Iskolatörténelmünk azt mutatja, hogy a magyar állam évszázadokon át nem vett
részt az oktatási intézmények alapításában és fenntartásában. Amikor a 19.
században az állami tekintély elve egyre jobban megerősödött, az iskolapolitikában
is előtérbe lépett az állami intézkedés joga. Ez azonban Magyarországon nem
jelentette azt, hogy az állam kizárólagos jogot követelt volna magának az iskolák
létesítésére, hanem csak a tantervek megállapításának és az ellenőrzésnek a
jogát biztosította magának.
Az 1868. évi, a népiskolai közoktatás tárgyában intézkedő XXXVIII. törvénycikk
II. fejezet 10. paragrafusában ez áll: „Népoktatási nyilvános tanintézeteket a
törvény által megszabott módon állíthatnak és fenntarthatnak a hazában létező
hitfelekezetek, társulatok és egyesek, községek és az állam.”
Érdekes, hogy a törvény ennél a felsorolásnál az iskolaalapítók és fenntartók
között az utolsó helyre tette az államot, ezzel is igazolva azt a tényt, hogy a
kiegyezés korában az állam igen kevés népiskolát tartott fenn.
Az 1868. évi országgyűlési XXXVIII. törvénycikk V. fejezetének 58. paragrafusa
kimondja:
„Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást,
amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben
ez okból oly tanító alkalmazandó, a ki a községben divatozó nyelveken tanitani
képes. Népesebb községekben, a hol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, a
mennyire a község ereje megengedi, különböző ajku segédtanitók is
választatnak.”
A polgári iskolák tanítási nyelvét is ez a törvénycikk szabta meg. A 74. paragrafus
a következő tantárgyakat írta elő a polgári iskolákban:
a) hit- és erkölcstan,
b) anyanyelv, irálytan és irodalom,
c) hol a tanítási nyelv nem a magyar, ott a magyar nyelv,
d) hol a tanítási nyelv a magyar, ott a harmadik évfolyamon kezdve a német nyelv,
e) számvetés, kiterjesztve a polgári politikai számvetésig,
f) mértan
g) földrajz
h) történelem
i) természetrajz
j) természettan
k) vegytan
l) mezei gazdaság vagy ipartan, tekintettel a község és vidéke szükségére,
m) statistika,
n) köz-, magán- és váltójog alapvonalai,
o) könyvvitel,
p) rajz, a mértannal összhangzatba véve, és szépirás,
q) ének,
r) test- és fegyvergyakorlat.
Rendkivüli tantárgyak, a mint a község ereje engedi, és rendkivüli órákban: a
latin, franczia, stb. nyelvek és zene.
A felsorolásból kitűnik, hogy ezekben az intézetekben – a latin kivételével –
ugyanazon tantárgyakat tanították, mint a reálgimnáziumok alsó négy évfolyamában,
és széles teret biztosítottak a természettudományoknak is.
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter arra törekedett, hogy a
középiskolák áttekinthetetlen szövevényét szervezetileg meghatározott rendbe
szedje, biztosítsa bennük a polgári fejlődés érdekeit s az állami befolyást az
egységes tantervi minimumok által. Mivel a gimnáziumok nagyobbrészt az egyházak
kezében voltak, azok hevesen tiltakoztak az önállóságukat csorbító
törvénytervezetek ellen. Így aztán csak – hosszú viták után – 1879-ben adtak ki
új gimnáziumi tantervet, amely már fontos szerephez juttatta a természettudományok
és a magyar irodalom tanítását.
Az 1883-as 30. törvénycikk is
a fenntartókra bízta
a középiskolák tanítási
nyelvének megválasztását,
csupán azt kötötte ki, hogy a nem magyar tannyelvű középiskolák két felső
osztályában „a magyar nyelv és irodalom története, mint rendes tantárgy
előadassék”.
Ez a törvény is megadta a felekezeteknek, községeknek, társulatoknak és
személyeknek az alapítás és fenntartás lehetőségét, sőt a felekezeteknek még a
tanterv összeállításának jogát is biztosította.
Más volt a helyzet az akkor egyetlen magyar egyetemmel. Amikor a rendi alkotmányt
1848-ban a népképviseleti rendszer váltotta fel – a kor szabadelvű szellemének
megfelelően –, az 1848: 19. törvénycikk a pesti egyetemet a közoktatási miniszter
hatáskörébe utalta. E törvénynyel akkor kimondták, hogy az egyetemi oktatást
állami feladatnak tekintik. Ezzel viszont nem csorbították a magyarországi
egyházaknak – a régebbi törvényekben biztosított – felsőbb fokú tanintézetek
fenntartására való jogát.
Mindezek mellett az állam a felekezeti, társulati és községi tanintézetek
fenntartásához – különösen a tanerők fizetéséhez – mind nagyobb mértékben
hozzájárult.
Jókai Mór és Simonyi Ernő már 1869-ben rendkívüli hitelt javasoltak a
kultusztárcának „a tudományos hazai társulatok segélyezésére nyelvi és nemzeti
különbség nélkül”.
Deák Ferenc az 1872. január 23-ki parlamenti beszédében a nemzetiségi törvény
szellemében követelte a középfokú anyanyelvi iskolázás teljes biztosítását.
Több alkalommal hasonló szellemben nyilatkozott Mocsáry Lajos is, akinek politikai
pályafutása a nemzetiségi jogok határozott és bátor követelése miatt tört
derékba.
A közoktatásügyi költségvetés vitájában 1870. március 2-án Jókai Mór hosszabb
beszédében ajánlotta a nemzetiségek tudományos és közművelődési intézményeinek
támogatását. Eötvös József kultuszminiszter örömmel fogadta Jókai ezen
indítványát.
Ady Endre a Nagyváradi Napló 1903. március 4-i számában Egy premier című cikkében
mondja ki egyértelműen és programszerűen először a szomszéd népekkel való
együtthaladás és emelkedés elvét: „Számolnunk és barátkoznunk kell a velünk
élő románsággal. Meg kell próbálnunk az együttemelkedést a kultúrtársadalom nagy
ideálja fölé, mely eljövend s mely majd fajt, vallást, színt, szokást nem tekint,
de egyesít a kultúra, az emberiség közös érdekei, a közös haladás és
tökéletesülés nevében mindenkit.”
A magyar szellemi élet legjobbjai a 19. század második felében és a századforduló
idején egyértelműen a nemzetiségek oktatásügyének és kulturális életének a
támogatását szorgalmazták, a parlamentben és a közélet minden területén. Hogy
javaslataik, megfontolt tanácsaik nem találtak kellő visszhangra a politikai élet
felelőtlen urai körében, arról nem ők tehetnek, hanem azok, akik nem az ország és
népeinek jövőjét szolgálták, hanem saját önző érdekeiket.
Gáspár Tibor