A Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok elnevezésű rendezvénysorozatot az idén
első alkalommal rendezték (augusztus 5-8-a között) Magyarország határain kívül.
(Néhány résztvevő magánbeszélgetésben úgy fogalmazott, hogy az anyaországban nem
volt kellő – politikai (?) – akarat a megszervezésre és „száműzték” a több
éves hagyományra visszatekintő találkozót...) A Csemadok vezérkarának javaslatára
végül Szlovákiára esett a választás, annál is inkább, mivel a legnagyobb
Kárpát-medencei magyar kulturális és társadalmi szövetség az idén ünnepli
megalakulásának 55. évfordulóját. A rendezvény költségeit végül is a
magyarországi kulturális tárca állta, bár értesüléseim szerint a pénz még nem
érkezett meg a Csemadok számlájára. A gazdag műsorsorozat csütörtökön koraeste
Komáromban indult, ám a meghívón előzetesen feltüntetett ünnepi szónokok (Csáky
Pál miniszterelnök-helyettes és Hiller István magyar kultuszminiszter) nem tudtak ott
lenni a megnyitón, s általában a vezető politikusok nagy ívben elkerülték a
rendezvényt, ami azért sajnálatos, mert pl. a Kárpát-medencei magyarság demográfiai
helyzetével foglalkozó pénteki szakmai tanácskozáson nagyon sok fontos tényt és
adatot hallhattak volna. Ezek az elszomorító információk kell, hogy érdekeljék a
politikai közélet képviselőit is, hiszen a kedvezőtlen tendenciák lefékezésében,
illetve esetleges megfordításában a politika is fontos szerepet játszhat. Nem
szeretném itt ismételgetni a már gyakran elhangzott megállapításokat az
általánosnak mondható negatív fejleményekről: a magyarság relatív számarányának
és abszolút számának csökkenéséről a nemzetiségileg vegyes területeken, legyen
szó akár Erdélyről, akár a Vajdaságról vagy éppen a Felvidékről, de az már
meghökkentő, amit Szarka László történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének
igazgatója említett a tanácskozáson, nevezetesen, hogy már Magyarország népesedési
térképén is egyre több pettyesedés jelzi a magyar etnikum „felhígulását”; ez
elsősorban a romák lélekszámának gyarapodására, illetve a nem magyar bevándorlók
egyre tömegesebb letelepedésére vezethető vissza. A budapesti közszolgálati
rádióban hallottam a minap, hogy egy kínainak vagy vietnaminak sokkal könnyebb magyar
állampolgársághoz jutnia, mint valamelyik határon túli magyarnak, aki sokszor évekig
élhet Magyarországon és mégsem válhat magyar állampolgárrá. Természetesen nem
lenne szerencsés, ha a kisebbségi magyarok tömegesen akarnának az anyaországban
letelepedni, de az 1989-es rendszerváltást követően igen sokan elvándoroltak
szülőföldjükről. Az egykori Jugoszláviából érkezőket elsősorban az esztelen
polgárháború, a magyarokat ágyútölteléknek szánó belgrádi politika
kényszerítette menekülésre, de sokan érkeztek Romániából és Kárpátaljáról is,
mindenekelőtt a könnyebb megélhetés reményében. Szlovákiából az áttelepülés
nem számottevő, bár az azért elgondolkoztató, hogy a magyarországi egyetemeken
tanuló felvidéki diákok 80 százaléka egyáltalán nem tervezi a hazatérést, sőt
különböző módon szeretné legalizálni hosszú távra tervezett magyarországi
tartózkodását. S akkor még nem is szóltam a Nyugat-Európába vagy az USA-ba
irányuló kivándorlásról, amely főleg a magasan szakképzett értelmiséget érinti,
azt a réteget, amelynek képviselői még az alantasabb munkát is vállalják céljuk
elérése érdekében, noha szülőföldjükön tehetségükre, tudásukra égető
szükség lenne. A felvidéki, a kárpátaljai vagy a vajdasági magyarok jól tudják,
milyen csapás egy kisebbségi közösség számára, ha megfosztják vezetőitől,
értelmiségétől. Az „agyelszívás” helyi szinten is kimutatható: a kis
lélekszámú falvak nem tudnak egzisztenciát kínálni az értelmiségieknek, akik a
nagyobb településekre, a gazdaságilag fejlettebb térségekbe vagy külföldre
igyekeznek.
Ezek az általános trendek, bár hellyel-közzel érdekes sajátosságok is
megfigyelhetők. Pl. a kárpátaljai magyarság demográfiai helyzetének alakulása az
elmúlt másfél évtizedben kevésbé tűnt aggasztónak mint más magyarok lakta
térségekben, ám mindezt nem a kedvezőbb születési-halálozási arányszám, hanem a
magukat korábban más nemzetiségűeknek vallók „átállása” okozta. A
rendszerváltozást követő magyarországi pozitív politikai és gazdasági folyamatok
sok ruszin és más nemzetiségű kárpátaljai számára is rokonszenvessé tették „a
magyarsághoz való tartozást”, sőt megnőtt azoknak a nem magyar gyermekeknek a
száma is, akiket szüleik magyar iskolába írattak. Félő, hogy Magyarország európai
uniós csatlakozását követően a magyarsághoz való tartozással kapcsolatos –
elsősorban gazdasági – remények szertefoszlanak Kárpátalján, amely Ukrajna
részeként aligha válhat egyhamar az egyesült Európa tagjává, s a schengeni határok
formájában újra legördülő vasfüggöny alaposan megnehezíti az ukrán–magyar
határon való átjutást. Ez számos kárpátaljai magyar családot egzisztenciálisan is
érint, hiszen sokan magyarországi munkavállalóként vagy a kishatárforgalom
keretében lebonyolított kereskedelemből tartották el magukat és hozzátartozóikat.
A Vajdaságban a gazdasági tényezők mellett a „lélektani hadviselés” különböző formái is egyre elviselhetetlenebbé teszik a kisebbségek helyzetét és szülőföldjük elhagyására késztetik őket, kivált a fiatalabb nemzedékek képviselőit. Az erről előadást tartó dr. Szőlősi Vágó László szabadkai pszichológus egy megjegyzésében utalt arra, hogy a magyarság számarányának és lélekszámának ilyen drámai változása az egész Kárpát-medencében szorosan összefügg a magyarságot sújtó igazságtalan politikai döntésekkel és a történelmi Magyarországot feldaraboló utódállamok öszszehangolt és a magyarság ellen irányuló propagandájával is. A becsmérlő újságcikkek és kiadványok, a magyarokat bűnbaknak kikiáltó és a magyar kisebbséget lépten-nyomon megalázó központi hatalom manipulációi traumatizálták a magyarságot, amit csak fokozott a nagyhatalmak közönye vagy cinizmusa. Ez a magatartás – ha kevésbé szembeötlő módon, de – ma is tetten érhető, s többen is annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az Európai Unió a kisebbségi ügyekben nem szívesen foglal állást, csupán az általánosságok és az egyének szintjén fogalmaz meg bizonyos elveket, amelyek éppen a nemzeti kisebbségek esetében hatástalanok vagy csak korlátozott mértékben alkalmazhatók.
Noha a tanácskozás ötletgazdája, Göncz László (ő Szlovéniából érkezett) megnyitójában nem ígért megoldási modelleket, csupán egy szerény hozzájárulást a problémák számbavételéhez, a konferencia felszólalói közül többen is kifejtették elképzeléseiket, ám ezek megvalósulása csak részben függ a magyaroktól és az anyaország politikusainak elszántságától; amíg a többségi nemzetek és az Európai Unió illetékesei nem mutatnak nagyobb empátiát e kérdések iránt, aligha várhatunk kedvező változásokat.
(lamér)