Hofbauer János ma Izraelben él. Nemrég hazalátogatott szülővárosába, Komáromba, hogy másokkal együtt emlékezzen a holokauszt 60. évfordulójára. A zsidó népet ért szenvedésekre, a koncentrációs táborok szörnyűségeire, a lágerből soha vissza nem tért családtagokra, ismerősökre, szomszédokra. Ő túlélte, ám az átélt borzalmak mind a mai napig nyomokat hagytak benne.
Hogyan emlékszik viszsza a hatvan évvel ezelőtti eseményekre?
– A szüleimet 1944. júniusában vitték Auschwitzba. Én akkoriban nem
tartózkodtam Komáromban, mert munkaszolgálatos voltam Bánhidán a 2/4-es századnál.
Időnként hazajöttem néhány órára. 1944. decemberében aztán kiadták a
Schutzpassungot, az úgynevezett menlevelet. Erre föl tízen elhatároztuk, elmegyünk
Pestre és egy ideig megbújunk a rokonoknál. Útközben a vonaton megismerkedtünk egy
Alföldi nevezetű őrmesterrel. Pénzt adtunk neki, hogy engedjen el bennünket.
Kelenföldön viszont ránk fogta a fegyverét és bekísért bennünket az Albrecht
laktanyába, pedig az összes pénzünket neki adtuk, hogy megmeneküljünk. Csúnyán
átvert bennünket. Ott éppen akkor vagonírozták be a következő emberszállítmányt.
Nemcsak zsidókat. Akit az utcán akkor elfogtak, azokat vitték.
Önök ezt hogyan fogadták?
– Ki törődött velünk! Abban az időben nem volt szavunk. Engedelmeskedtünk
és mentünk. Ma, ha Izraelben elmesélném ezt a történetet, azt mondanák nekem, mik
voltatok ti, bárányok? Mentetek, mint akiket a vágóhídra visznek? Abban az időben a
törvényt mindenki tisztelte. Ha ez a sorsod, akkor ennek így kell lenni. Nem is
mertünk védekezni vagy ellenkezni. 21 évesek voltunk. Ha most belegondolok, elég lett
volna öszszefognunk, könnyen elbántunk volna vele. Nem is jött arra senki. Ha
agyonütjük, senki sem tudja meg.
Önöknek viszont ez meg sem fordult a fejükben?
– Nem. Ma már nem tudnának így elvinni. Más világ volt akkor. Azon a napon
vagoníroztak bennünket. Nem tudtuk, hova visznek. Csak amikor megérkeztünk derült ki,
hogy Bergenbergbe. Ácson, Komárom mellett kiengedtek bennünket a vonatból
szükségletre. Az egyik barátom, aki Komáromból származott, megpróbált megszökni.
Az egyik csendőr ezt észrevette és egy méter távolságról belelőtt a karjába.
Sebesülten jött velünk, egészen a lágerig. Sajnos, mire megérkeztünk, elvérzett.
Milyen volt az utazás?
– Szörnyű. A legtöbbnek nem volt vize és élelme. Nekünk igen, mert tele
voltunk élelemmel. Amikor még tudtunk vásárolni, Bánhidán minden szükségest
megvettünk. 1944 karácsony estéjén érkeztünk meg a cellei vasútállomásra.
Kieresztettek bennünket, a borzasztó szomjúságtól lefeküdtünk a sárba és a
tócsákból csillapítottuk a szomjunkat. Aztán hármas vagy ötös csoportokba
osztottak bennünket. Így mentünk gyalogosan Bergenbergbe, a koncentrációs táborba.
Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy a láger körül szögesdrót van.
Hányan voltak?
– Nagyon sokan. Csak ezzel a vonattal mintegy 3000 ember jött. A 90
százaléka magyar nemzetiségű, elfogott munkaszolgálatos volt. De a lágerben egész
nap nem csináltunk semmit.
Nem volt munka?
– Akkor már nem. Minden termelés megszűnt. Valaha ugyan vittek el embereket
innen dolgozni, de akkor már nem. Amikor megérkeztünk, a németek már tudták, a
háborút elvesztették. Nagyon kevés ennivalót kaptunk. De amikor megérkeztünk, még
nagyon jó bőrben voltunk.
Mit adtak enni?
– Dörgeműzét. Az répából készített leves volt. Két napig meg sem
kóstoltuk. A hollandok a kerítés mögött könyörögtek, adjuk oda nekik. Azt hittük,
tréfálkoznak. Aztán két-három nap elteltével mi is ráfanyalodtunk. De nagy
szerencsénk volt, hogy csak rövid ideig voltunk a lágerben. 1944 karácsonyától 1945
április közepéig. Azt tudom, hogy azon a napon szabadultunk fel, amikor Roosevelt
meghalt.
Mindenki visszajött, akivel ön ment?
– Nem. De a legtöbben a végén és a lágerből való szabadulás után
pusztultak el. Halálra ették magukat.
Senki nem figyelmeztette őket?
– Aki éhes, azt nem lehet fegyelmezni. Hillerslebenbe vittek bennünket, egy
gyönyörű városkába, ahol bekerültünk egy német tiszt lakásába. Ott az amerikaiak
rogyásig elláttak bennünket élelemmel. Nem emlékszem pontosan, de május 10-e körül
lehetett, amikor jött egy teherautó a csehszlovákokért. Prágába vitt bennünket.
Három-négy napig tartott az út. Állva utaztunk, de ez nem zavart bennünket.
Örültünk, hogy hazamegyünk.
A lágerben sejtették, hogy meddig tarthat az ottlétük? Miben reménykedtek?
– Amikor minket a lágerbe vittek, már tudtuk, hogy a háború lassan
befejeződik. Hiszen az angol-amerikai hadtest sikeresen partra szállt Normandiában,
Párizs elesett és tudtunk a Sztálingrád utáni német vereségekről is.
Féltek?
– Nem volt már bennünk félelem. Akkor sem, ha azt mondják nekünk, hogy
agyonlőnek. Nem volt bennünk élni akarás.
Amikor hazatért Komáromba, kik várták önt? A szüleit, ugye, elvitték
Auchswitzbe. Visszatértek?
– Nem. Az ötven év körüli emberekből csak egy jött haza Komáromba.
Meg tud-e bocsátani azoknak, akik a szüleit a halálba segítették?
– Muszáj, ezzel nem lehet együtt élni. Sokáig képtelen voltam megszólalni
németül, pedig anyanyelvi szinten beszéltem. Aztán a németek lettek a legnagyobb
Izrael-barátok. Sok szegény, Európából menekült zsidót segítettek. Hosszú időbe
telt míg újra elkezdtem németül beszélni.
Túl tudta magát tenni ezeken a nehézségeken?
– Ez megbocsáthatatlan. De kérdem azt, ha ma látok egy németet, tehet ő
arról, mit tett a nemzete 60 évvel ezelőtt? Ő akkor még nem is élt. A nagyapja
bűneiért meg nem felelhet. Viszont, ha látnám azokat, akik megölték az apámat,
anyámat, átharapnám a torkukat.
Jó visszajönni és emlékezni?
– Nem tudom. Visszajöttem a 60. évfordulóra, egyébként nem jöttem volna.
Az emlék ugyanis visszajön. Láttam a szüleim házát és a bácsikámét. Volt egy
hétéves kislányuk, akit elvittem magammal a pusztára. De valaki feljelentette és
elvitték. Olyan borzalmas, embertelen, érthetetlen világ volt akkor. Ezt nem tudja az,
aki nem élte át.
Miért ment ki Izraelbe?
– Örültem a zsidó állam megszületésének. Nem volt maradásom. Pedig nem
is voltunk vallásosak. A neológ irányzathoz tartoztunk. Apám szombaton is kinyitotta
az üzletét. De mégis Izraelt választottuk. Nagyon elmaradott ország volt akkor. De
mára behozta a lemaradást. Most ott van a fiam, a lányom és az unokáim. Szerencsés
vagyok. Nincs nálam boldogabb ember.
Iski Ibolya