A közép-európai régió egy részének európai uniós csatlakozása és a térség további országainak várható európai integrációja felvet egy történelmi értelemben jelentékeny kihívást, egyszersmind lehetőséget és feladatot. A magyar kulturális nemzet európai kereteken történő „újraegyesítésére” gondolok. Ez az „újraegyesítés”, mint stratégiai kihívás és mint történelmi lehetőség, mint történelmi feladat, mostanában rendre megmozgatta szinte valamennyi magyarországi és határokon túli (erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki) politikai erő és kulturális közösség képzeletét. Lehet, hogy ami 1920-ban Trianonnal és 1947-ben Párizzsal elveszett, és ami a második világháború időszakában elért ideiglenes területi revíziókkal eleve nem sikerülhetett, az most más módon, a politikai tér egy másik dimenziójában talán sikerül? Nem az államterület, hanem a kulturális nemzet újraegyesítésére gondolok.
A „kulturális nemzet” fogalmának – szemben a „politikai nemzet” fogalmával – a huszadik század keserves történelme során számunkra, magyarok számára mindig elsőrendű (és trianoni sebeinkre vigaszt kínáló) jelentése-jelentősége volt. Mindkét nemzetfogalomnak vagy három évszázados története van, mindkettő a polgárosuló Európa szellemi műhelyeiben jött létre, s mindkettőnek voltak igen nagy eredményei és igen káros történelmi következményei. A „politikai nemzet” fogalmának bölcseleti és politológiai kidolgozása időrendben megelőzi a „kulturális nemzet” fogalmának elterjedését. A „politikai” nemzetfogalom elsősorban a francia felvilágosodás, a „kulturális” nemzetfogalom elsősorban a német romantika és szellemi műhelyeinek terméke volt.
A felvilágosodás filozófusai az „államnemzet”, illetve a „politikai nemzet” ideológiáját hirdették meg, azaz a nemzeti identitást az állampolgárság kritériumával határozták meg, és az erős központi hatalom által akartak a nyelvileg és etnikailag heterogén államalakulatokból egységes „nemzetállamot” és „politikai nemzetet” létrehozni. Terveiket „klasszikus” formában az erőteljesen, esetenként könyörtelenül központosító francia politika hajtotta végre: az a francia állam, amely a 18. század elején még lakosságának közel felében nem franciául beszélő etnikai csoportokból állt (bretonokból, occitánokból, provanszálokból), a 19. század végére már szinte csak a francia etnikumot ismerte (és ismerte el).
A „politikai nemzet” ideológiáját kívánta érvényesíteni az 1867-es kiegyezés utáni magyar politika, amely a történelmi Magyarország valamennyi polgárát (függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek) a „magyar politikai nemzet” részének tekintette. Ezzel igen sokat ártott éppen az ország érdekeinek, hiszen a magyarországi románok, szlovákok, szerbek a legkevésbé sem kívántak a „magyar politikai nemzet” tagjai lenni, következésképp mindinkább az ország határain kívül keresték nemzeti jogaik és aspirációik érvényesítésének lehetőségét.
Ugyanezt a politikai gondolkodást érvényesítette és érvényesíti a legtöbb közép- és kelet-európai állam, legerőteljesebben Románia: nemcsak a másfél évtizede elsodort sztálinista-fasiszta rezsimben, hanem már a két világháború közötti korszakban is. Hasonló törekvések figyelhetők meg a függetlenné vált második Szlovák Köztársaságban, amely a maga törvényhozásával, így nyelv-, helységnév- és anyakönyvezési törvényeivel a szlovák nyelvnek kívánt uralkodó pozíciót adni, politikai gyakorlatában pedig időnként még azokat a határokat is túllépni, amelyeket az „államnemzeti” és „nemzetállami” ideológia megjelölt.
A„politikai nemzet” koncepciójával szemben állt a német romantikus bölcselők „kultúrnemzet” fogalma. Ez, már a német széttagoltság következtében is, azt hirdette, hogy valamely nemzet összefogó ereje nem a közös állam, hanem a közös nyelv, a közös etnikai és történelmi tudat, a közös kultúra és hagyomány. Ez a felfogás érvényesült több közép-európai ország vagy nemzet esetében, így a 19. századi lengyel irodalomban, amely a háromfelé szakított lengyel nemzet közös identitását a lengyel kultúrában találta meg. A 19. században máskülönben is általános jelenségnek számított, hogy a nemzet fogalmát nem a körülhatárolt államterület vagy az intézményes állami szuverenitás, hanem a közös nyelv és kultúra határozta meg. Ebben az értelemben alkottak nemzetet az olaszok és a finnek is.
A magyar politikai gondolkodás Trianon óta a „kulturális nemzet” fogalmi rendjében próbálja meghaladni a nemzeti egységet feldaraboló békeszerződés súlyos következményeit. Ennek a ma egyetlen lehetséges nemzeti stratégiának igen kedvező körülményeket teremthet az európai integráció. Az Európai Unióban érvényesülő új, mondhatnám így is: „posztmodern” gondolkodás és stratégia értelmében ugyanis mindenképpen veszíthet túlhatalmából az az intézményes berendezkedés, amelynek központi kategóriáját az állam, illetve az „nemzetállam” fogalmi köre jelölte meg.
Annak a modern európai politikának, amely a 18. században (elsősorban
Franciaországban és Angliában) kialakult, valóban az állam fogalma szabta meg a
karakterét. A nagy európai nemzetállamok (majd az amerikai államok) polgári
modernizációja egybeesett a korábbi feudális jellegű tartományi, regionális hatalmi
struktúrák beolvasztásával, az állami intézményrendszer és centralizáció
kiépülésével, egyszersmind a középkorban még eleven eszmeként ható európai
„keresztény köztársaság”, a „civitas christiana” rendjének felbomlásával.
Ennek a keresztény állameszmének vagy Európa-eszmének korábban öszszefogó szerepe
volt (lásd például a keresztesháborúkat vezérlő ideológiát!). A polgári
„nemzetállamok” létrejöttével azonban mind az európai regionalizmus, mind az
európai nemzetközösség intézményrendszere és fogalmi köre háttérbe szorult, és
szinte minden téren az állami, a nemzetállami szuverenitás érvényesült.
Az előttünk lévő európai integráció (amelyben a közép-európai régió nemrég
még szovjet szatellit-államai csak első lépéseiket teszik meg) vélhetőleg nagyobb
mértékben csökkenteni fogja az államok, a nemzetállamok hatalmi súlyát és
kizárólagosságát, és ismét előtérbe helyezi a korábbi történelmi régiókat,
illetve az államok fölött elhelyezkedő európai rendet és intézményeket. Egy
háromszintű rendszerre gondolok, amelynek középső szintjén a korábbinál jóval
kevesebb hatalmi jogosultsággal rendelkező állami struktúrák, alsó szintjén a
történelmi régiók, felső szintjén az európai integráció intézményei
helyezkednek el. Korábban jószerével csak az állami intézményrendszernek volt
hatalmi súlya, és ez a hatalom időnként embertelen mértékben nehezedett rá a
társadalomra, különösen a nemzeti kisebbségekre és kultúrákra. Az európai
integráció keretei között ez az állami intézményrendszer arra kényszerült, hogy
jogosítványainak, hatalmának, befolyásának egy tekintélyes részét átadja az unió
központi intézményeinek, illetve a regionális intézménynek.
A magyar nemzeti integráció tekintetében ez a helyzet kifejezetten kedvező lehet, minthogy az európai integrációs rendszer nagymértékben csökkentheti a magyar kisebbségi közösségekre Trianon óta folyamatosan ránehezedő politikai, gazdasági, kulturális – mondjuk ki: asszimilációs – nyomást, másrészt a hagyományos régiók újjáéledése megnövelheti ezeknek a kisebbségi közösségeknek a politikai súlyát, esélyt adhat az önkormányzati rendszer kiépítésére, és keretet teremthet a magyar nemzeti integráció számára. Számos nyugat-európai (uniós) példa támaszthatja alá ennek a feltételezésnek a jogosultságát, így a dél-tiroli osztrákok, a finnországi svédek, a spanyolországi katalánok, a korzikai olaszok, az angliai walesiek és skótok regionális autonómiájának sikere, vagy azoknak a korábban mindig vitatott és nem egy esetben háborús tűzfészkekké vált tartományoknak, mint amilyen a részben német lakosságú francia Elzász jelenlegi megnyugtató helyzete. Ezek a területek ma nem a nemzetek közötti konfliktusok, ellenkezőleg, a nemzeteket és kultúrákat összekötő hidak és műhelyek szerepét töltik be.
Hasonló szerepe lehet a jövőben olyan magyarok által is lakott régióknak, mint amilyen a Partium és a Székelyföld, a délvidéki Vajdaság, Szlovákia déli peremvidéke vagy Kárpátalja tiszai vidéke. Ezeket a területeket 1918–1920-ban erőszakkal választottak le a történelmi magyar állam testéről, és jóllehet az ott élő magyarság a mögöttünk lévő több mint nyolc évtized leforgása során igen sokat veszített a maga korábbi etnikai, gazdasági és politikai erejéből, ma sem kívánja felszámolni azokat a kötelékeket, amelyek a magyar „kulturális nemzet” egészéhez kötik. Ezek a régiók az európai integráció körülményei között egyszerre lehetnek a kívánatos magyar nemzeti integráció és az ugyancsak kívánatos közép-európai integráció műhelyei.
A magyar „kulturális nemzet” újjáépülésének ilyen módon igen nagy esélyei vannak az európai integrációban, az Európai Unióban. Az talán a történelem nem egy alkalommal tapasztalható „cselvetésének” következménye, hogy éppen ebben a viszonylag kedvező helyzetben kell rádöbbennünk arra, hogy a „kulturális nemzet” kiteljesedésének adott lehetőségét most egy másik: a kultúra jelen helyzetéből eredő kihívás veszélyezteti. Arra az „akulturációra”, vagyis kulturális leépülésre gondolok, amely széles körben tapasztalható a közép-európai nem régen felszabadult nemzetek körében.
A magunk mögött hagyott diktatórikus berendezkedésnek igen sok káros és bűnös velejárója volt, azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a nagy tömegek kulturális színvonala emelkedett: igen sokan olvastak jó (klasszikus és modern) magyar és világirodalmat, igen sok ember jutott magas színvonalú zenei, színházi és képzőművészeti események körébe. Elég, ha csupán a magyarországi könyvkiadás eredményeire hivatkozom: a nyolcvanas években kiváló magyar költők művei több ezres példányszámban kerültek az olvasóközönség kezébe, a jelenben ez alig néhány száz példányt jelent. Úgy gondolom, bátran meg lehet állapítani, és ezt a statisztikai adatok is alátámasztják, hogy a minőségi kultúra fogyasztása visszaesett. (Ebben a tekintetben a kisebbségi magyar közösségek fogyasztási szokásai jobbak a magyarországiaknál.)
Vajon máris el lehet-e mondani, hogy a magyar nemzeti kultúra éppen akkor kerül válságos helyzetbe, például a tömegkultúrával, a „való világ”-szerű televíziós ocsmányságokkal szemben, midőn a „kulturális nemzet” kereteinek valamelyes helyreállítására európai esély kínálkozik? Világméretű átalakulások között élünk, és kényszerültünk, amennyire lehet, védelmezni hagyományos értékeinket. Ennek az átalakulás-sorozatnak a medrében változik meg a nemzeti kultúra helyzete is, most nem éppen kedvező módon. Mindez azzal a kötelezettséggel jár, hogy azoknak, akiknek kezébe a nemzeti kultúra – a „kulturális nemzet” – sorsa most le van helyezve: politikusokra, írókra, tudósokra, művészekre, pedagógusokra gondolok, nos, ezeknek új és hatékony kulturális stratégiát kellene kialakítaniuk és valóra váltaniuk: alapos tervező munkával és szívós igyekezettel. Máskülönben a magyar „kulturális nemzet” jövője ismét veszélybe kerül.
Pomogáts Béla