Szabadságra csaknem mindenki elmegy a nyár folyamán, a nyaralásra ez már nem érvényes. Pedig ez is mindenkinek kijárna. Szlovákiában a legtöbben pénzhiánnyal magyarázzák, ha a nyáron nem utaztak el sehová. Az is kérdés, hogy kinek mi jelenti az igazi felüdülést. A legtöbbünknek persze a vízparti nyaralás, olyanok is vannak, akiknek a hegyvidéki túra az igazi, és vannak, akik az ismeretszerző tanulmányi utakra esküsznek, és ezekre sem kell okvetlenül messze utaznunk.
Ha szlovákiai vagy akár magyarországi üdülés mellett döntünk, akkor ugyan
mindehhez lehetőség kínálkozik, de számolnunk kell az időjárás
kiszámíthatatlanságával. Nem egy hosszú hónapokon át várt üdülést rontott el
egy nem várt, folyamatos esőzés.
Horvátország minden bizonnyal a legközelebbi olyan hely, ahol gyakorlatilag biztosak
lehetünk a jó időben, és válogatunk a káprázatos tengerpart napfényes strandja és
a vadregényes hegyvidéki turizmus számos lehetősége között. És mindemellett
rendkívül gazdag kulturális örökséggel találkozhatunk. Az elmúlt három év három
júliusában három fiammal ezt a tényállást követve szálltunk autóba. Érdekes,
hogy mindig Olaszországba készültünk, de a nyaralás időpontjának közeledtével
Itáliát rendre lecseréltük Horvátországgal.
*
Az első kellemes meglepetés akkor éri az embert, amikor átmegy a magyar–horvát
határon, és minőségében teljes más autózás következik. A horvát utak kiválóak
és eszméletlen tempóban épülnek az autósztrádák. A rendszerváltás óta ez
mintegy 1500 kilométernyi autópályát jelent. Évről évre fúrják át a hegyeket,
nem ritkák a több mint öt kilométeres alagutak. Ma már Dalmácia fővárosáig, az
Adria középső részén található Splitig autópályán lehet haladni, de ugyanez
érvényes akkor is, ha az Isztriai félszigetre megyünk. Ez utóbbin található Pula
városába gyakorlatilag megállás nélkül, nyugi tempóban le lehet jutni mintegy 7–8
óra alatt. De ha még a tőlünk az 1000 km-re fekvő Dubrovnikot vesszük célba, az sem
gond, mert Split után ugyan már csak egyszerű autóút következik, de az is nagyon jó
állapotban van, és a folyamatosan szemünk elé táruló káprázatos, vadregényes
tájak kész élménnyé teszik már magát az utazást is.
*
Az előbb említett „vadregényes” jelző egyáltalán nem túlzás. Ennek a
megállapításnak az igazolására még csak el sem kell mennünk Horvátországba, elég
ha az 1960-as évek nagy sikerű Winnetou-filmekre gondolunk. Az észak-amerikai tájakban
és városokban játszódó történetek megfilmesítésére ugyanis éppen Horvátország
legszebb nemzeti parkjaiban került sor. Közülük is kiemelkednek a Plitvicei tavak,
illetve a Krka folyó karsztvidéke. Ezeket járván az ember szinte önkéntelenül is
keresi, vajon hol rejtőzhet „az Ezüst-tó” kincse?
*
Ha már a világirodalom legismertebb indiántörténete jött szóba, szögezzük le azt
is, hogy magyar vonatkozású regényekből is ismerős helyeket fedezhetünk fel. Jules
Verne Sándor Mátyásának a nyomdokaiban járhatunk, Móra Ferenc Aranykoporsója
történetének helyszíne pedig a mai Split városához köthető.
*
Mivel nálunk csak az utóbbi években helyeznek nagy hangsúlyt a világnyelvek
ismeretének fontosságára, az sem mellékes szempont, hogy Horvátországban erre nincs
okvetlenül szükség. Ha valaki tud szlovákul, minden gond nélkül tud kommunikálni a
helyi lakosokkal. Egyébként az angol a horvátoknak sem az erősségük, legalábbis
legidősebb fiam ezt állapította meg, ha információszerzés okánál fogva angolul
próbálta az „utca embereit” megközelíteni.
*
Első utunk alkalmával a mintegy 800 kilométerre lévő Makarskát vettük célba. Akkor
még csak Zágrábig, a horvát fővárosig lehetett autópályán menni, és a rengeteg
kanyar a félelmetes szakadékok felett igencsak próbára tette az akkori 13 éves
Favoritunk „tűrőképességét”. Azonban szerencsénk is volt, a „starter” akkor
mondta fel a szolgálatot, mikor éppen elértük Makarskát. Vendéglátónk, az apartman
tulajdonosa gondterhelt arcomat látván elkérte az autókulcsot, és azt mondta, hogy
„felejtsétek el az autót, ti nyaralni jöttetek ide, majd én megjavíttatom a
kocsit” – és a szavát állta is.
*
Hogy milyenek a horvát vendéglátók? Mivel a turistákból élnek, abszolút profik a
vendéglátásban, és így persze általában szívélyesek. Ha valamilyen kéréssel
fordultunk hozzájuk, a „no problém” volt a leggyakoribb válasz. Mogorva horvátra
csak egy esetben tudok vissza emlékezni, és ennek az okát csak sejthetem. Az Adria
túlsó partján ugye Olaszország fekszik, ahová ha van időnk és pénzünk,
könynyedén átjuthatunk – persze hajóval. Két éve Pulában járva mi is úgy
döntöttünk, hogy átnézünk az Adria gyöngyszemeként emlegetett Velencébe. Akkor
még az EU-csatlakozás előtt álltunk, tehát még nem volt vámunió Szlovákia és
Olaszország között. A horvát „finánc” a régi „szocis” időket emlékeztető
bunkósággal tekintett ránk, és kész határátlépési tortúrát rendezett. A
legkisebbik fiamtól például kérdezte, hogy mikor született, mi a neve stb. –
tehát, hogy valójába őt viszem-e magammal? De mindez talán csak azért volt, mert
olyan pólóban voltam, melyen jól láthatóan a jelenlegi Magyarország határai köré
az ún. „Nagymagyarország” volt rajzolva „Igazságot Magyarországnak – Mindent
vissza – Justice fo Hungary!” felirattal, és bizony ott a horvát főváros, Zágráb
is „tündökölt”!
*
Velence káprázatos, de elkövettük azt a hibát, hogy a legnagyobb kánikula idején
próbáltuk azt felfedezni. És ennek következményeként a Sóhajok hídjánál is
inkább hűs üdítő után sóhajtoztunk, és nem az egykori elítéltekre – akik
keresztül haladtak az említett hídon – gondoltunk. Ennek persze semmi akadálya sem
volt, 5 euróért remek három decis „cocacólát” kaptunk. A négy pohár (1,2 liter)
üdítőért tehát 20 eurót, azaz kb. 800 koronát fizettünk. Az egyetlen dolog, ami
élményt jelentett a fiaim számára Velencében, az a Márk-téren nyüzsgő tengernyi
galamb etetése volt. Erre a célra egy euróért már egy maréknyi kukoricához is
lehetett jutni. Az egynapos velencei kiruccanásunknak tízezer korona volt az ára,
ezért kész „anyagi” felüdülés volt visszatérni Horvátországba, amely így már
egyáltalán nem tűn drágának.
*
Legutóbbi utunk alkalmával már Dubrovnikot, vagy ahogy mi inkább nevezzük: Ragúzát
is felkerestük. Ekkor már megbízhatóbb autóval vágtunk neki az útnak, ezért nem
volt elrettentő a hatalmas távolság. Velencéből okulva a legendás óvárost késő
délután kerestük fel, és csaknem éjfélig ott tartózkodtunk. Talán Horvátország
valamennyi helye közül Ragúza látványa maradt a legemlékezetesebb, óvárosa teljes
joggal képezi a világörökség részét. Én személy szerint azt tartom Adria
gyöngyszemének, és nem Velencét.
*
Tulajdonképpen a három év alatt a több száz kilométeres horvát tengerpartot
végigautóztuk, számos szigetén játunk, több nemzeti parkot végig barangoltunk –
egy újságoldal terjedelme csak arra elegendő, hogy ilyen apró kockák által tegyünk
kísérletet az ország bemutatására. A teljességre való törekvés ez esetben eleve
100%-os kudarcra ítéltetett... Jövőre már bizonyára az Adria másik partját,
Olaszországot evszzük célba…
Mennyiért? Bármilyen csodálatos is a horvát tengerpart, nem lehet kétséges, hogy a világ számos helye felveszi vele a versenyt. Azonban az Adriának van egy olyan vonzereje, amelyben egyedülálló lehet egy szlovákiai állampolgár számára, ez pedig az anyagi elérhetőség a lakosság döntő része számára is. Nézzünk csak utána, hogy legalább mennyi pénzre van szüksége egy négytagú családnak egy tengerparti kirándulásra.Mivel az Adria északi része mindössze kb. 600 kilométerre van Szlovákia dél-nyugati részétől, a benzinköltség 3–4 ezer koronából futhatja akár az autópálya használati díjjal együtt. Négynapos tengerparti tartózkodás esetén a 3 éjszakás szállás magáncsaládi apartmanokban 3x30, azaz 90 euróért (kb. 3600 korona) biztosítható. Ha a költőpénzre napi 1000 koronát számolunk, akkor tehát 11–12 ezer koronára van szükség (csak összehasonlításul: a napi egy csomag cigarettát elszívó dohányos egy év alatt kb. 20 ezer koronát füstöl el). Ennyi biztosan elmegy a Balatonon is, amelynek ugyan az utazási költsége alacsonyabb, viszont a horvátországi strandok általában ingyenesek, míg a Balatonon ez nincs így. Persze ebből a pénzből ún. fakultatív programokra nem igen futja, de talán éppen négy nap az az idő, amely még folyamatos tengerparti strandolás mellett sem válik unalmassá.Utazni talán úgy a legelőnyösebb, ha este kelünk útnak, így reggel már a tengerparton lehetünk. Az is fontos szempont, hogy így elkerüljük a kánikulában való utazás kellemetlenségeit. A horvát családok szinte vadásznak a turistákra, hogy megtöltsék az apartmanjaikat, ezért a szállás megoldása sem nagy ügy, ha pedig sátorral megyünk, akkor még egyszerűbb (és olcsóbb) a dolog.
Oriskó Norbert