülésnek számított, ám egy
autokratikus rendszerből kvázi demokratikus rendszerré történő váltást idézett
elő.
A másság abban az esetben foglalkoztatja a szociológiát, amennyiben az láthatóvá
válik. A titkos deviancia nagyon sok munkát ad a pszichológusoknak, mert az elfojtásos
mechanizmusok belső problémahalmazt indítanak el.
– Milyen fajtáit ismerjük a devianciának?
– A klasszikus deviancia körébe tartoznak a bűncselekmények, az elmebetegség, a
pszichés- és idegbetegségekből származó normasértések, az alkoholizmus és az
öngyilkosság. Mára azonban a tudósok már ahhoz kötik a deviancia megítélését,
hogy az ember képes-e egy társadalmi szituációra értelmezett választ adni. S mert
egy elmebeteg tudatában nem biztos, hogy ott vannak a társadalmi normák, ezért a
deviáns viselkedések közül kiemelték a pszichés, ideg- és elmeműködéssel
összefüggő betegségeket, benn hagyták viszont a bűnözés minden formáját.
Deviáns viselkedéskor tudatos és szándékos normasértésről van szó. A deviáns
viselkedésre csábítás legveszélyeztetettebb célcsoportját a 10-15 évesek
alkotják, ebben a korban kezdődik ugyanis az egyén pszichoszexuális érése. Az ifjú
még nem tudja, milyen szeretne lenni, de azt már igen, hogy milyen nem. Elkezdődik
tehát egy énkép kialakítása, s a tömegkommunikáció reklámjai épp ezt célozzák
meg, egy adott élethelyzetre kínálva megoldási lehetőséget. Valamennyi kvázi
segítség arról szól: ne problémázz semmin, készen adjuk a segítséget.
Az alkoholfogyasztást is szocializáltuk, áttettük a deviánsból a konform viselkedés
kategóriájába. A történelem során létrejött szabályok kialakulásáról
egyébként Norbert Elias A civilizáció folyamata című könyve számol be
élvezetesen.
– A deviáns viselkedésre manapság leginkább, ahogy ön is említette, a
fiatalok hajlamosak. Vajon miért?
– Ennek számos oka van. Fiataljaink többek között a pályakezdés
nehézségeivel is szembe kell hogy nézzenek. Mert oktatási rendszerünk arról szól,
hogy semminek sincs se eleje, se vége. Szűk az a csoport, amelyik kész tudást kap,
így további új típusú nyertesek és vesztesek jelennek meg az életben.
A gazdagság és a szegénység egyaránt öröklődik, generációs gazdagsággá és
szegénységgé válik. Történelmünk megismertetése a médiában sem divat, helyette
fiataljainkat valóságshow-k szereplőinek problémáival traktálják.
A szocializáció során elévülnek az iparágak is, valaki a mobiltelefonoktól, a
McDonald's-tól stb. válik trendivé. Így élj! Ha nem így élsz, senki vagy! –
sugallják. Fiataljaink épp akkor kapják ezt a maszlagot, amikor az identifikáció
beindul, és társadalmi, családi stb. problémákra kellene választ kapniuk. Ott, ahol
a családok kb. 40%-a egyszereplős, ahol a házasságok száma csökken, ahol hiányzik a
családmodell. Megjelennek az iskolai kudarcok is, hisz napról napra újabbnál újabb
tanmenetek születnek, miközben a közoktatásban nem változik semmi. Ha rászólunk a
gyerekre, hogy súg, akkor a szolidaritás érzését öljük ki belőle, ha elvesszük a
puskáját, ellentmondunk annak a tanításnak, hogy az életben is felhasználhatok
minden rendelkezésemre álló eszközt. Ráadásul a mai fiatalok magukra vannak utalva,
mert gazdasági életünk oly mértékben felgyorsult, hogy néha hetente mindössze
egyszer látják szüleiket, igaz, akkor ellátják őket egy hétre szóló intelemmel.
Az ifjúság nem tanulja meg tőlünk a konfliktuskezelési technikákat, a megbeszélés,
a vita, az értelmezés lényegét, helyette viszont konfliktuskezelés gyanánt a
médiából megtanulják pofonütni, lelőni egymást. Mert a konfliktus megoldására az
erőszak a „legjobb” fegyver. Megjelenik tehát körükben a fizikai, az érzelmi, a
szexuális bántalmazás, amelyekkel magukra maradnak. Önmaguknak kellene problémáikat
megoldani, de mivel megfelelő megoldások nincsenek, ezért vagy azoknak az
intézményeknek, hivataloknak a szolgáltatásait veszik igénybe, amelyek
kiszolgálóként megjelennek, vagy teremtenek maguknak egy saját világot, amelyről azt
hiszik, hogy abban a szabályokat maguk alkotják, és ha a helyzet úgy kívánja, azokat
meg is változtathatják. S addig maradhatnak ebben a saját maguk teremtette világban,
ameddig akarnak. Esetleg egy másik világot teremtenek helyette, amelyben nem hallják
meg a szülői intelmeket. Ha elvonulnak saját világukba, amely a kábítószer, az
alkohol, a számítógépes játékprogramok, a chat-elés, a játékgépek egyaránt
lehetnek, kizárnak minden zavaró tényezőt. Csakhogy amikor ezektől a teljes
függőség kialakul, ahhoz már pénz kell, amit meg is kell szerezni, s ez
kapcsolatokat, családokat tesz tönkre, szocializációt veszélyeztet,
hajléktalanságba sodor embereket.
Zsebik Ildikó