A Mária Valéria híd öt évtizeden át volt két ország – tegyük hozzá,
két egykori szocialista ország – szégyene. Ezzel összefüggésben most az Ipoly
egykori hídjairól van szó, azokról, amelyeket – csakúgy, mint a Mária Valériát
– még a második világégés folyamán lebombáztak, felrobbantottak. S azóta sem
lettek helyreállítva. Nem csak pénzkérdés volt ezeknek a hidaknak a felújítása,
hanem politikai is, legalábbis Trianon óta. Mert az Ipoly határfolyó lett. Akárcsak a
Duna, s a rajta most már átívelő Mária Valéria. Igaz, mondogatták a szocializmus
évei alatt: a két hídcsonk valamiféle mementó, háborús emlékmű. De ez már csak
belemagyarázás volt abba az igazságba, hogy a „nem akarásnak nyögés a vége”. A
rendszerváltás után még el kellett telnie több mint egy évtizednek, hogy a politikai
gyávaságot politikai bátorság váltsa fel. A Dzurinda- és Orbán-kormány végül is
hónapok alatt hozták helyre azt, amit több mint negyven évig állami szinteken nem
akartak.
A Mária Valéria híd ma a szlovákok és magyarok büszkesége, és nem csupán ott,
Párkányban és Esztergomban. Szimbóluma annak, hogy ha van akarat, van
együttműködés is.
Benkő Ferenc, Neszmély polgármestere, régi ismerősünk a Hídverő napok
révén. A Hídverő szervezet miként értékeli a hírt, hogy öt Ipoly-hidat építenek
újjá?
– Úgy gondolom, hogy ez egy folyamat vége. A Rákóczi Szövetség Hídverő
Szervezete tíz évvel ezelőtt alakult. Még akkor, amikor Szlovákiában hideg, mečiari
szelek fújtak. Mi már akkor is, a Hídverő napokon kimondtuk, hogy Európa szégyene a
Mária Valéria híd két csonka hídfője, és a Hídverő szervezet is azért jött
létre, hogy szinten tartsa a híd-gondolatot, nemcsak Párkányban, hanem az Ipolyon is.
Ezt a törekvésünket erősítette a Vág-Ipoly-Duna Eurorégió létrejötte, hiszen
folyamatosan igyekeztünk a határnyitást szorgalmazni, különböző kormányzati
szinteken szóbahozni, hogy nemcsak Komáromban kell hídnak lenni, hanem a Duna más
területén is, és ugyanígy az Ipolyon is, hogy a hidak, amik azelőtt megvoltak,
épüljenek újjá. Az út elveszti értelmét, ha nem talál hidat vagy révet. És mi
nagyon örülünk annak a törekvésnek, hogy az Ipoly térségében öt új híd lesz. A
híd az emberiségnek egy olyan csodálatos találmánya, amely nem eltereli a folyókat,
nem lebontja az akadályokat, hanem fölülemelkedik az akadályokon. És én csak
szurkolok és gratulálok azoknak az Ipoly-térségi polgármestereknek, akik kinyújtják
egymás felé a karjukat, és a hídgondolat jegyében fölülemelkednek az akadályokon,
klasszikus szóval élve hidat vernek a két part között.
Tévedés volt tehát azt hinni, hogy a Mária Valéria az önök
tevékenységének a csúcsa, hogy felújítása után több dolguk nem lesz?
– Valóban téves volt ezt feltételezni. Mi továbbra is mindent megteszünk a
magunk sajátos eszközeivel azért, hogy innen meszszebbről, a Duna partjáról
segítsük ott, az Ipoly mentén a hídverőket. Akik megpróbálják kijárni, hogy a
települések közt hidak épüljenek. Először a fejekben és a lelkekben kell ezeket a
hidakat felépíteni. És ha ezek felépültek, akkor a valóságban is épülni kezdenek.
És járni kezdhetünk rajta, először gyalogosan, s aztán jöhetnek az autók, a
forgalom, minden, ami a modern élethez tartozik, s „átjárhat” a gazdaság is. Én
úgy gondolom, hogy ez a magvetés időszaka, és meggyőződésem, hogy mi is megérjük
azt, amikor visszaáll az eredeti állapot vagy ahhoz közeli, a negyvenhét híddal,
megszaporítva újakkal, amelyeket majd az élet produkál, hisz a fejlődés nem áll
meg. Természetesen valamiféle látnoki dolog kell ahhoz, hogy az ember higygyen benne,
én csak így tudok tenni valamit. Így válhatott csak valósággá a Mária Valéria is.
Van tehát még a hídverőknek, hídépítőknek az Ipolyon mit tenniük. Hisz
egykoron 47 használható hídja volt az Ipolynak. Wollent József, az Ipoly Unió elnöke
viszont máris kiegészíti az újsághír alapján szerzett információnkat az öt
hídról.
– Tulajdonképpen nem öt, hanem nyolc hídról van szó. Ugyanis a legutóbbi
tanulmány, amely Budapesten elkészült, nyolc híd megépítésével számol.
Regionálisan végezték ezeket a vizsgálatokat, azzal a céllal, hogy megállapítsák,
mely hidak felújítása lenne a legfontosabb. És ennek a vizsgálatnak az eredménye,
hogy nyolc ilyen térséget mutatott ki.
Ezek új hidak lesznek, vagy felújított hidak?
– Felújítottak, melyek a régi hidak helyén épülnének – némelyik
teljesen új hídként, hisz sok esetben csak a pillérek vannak meg, azok is javításra
szorulnak. Megvannak a hídfők, a hídhelyek, csak ezeket fel kellene újítani.
Milyen pénzekből folynak majd a felújítások, európai, állami vagy helyi
költségvetési pénzekből?
– Ennek a nyolc hídnak az előrelátható költsége 540 millió korona. Ezt a
pénzt a strukturális alapok keretében úgy teremthetjük elő, hogy negyedét
támogatná a magyar oldal uniós pénzekből, a negyedét mi, ugyanebből az alapból,
és a fennmaradó másik felét adná a két állam, külön-külön.
Hogy képzeljük el ennek a nyolc hídnak a felújítását ? Egyszerre mind a
nyolcon megkezdik a munkákat ?
– Természetesen nem, még szükség lesz a pénz előteremtésére. A
kormányzat hajlama megvan magyar és szlovák félen is, a kezdeményezés polgári
körökből jött, olyanokból, mint az Ipoly Unió, az Ipoly Eurorégió vagy a
Régiófejlesztési Ügynökség. Hogy milyen sorrendben épülnek meg, milyen
időközökben, ez még tárgyalások kérdése. Amennyiben a két kormány nemcsak a
strukturális alapokat venné igénybe, hanem más, hazai anyagi forrásokat is, akkor a
hídavatások reális esélyét 2007 után látom.
Polák László