Beszélgetés Dupka György kárpátaljai költővel

„Együtt”, s mégis külön

Évtizedekig alig tudtunk valamit a kárpátaljai magyarság irodalmi, kulturális életéről, pedig ezzel a nemzetrésszel a két világháború között egy ideig még együtt haladtunk a kiszámíthatatlan jövő felé. De ez nagyon régen volt. A sztálini korszak, majd az ezt követő évek kevés hírt hoztak tőlük felénk. Azóta változott a helyzet, bár a jövő még rövid távon sem belátható. Vajon mára hová érkezett el a kárpátaljai magyarok irodalma, irodalmi élete, kérdeztük Dupka György kárpátaljai költőtől, az Intermix Kiadó igazgatójától, akivel a közelmúltban Komáromban találkoztunk.

– Erről valóban csak úgy lehet beszélni, ha visszafarolunk az időben tizenöt, húsz évet. Jelenleg az a generáció hoz létre értékeket, alkot, ír Kárpátalján, amely a hetvenes években, tehát 1968-69-ben az úgynevezett Forrás Stúdió keretében indult. A stúdió akkori szellemi vezére és irányítója Kovács Vilmos költő, regényíró, aki abban az időben polgárjogi aktivistaként szembe mert szállni a szovjet hatalommal. Mint ahogy mondani szokták, mindannyian az ő köpönyegéből bújtunk elő. Jómagam is ennek a stúdiónak voltam a tagja. Persze támadást indítottak a stúdió ellen az ideológiai front akkori aktivistái, az úgynevezett „elidegenedés” címkével illetve a közösség tevékenységét, mondván, hogy elszakadtunk a szovjet valóságtól. Pedig nem tettünk mást, mint a gyökereinket kerestük, azaz mertük nyíltan vállalni a magyar irodalom egyetemességét, azt, hogy a magyar irodalom szerves része vagyunk és hát ugye kétkedésünknek adtunk hangot azzal kapcsolatban, hogy van szovjet irodalom, szovjet valóság, s hogy a szovjet embernek az úgynevezett tipikusságát kellene a műveinkben előtérbe helyezni. Az úgynevezett kettős kötődés elmélete gondolom mindenütt divat, követelmény volt abban az időben. Mi ezt nehezen fogadtuk el, s azt mondtuk, menjünk vissza a gyökerekhez. Népköltészettel, balladagyűjtéssel foglalkoztunk, önképzőköröket hoztunk létre a falvakban, neveltük a fiatal értelmiséget. Mindenesetre átestünk az úgynevezett ideológiai tortúrán, majd az igazán stabil irodalmi stúdió, a József Attila Alkotóközösség a nyolcvanas években jött létre, amikor már a Szovjetunióban sem tartották eretnek dolognak azt, ha valaki saját nemzetisége szempontjából fejtette ki gondolatait.

Ez már a gorbacsovi időszak, ugye…
– Igen, igen. Valóban a gorbacsovi korszakhoz közeledünk és 1988 volt a fordulópont, amikor sikerült létrehozni a József Attila Alkotóközösséget, amely addig ugye stúdióként működött. Ez az alkotóközösség volt az első olyan szervezet, amely mintegy ötvenhét Kárpátalján alkotó írót, illetve tudóst, újságírót, zeneszerzőt, tehát művészeti embert fogott egybe. Ez volt akkoriban a csúcs és ugye amikor összeomlott a Szovjetunió s jött a független Ukrajna, elkezdődött egy nagy migráció és a József Attila Alkotóközösség tagságának a fele kivándorolt Magyarországra. Tehát újra mi maradtunk otthon, azok, akik annak idején a Forrás Stúdióban indultunk. Mindenesetre 1991-ben lehetőség nyílt a Magyar Írószövetség indítványára, hogy létrehozzuk a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportját. A Magyar Írószövetség kinyitotta kapuit a határon túli csoportok előtt és így többen Kárpátaljáról is felvételt nyertünk a Magyar Írószövetségbe és mint említettem, megalapítottuk a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportját, a MIKICS-et. Ez a kör képezi ma a kárpátaljai magyar irodalom magját. Prominens vezetője Vári Fábián László József Attila-díjas költő. Elérkeztünk tehát egy pontig, amikor úgy éreztük, létre kell hoznunk egy új irodalmi lapot és én, az egyik legnagyobb kárpátaljai magyar kiadó, az INTERMIX igazgatójaként és mások is kezdeményeztük az Együtt című folyóirat létrehozását. Hogy miért ez lett a lap címe, ennek megvan a maga története. Még régen, a rendszerváltás előtti időkben egyetemisták hozták létre a lap elődjét, amely nyomtatásban ugyan nem jelent meg, de még a kéziratos formáját is elkobozták. Ennek a szamizdatnak az elnevezése lett az új irodalmi folyóirat címe. Ma tehát voltaképpen ez az egyetlen fórumunk. Továbbra is valljuk, hogy nincs külön kárpátaljai irodalom, de vannak kárpátaljai írók (s ez nem ellentmondás), akik valamennyien az egyetemes magyar irodalomhoz tartoznak. Ennek az irodalomnak az értékeit terjesztjük, illetve új értékeket hozunk létre és ebben a hitben élünk, írunk és alkotunk.

Az Együtt, amely immár hat éve létezik, nemcsak kárpátaljai magyar íróknak ad lehetőséget a publikálásra, hanem neves magyarországi íróknak és határon túliaknak is. Példának okáért az egyik számban felfedeztem Gömöri Györgyöt is, aki ugye Angliában él... Tehát az „együtt“ nemcsak a kárpátaljai írókra vonatkozik, hanem szélesebb értelmezést sugall. De vajon elég ez az egy lap? Nem merült fel az óhaj, hogy jó lenne esetleg még egyet indítani?
– Valóban, ez a lap jelenleg nemcsak a kárpátaljai íróknak jelenthet publikálási lehetőséget, igazolva azt, hogy a regionalizmusnak az esetleg ránkvetülő árnyát is próbáljuk elhessenteni magunktól. A Kárpát-medence magyar íróit rendszeresen felkérjük vendégpublikálásra, kölcsönösen anyagokat cserélünk mind az erdélyiekkel, mind a magyarországiakkal, de a Felvidékről is gyakran publikálnak nálunk, például Gál Sándor, de mások is a fiatalabbak közül. Így egyrészt újfent demonstráljuk az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozást, másrészt pedig az olvasót szolgáljuk azzal, hogy ne csak a kárpátaljai magyar írókat ismerje meg. Persze azért nem csak ez az egyetlen fórum létezik, hiszen van egy időszaki kiadvány is az ungvári egyetemen, amelyet a fiatalok indítottak. Ez egy irodalmi folyóirat, amelyben a pályakezdők jelentetik meg műveiket. Tőlük is átveszünk anyagokat, illetve foglalkozunk velük, hiszen fontos az utánpótlás. Ezenkívül van még egy irodalmi fórum. A Kárpáti Igaz Szó, az egyetlen országosan terjesztett napilap Hóvége címmel irodalmi mellékletet jelentet meg, amely rengeteg olvasóhoz kerül el, hiszen több mint tízezer példányban jelenik meg az újság. Minden lehetőséget megragadunk tehát, hogy közelebb kerüljünk az olvasókhoz. De fontosak az úgynevezett irodalmi órák is, amelyeket a kárpátaljai magyar tanintézményekben tartunk meg. Szoros a kapcsolatunk az egyetemistákkal és igyekszünk tartani a kapcsolatot a szélesebb közönséggel. Itt van példának okáért az Ugocsa megyei vezetőképző tábor, amely az ifjúságért jött létre. Ide minden évben egyszer ellátogatnak magyarországi írók társaságában íróink is és találkoznak a fiatalokkal. Megragadjuk az olvasóval való közeledés minden lehetőségét.

Május elsejével az EU-ba való belépéssel új helyzet alakult ki. Miként befolyásolja ez a kárpátaljai magyarok kulturális életét?
– 1989-ben annak örültünk, hogy láttuk eltűnni a vasfüggönyt. Mi addig, a Sztálin-korszaktól egészen a birodalom összeomlásáig igen nagy elzártságban éltünk. De most megint arról kell meggyőződnünk, hogy egy úgynevezett schengeni vasfüggöny fog elválasztani bennünket az anyaországtól. Az elmúlt tizenöt év alatt tapasztaltuk azt is, mit jelent a nyitottság, mit jelentett, amikor Erdély vagy pedig Szlovákia felé nyugodtan lehetett menni. A közeli Nagykapos, Kassa irányába. Együttesek százai jöttek és hoztak műsorokat. Amint Szlovákia vízumkényszerrel sújtott bennünket, idestova másfél éve „lenullázódtak” a kulturális kapcsolatok, s alig van már mozgás Kassa és Ungvár között ezen a kulturális „hadiúton“, mert a három napra szóló negyven dollárt nem mindenki tudja megfizetni. Ugyanez történt Erdéllyel kapcsolatban is, hiszen júliustól szintén vízummal lehet csak Romániába utazni. Maradt tehát az anyaország, amelytől annyit kaptunk, hogy van ugyan vízumkötelezettség, de fizetni nem kell. Mindenesetre ezek a tények hátráltatják, nehezítik a kapcsolatok ápolását, ellehetetlenítik az ezer szállal kibontakozott kapcsolatrendszert. Jelenleg tehát visszafejlődést észlelünk, és én úgy érzem, még rosszabb korszak elé nézünk, ugyanis nem tudhatjuk, 2007-ben hogyan fog Magyarország viszonyulni Kárpátaljához vagy Délvidékhez, hiszen a schengeni előírásoknak megfelelően bizonyára változni fognak a határátkeléssel kapcsolatos jogszabályok és félünk, nehogy kemény pénzekkel akadályozzák a kultúra, a gazdaság és a kisemberek kapcsolatát. Jelenleg várakozó állásponton vagyunk, s reménykedünk abban, hogy a mindenkori magyar kormány figyelembe veszi azt, hogy három csoport alakult ki a kárpát-medencei magyarság körében, amelynek egyik része már belépett az Európai Unióba, a másik készülődik és vannak a kintmaradottak, Kárpátalja és Délvidék. Én nem tudom megmondani még a fiaimnak sem, mikor mi lesz, hiszen európai szakértők is maximum ötven, minimum huszonöt évet jósolnak ahhoz, hogy Ukrajna olyan szintre fejlődjön gazdaságilag, hogy esetleg az EU tagja legyen. Tehát nekünk, illetve a mindenkori magyar kormánynak egy új stratégiát kell kialakítania, hogy a több mint kétszázötvenezer kárpátaljai magyar úgy tudjon berendezkedni, hogy ne fogyjon, hanem meg tudjon izmosodni, mert az identitástudatával nincsen gond, hanem gazdaságilag, szociálisan van rossz helyzetben a többi nemzetrészhez viszonyítva. A kárpátaljai magyarság a legszegényebb. Persze ebben a szegénységben is meg tudjuk őrizni magyarságunkat és csupán az kell, hogy az új stratégia, amely kidolgozódna, illetve beindulna, jótékonyan hatna Kárpátalja irányában. Így talán talpon fogunk tudni maradni, hiszen ha túl tudtuk élni a szovjet korszakot, a több mint ötvenhat évet, akkor úgy érzem, kellő támogatással ezt a schengeni korszakot is átvészeljük, és ha netán megtörténne, hogy Ukrajna mégis egyszer belépne az EU-ba, meg tudnánk őrizni és át tudnánk menteni a tömb magyarságot úgy, ahogy ezt megtették szlovákiai magyar testvéreink. Amikor tegnap jöttünk át a komáromi hídon, bennünket aprólékosan, hosszantartóan megvizsgáltak mind a magyar, mind a szlovák határőrök. Közben láttuk azt, hogy a magyarországiak, illetve a szlovákiai testvéreink a személyi igazolvány felmutatásával jöttek, mentek, szinte meg sem álltak. Bevallom, mi egy kissé irigykedve néztük ezt a jelenséget... Hátha megadja a jóisten, hogy egyszer mi is el tudjuk ezt érni.

Beszélgetett: Lacza Éva