A közelmúltban jelent meg az AB-ART kiadó gondozásában Bárczi Zsófia a Keselyű hava című elbeszéléskötete, amelyért a szerző Madách-nívódíjban részesült. Ígéretes tehetség jelentkezett a kötettel, s a jövő dönti el, merre halad majd Bárczi Zsófia útja az irodalom „titkos tájain”. A fésületlen, rögtönzött beszélgetés a díjátadáson készült.
Talán nem a legcélszerűbb a beszélgetést azzal kezdeni, hogy Bárczi
Zsófia egy kicsit a génjeiben is hordozza az íráskészséget, hiszen édesanyja
Kovács Magda és édesapja Bárczi István régen eljegyezték magukat a
szépirodalommal, tehát műveik ismeretében az ember valahogy kénytelen rögtön az
elején megkérdezni (mert érdekli), hogy a fentebb emlegetett ténynek volt-e valamilyen
szerepe abban, hogy ön végül szintén az irodalom elkötelezettje lett?
– Számomra természetes állapot, hogy ők a szüleim, tehát nem nagyon tudom
kívülállóként megállapítani, volt-e benne szerepe vagy nem. Biztosan volt, gondolom
én.
Amikor az első írások megszülettek, megmutatta őket a szüleinek, vagy ők
később szereztek tudomást róla, hogy írással foglalkozik?
– Megmutattam mindkettőjüknek. Persze alaposan megbíráltak.
A kritika építő jellegű volt?
– Igen, persze, ők voltak a legszigorúbbak velem szemben.
Ezt az ember nem is hinné, mert általában a szülők mindig kicsit
elnézőbbek a gyermekeikkel szemben. Akkor ezek szerint az irodalomra ez nem vonatkozik?
– Egyáltalán nem.
Amikor elolvastam az első novellákat ebben a kötetben, megmondom őszintén,
ösztönszerűen kutatni kezdtem a múltban, az emlékezetemben, pontosabban Kovács Magda
elbeszélései közt, amelyeket korábban nagy szeretettel olvastam. Próbáltam magam
elé idézni az írásait (nem tudom persze, hogy helyes-e ez), de végül is az embernek
vannak bizonyos „prekoncepciói”, s talán megbocsátható, hogy megpróbáltam
összehasonlítani a két írónő munkáit. Talán van is némi rokon vonás, de azt
hiszem, ez nem jellemző. Ön ezt hogy látja?
– Én ezt most megint csak nem látom kívülről, de nem törekedtem arra, hogy
írásainkban rokon vonások legyenek felfedezhetőek. De talán az, hogy egy család
vagyunk, tehát ugyanazok az élményeink, ugyanabból a környezetből jövünk, hasonló
az érdeklődési körünk, valamilyen szinten biztos, hogy meghatározza azt is, amiről
írunk.
A könyvében szereplő írások egyike azzal ragadott meg leginkább, hogy
plasztikusan tárja az olvasók elé a középkori Spanyolországot. Azt az időszakot,
amikor a tizenötödik században, a mórok kiűzése előtti időkben különböző,
akár még legendákba illő történetek is megeshettek Spanyolországban, Granadában.
Tehát ezt a világot, ezt a miliőt sikerült, legalábbis számomra nagyon hitelesen,
hihetően megragadnia, visszaadnia, noha az egész történetnek ez a háttere
lényegében nem is érdekes, mert hiszen maga a történet az érdekfeszítő, tehát az
a bizonyos szerelmi szál, amely végigvonul ebben az elbeszélésben. De azért mégis
érdekelne, háttérként miért éppen ez a spanyolországi középkori, mondhatni talán
mediterrán reneszánsz világ jelenik meg ebben az írásban?
– A férjemnek köszönhetem ezt a tematikát, illetve a férjem családjának.
Ugyanis a férjem granadai. Az elbeszélésben feldolgozott történet egy létező
legenda. Az Alhambrának a része egy katonai erődítmény és hát ehhez fűződik maga
a legenda. A férjem egy éjszakai sétán mesélte el ezt nekem… Nagyon szép tavaszi
este volt, felmentünk ebbe a várba, de én nem tudtam, hogy oda megyünk. Gyönyörű
volt, olyannyira, amennyire egy ilyen mediterrán hely szép tud lenni éjszaka. Persze
belémvésődött a történet és valahol ezt írtam meg aztán.
Milyen emlékek fűzik még Spanyolországhoz ezen kívül, és túl azon, hogy
az ön férje az Ibériai-félszigetről származik. Jelenleg persze itt élnek
Érsekújvárott, de vajon gyakran megfordulnak-e Európának ebben a délnyugati
régiójában?
– Igyekszünk, amennyire lehetőségünk van rá, hiszen a férjem nagyon
kötődik a családjához és én is kötődöm hozzájuk. Gazdag élményeket szereztem
erről a tájról, elsősorban azért, mert hamar befogadott a férjem családja. Nagyon
szeretem őket, úgy, mint a saját családomat. Szeretek utazni velük és általában
érdekes dolgok történnek az úton. Sok mindent köszönhetek nekik.
Ezek az élmények később akár irodalmi formában is megjelenítődnek?
– Nem tervezem kimondottan, itt-ott eleve beépülnek a novelláimba, de
nincsen jelezve, hogy ez most spanyol tematika vagy nem.
Édesanyja, Kovács Magda igen sokat merített abból a tájból, pontosabban
annak a tájnak a mondavilágából, hangulatából, amelyben felnőtt, tehát Gömör
csodás miliőjéből. Bárczi Zsófiára, az íróra mennyire volt hatással ez a világ?
– Teljesen meghatározza a látásmódomat, tehát azt, ahogyan a jelenségeket
nézem, amit meglátok a dolgokban... Hogy milyen képekben gondolkozom... Mindez gömöri
és erre nagyon kevés egyéb dolog rakódott rá később.
A gyermekkor, Gömör világa egész életre szóló „muníciót” adott
önnek?
– Nem tudom, hogy kitart-e egy egész életen át, lehet, hogy ezzel az első
kötettel véget ért a hatása. Nem tudom... De az ember a másnapjáról sem sokat tud.
Annyi bizonyos, hogy én még eddig mindent, amit láttam, Gömörre „fordítottam le”
magamnak.
Az ön prózáját olvasva az ember úgy érzi, mintha a hagyományos
stílushoz vonzódna inkább, vagy ezt roszszul látom?
– Amikor írni kezdtem, nem volt konkrét célkitűzésem, hogy valamilyen
iskolát kövessek. Egyszerűen szeretem a jó meséket, az érdekes történeteket,
filmeket, a jól elmondott dolgokat és azt gondolom, hogy mindenki abban a
„hangnemben”, stílusban valósítja meg elképzeléseit, amelyben képes rá, amelyet
a történet, az írás megkíván… Tőlem ennyi tellett, pontosabban ez tellett.
Azt hiszem, ez túlzott szerénység. A kötet az AB-ART kiadó jóvoltából jelent meg, készül-e újabb kötet Bárczi Zsófia műhelyében?
– Nem nagyon szeretek tervezni. Egy új kötet megírása és megjelentetése attól függ, hogyan alakulnak a dolgaim. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hány novellám van készen… Nem számoltam őket össze, s hogy lesz-e belőlük kötet és mikor, még nem tudom. Mindenesetre bízom benne, hogy előbb-utóbb azért megszületik, de ez attól is függ, hogy a kiadó mennyire fogja szorgalmazni, hiszen rajtuk is múlik, miként tudják belőlem „kisajtolni” a kéziratot.
Ha jól értem, Bárczi Zsófia nem ír rendszeresen, hanem inkább csak akkor,
amikor a hangulata vagy valamilyen más késztetés arra bírja, hogy asztal mellé
üljön és tollat ragadjon, vagy ez másképp működik önnél?
– Időfüggő vagyok, tehát amikor a kislányom meg a munkahelyi és egyéb
kötelezettségek mellett időm adódik, akkor írok. A közelmúltban eléggé elfoglalt
voltam, de bízom benne, hogy ez kissé megváltozik majd.
Marad a novella műfajánál vagy tervez valamilyen terjedelmesebb prózát,
mondjuk kisregényt, regényt?
– Nem, egyelőre a novellánál ragadtam le.
S vajon elárulja-e, hogy kik azok, akik önre, mint íróra nagy hatással
voltak?
– Óóóó... Mindenki... Mindenki, akit olvastam, olvasok. Nincsenek kedvenc
szerzőim és kedvenc stílusaim, korszakaim sem. Mindent szeretek, ami jó.
Bevallom, azt vártam, hogy megemlíti Kovács Magdát... Az ő prózája
mennyire hatott, hathatott önre?
– Biztos, hogy meghatározó volt, tehát az, ahogyan ő a világot látja.
Mivel ezt az ember részben a szüleitől tanulja, az alapot az élethez otthon kapja, ez
valamilyen szinten óhatatlanul megnyilvánul abban is, ahogyan ír. Mivel az én
édesanyám Kovács Magda, valószínűleg abban, ahogyan a világot látom és ahogy ezt
leírom, benne van az ő írásmódja is.
Úgy érzem, meg kell kérdeznem, vajon nem zavarja-e, hogy szüleit sűrűn
emlegetem, hiszen önnel beszélgetve az ember emlékezetében nemcsak Kovács Magda
csodás novellái merülnek fel, hanem a szülők arcvonása is.
– Nem, egyáltalán nem zavar.
–lé–