1844 augusztusában a budapesti hajógyári szigeten a Széchenyi nevű hajón első alkalommal hallhatta a nagyközönség Kölcsey Ferenc Himnuszát Erkel Ferenc által megzenésített változatban.
Amikor a magyarok ajkáról hivatalos alkalmakkor még a „Gotter halte” hangzott,
és amikor népünk római katolikus felekezetű része áhítattal, de szomorúsággal
telve énekelte a Boldogasszony Anyánkat, Kölcsey Ferenc a református köznemes
megírta Hymnus c. költeményét.
Vajon sejtette-e, hogy azon a januári napon nemzetünk legszentebb énekét, nemzeti
imádságunkat vetette éppen papírra? Aligha! Noha nyilvánvaló volt számára is, hogy
műfajilag olyan verset költött, amely a nemzetnek önmagával kapcsolatos érzését
hivatott kifejezni. Az adott időben azt az állapotot, amelyet legújabban egyesek –
elég bugyután – sorstalanságnak neveznek, ahelyett, hogy a lényegi valóságot
mondanák: a magárahagyatottságot, az isteni gondviselésből kirekesztett állapot
érzését.
Himnuszunk költeményének megszületésekor éppen átalakulóban volt a nemzet.
Kölcsey krisztusi évében, 1823-ban a gondolat és a szellem már átlépte a rendiség
határát. Kölcsey a nemzetileg beoltott europér szembe került a korai nyelvújítás
korszakának Kazinczy által képviselt kozmopolitizmusával. Ekkor kezdte felváltani az
univerzális latint, illetve az új birodalmi szellemet képviselő német nyelvi
uniformist annak antitézise, a történelem, a kultúra és a nyelv egymásra
kapcsolódásából kialakuló új nemzeteszme, az ahány nyelv, ahány kultúra, annyi
nemzet, annyi különböző világ, annyi sajátos egyetemesség
érték-viszonylagossága.
A magyar költészetben azonban alig venni észre ezt a társadalom-nemzet-filozófiai
átalakulást, hiszen akár Balassi Bálint, akár a költő Zrínyi Miklós poétikáját
a nemzetféltés szinte ugyanúgy szőtte át, mint Kölcsey vagy Vörösmarty
költeményeit. Csupán a szemléleti gazdagodást, a nemzetféltés okainak
szaporodását és a korszellem hatását venni észre, de a lényeg marad: a nemzet.
Kölcsey lelkivilágát a Hymnus megírásakor még a romantikus keseredettség, a szinte
önpusztító kilátástalanság érzete hatotta át, ezen a hangon szólt költői
lantja. A magyar felvilágosodás mozgalmának bukása után, a magyar szellemiség és
legjobb képviselőinek valóságos börtönbezárásának okán a főleg protestáns
köznemesség, mint feltörekvő, polgárosodó új társadalmi osztály hatalmi
elnyomásának idején, a nemesi ellenállás – a rezisztencia - korában a balsors
érzése nem költői túlzás, hanem történelmi valóság volt. Ezért a lehető
legtermészetesebb módon kéri Kölcsey az Istent, hogy szánja meg a nemzetet, hiszen
elesettségével, kudarcaival, számtalan balsikerével megbűnhődte már nemcsak a múlt
bűneit hanem a jövőben elkövetendőket is. Ez az Istenhez intézett fohásza azonban
derűlátásra utal. Nem úgy, mint a Hymnus verspárjában a Vanitatum vanitasban,
melyben mindent hiábavalónak ítél, még a balsorsot is.
A művelődésünkben járatlan ember Kölcseyt akár egyversű költőnek is hiheti, mert
a Hymnus nemzeti himnuszunkká válásának okán szinte maga alá teperte egész
életművét, amelynek gondolatisága – prózai műveinek, politikai
eszmefuttatásainak, parlamenti beszédeinek köszönhetően – sokkal súlyosabb, mint
költőisége.
A Hymnus megírásának idején még nem látszott, hogy a szellem hatalmi
visszaszorítása ellenére feltartóztathatatlan a fejlődés és a nemzet
kibontakozása. Egyébként minden elnyomás elmúlásának és minden újjáalakulásnak
ez az oka. Ez következett be Kölcsey szellemi érlelődésének delén, a
„hazatalálás” idején a reformkor beköszöntével. Ezért válhatott eredendő
kritikusi magatartása és mérhetetlen hazaszeretete révén ennek a kornak mérvadó,
programalkotó magyar gondolkodójává és az új nemzeteszme egyik kiművelőjévé.
A reformkor szellemétől áthatva, a pozsonyi Országgyűlésben elmondott lengyelpárti
szónoklatát követően 1831-ben írta le Kölcsey a reformkori aktivizmus legfontosabb,
programadó gondolatát:
„Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess
össze jelenkort: / Hzsss, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”
Kölcsey költői ars poeticája és közéleti ars politicaja három pillérre épült.
Az egyik a nemzet, amely a Hymnus által hagyott örök nyomot bennünk. A másik a
jövőért cselekvő lankadatlan kritikai aktivizmus. A harmadik a haza. Ez utóbbinak
gyémántba vésett mondata tíz évvel a Hymnus után született:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe s fiadnak / Hagyd örökül, ha
kihunysz: A haza minden előtt!”
Ezt az üzenetet folytatta Petőfi Sándor 1846-ban a forradalom előhírnökének
tekinthető gondolatával „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs
joga”.
Kölcsey életművének lényegét talán Szerb Antal summázta mindeddig legtalálóbban:
„A hazaszeretetet ő emelte fel a filozófiai gondolat és a vallási világkép
síkjába, ő talált szavakat a magyar idealizmus számára, ő alkotta meg a nemzet
imáját”.
De Kölcsey révén, a hazával és a nemzettel kapcsolatos gyötrelmeinek időtlenségét
igazolva tegyünk egy időutazást és képzeljük el, hogy a költő száz évvel
később születik és a Hymnus-t 1923-ban gyöngyözi papírra. Írhatott-e volna mást,
mint 1823-ban? A trianoni tragédia után aligha jöhettek volna elő tolla alól más
érzelmek, mint saját valós korában. Sőt, erre vonatkozóan van igazolásunk. Az
1920-as évek magyar irodalma Babitstól Juhász Gyulán és Karinthy Frigyesen át
Reményik Sándorig a nemzet állapotát illetően egybecseng Kölcsey száz évvel
korábbi szavaival. De Kölcsey Ferenc valódi korától, vagy az 1838-ban bekövetkezett
váratlan halálától csaknem százhúsz évvel később az egyik – tőle sokkal
lírikusabb – költő utód, Nagy László az 1956-os magyar forradalom vérbefojtása
után egy szerelmes versnek álcázott költeményében a huszadik századi magyar
irodalom egyik legsúlyosabb társadalompolitikai allegóriáját, a romantikusokkal
vetekedő kétségbeesett kérdést fogalmazta meg:
„Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
A Szerelmet a túlsó partra!”
Mit mond a költő száztizennyolc évvel Kölcsey halála után ebben a szimbolista
versében? De mit mondhatna százhatvan évvel a Hymnus óbudai bemutatása után? Aligha
mást! Mert kit kell átvinni fogában tartva a túlsó partra a csónakját vesztett
révésznek, vagy a vízi mentőnek, vagy a life-guardnak?: a nemzetet. Mert most a nemzet
a veszélyeztetett, mint már évszázadok óta, amire Zrínyi azt a megoldást javasolja,
hogy ahányan vagyunk költözzünk át az Atlanti óceán túlsó partjára.
Kölcsey a nemzet kapcsán még egyértelműen a haza függvényében gondolkodott, mert a
kettő oszthatatlan volt. Száz évvel a Hymnus születése után a nemzet és a haza
közé – Trianon miatt – egy államjogi diszkrepancia feszült. Szerb Antal Kölcseyre
vonatkoztatva úgy fogalmazott 1934-ben „Aki a hazáját tetterősen szereti, teljesíti
emberi kötelességét a földön”. Ezt ma, 2004-ben, Kölcsey viszonylatában én úgy
látom: aki a nemzetét szereti az újrateremtheti hazáját, hogy jöjjenek ránk víg
esztendők.
Duray Miklós