„...addigi tapasztalataink világossá tették számunkra, hogy csak az olyan átmeneti időszakokban tudunk jelentős eredményeket elérni, amikor a hatalomnak szüksége van ránk. Amint a rezsim megszilárdul, a mindenkori hatalom mindenekelőtt a kisebbségek felé keményít be – lásd az 1921-es évet vagy az 1945-48-as éveket” – ugratja ki a Kalligram a könyv hátoldalára a szerző egy fontos megállapítását, nyilván nem minden hátsó gondolat nélkül. Mert milyen időszakot élünk például most, per pillanat, alig pár héttel a csatlakozásunk után, midőn a Nagy Közösségbe kéz a kézben vonul a szlovák és a magyar világ, s velük együtt, értelemszerűen a szlovákiai magyarság is. Mit jelent ez, a szerző, Szabó Rezső könyvének tanulságait figyelembe véve, a számunkra? Olyan (átmeneti) időszakot élünk-é, mint 68-ban, avagy olyat, mint 46-ban?
Az első pillantás – így a Szabó Rezső beszélgetéseket, cikkeket,
előadásokat, dokumentumokat tartalmazó könyvének a megjelenése is – azt
bizonyítja, hogy pozitív időszakban élünk. Hogy megnövekedett a szlovákiai magyar
politika (csak politika?) szerepe. Bugár Béla könyvét Schwarzenberg mutatja be a
Zichy-palotában, Duray Miklósét Orbán Viktor és Csoóri Sándor Budapesten. S ez
bizonyos, hogy nem véletlen éppen ma, az európai közös haza elfoglalásának
(honfoglalás?) küszöbén. A minap, a Duna tévé egy adásában Glatz Ferenc emelt
kalapot Csáky Pál és Markó Béla (az MKP és az RMDSZ) előtt, mondván, hogy
történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre, bebizonyítván, hogy itt, mifelénk
is lehet vértelen változásokat létrehozni. Mi több, Glatz szerint az itteni
(vértelen) kisebbségi történések hozták mozgásba a nyugat-európai kisebbségeket
is, s ez Glatz – a történész – szerint, történelmi mérföldkő. S az
természetesen A Csemadok és a Prágai Tavasz címen megjelent Kalligram-kiadvány is,
Szabó Rezső könyve, melynek címoldalán két fotó látható: felül a 68-as tankok,
alul Dubček és a szerző, Szabó Rezső egymás mellett. Egyetlen címoldal s egy egész
történelem vigyorog ránk. S a mai (kései) olvasó nem érti: miért csak most? A
könyv tartalma hatvannyolcas-hatvankilences eseményeket rögzít, azokról szól. S ha
húsz esztendőn át tilos volt is ezeket szellőztetni, de nyolcvankilenc óta? Ott volt
az okai között persze az egykori (a Mečiar-korszak) s a mostani politikai helyzet is
(nem is anynyira az MKP helyzete a mai koalícióban, mint inkább az említett
EU-honfoglalás). De ott volt az okok között a magunk nem akarása is. Évek óta
tűnődöm, hol vannak az emlékirataink? Jómagam először a Mács tetralógia
(Öröködbe, Uram...) negyedik kötetének olvastán döbbentem rá, menynyire nem tudunk
semmit még mi sem, az alapozóktól alig néhány évvel fiatalabbak, akik csak 56 után
kerültünk Pozsonyba. S hogy akik átélték (sőt alakították, csinálták) e
korszakot, s akik máig itt élnek közöttünk, jórészük író, vagy írástudó
ember, miért hallgatnak?
S az okok között, a jelen könyv sugallatára is, találunk még egyet a már
említettek, s a még említendők mellett is. Azt, hogy 1948 (a „Jégtörő Február”
– jellemzően egy csehszlovákiai magyar – Sas Andor epitetonja) s az ötvenes évek
eleje, minden ellentmondásossága s minden negatívuma ellenére is, számunkra,
felvidéki magyarok számára igenis felszabadulás (is) volt. Mi több, ez volt a
Felszabadulás, nem 1945. S hogy azok, akik a nagy pusztulás, a kitelepítések, a
kopaszra nyírások, az értelmiség elmenekülése után itt maradtak vagy visszajöttek,
mint Szabó Rezső is, azok valóban egy újabb honfoglalás részesei voltak, a semmiből
teremtettek a sivatagban magyar iskolákat, magyar újságokat, magyar könyvkiadást,
intézményeket, mindent. S hogy ez mi mindennel járt együtt, s hogy résztvevői
milyen, mai szempontból legalábbis nem egyértelmű helyzetekbe kerültek? Az vesse
rájuk az első követ, aki a helyükben többet s jobbat tett volna. De semmiképpen nem
azok (már pedig azok dobálják a legnagyobb köveket), akik semmit nem tettek a
cseh/szlovákiai magyarságért sem akkor, sem nyolcvankilenc után, akik csak beleültek
a bársonyos forradalom bársonyszékeibe s rabolták szét azt, amit a sárral dobált
elődök megteremtettek.
Elnézést, hogy ezek jutnak eszembe e különös könyv kapcsán. De nem minden ok nélkül, hiszen A Csemadok és a Prágai Tavasz című Kalligram-kiadvány minden egyes cikke, minden egyes dokumentuma, minden egyes sora ezt ébreszti a magamfajta, még emlékező olvasóban. S a hiányérzetet. A Szabó Rezső (s a Mács más jellegű, mert belletrizált) munkáin túl, hol vannak a többiek? A Turczel Lajos, Dobos László, Szőke József s persze sokan mások emlékiratai, dokumentumai, hogy azokról már ne is szóljak, akik úgy mentek el, hogy nem hagytak maguk után emlékiratokat. S ez ugyanúgy vonatkozik az ittragadt Fábry Zoltánra, Forbáth Imrére, Sas Andorra, de még Egri Viktorra, Szabó Bélára (mi több, sőt elsősorban, Lőrincz Gyulára) is, mint az „emigránsokra” Győry Dezsőtől s a Rezsőkön (Peéry és Szalatnai) át a maiakig. Igaz, voltak fehér hollók is. Elsősorban Janics Kálmán persze, s más vonatkozásban Duray vagy Borsody s Esterházy Lujza, újabban meg Vadkerty Katalin, de ismervén az óriási anyagot Trianontól máig, ez bizony csupán csepp a tengerben. De a cseppekből lesz a tenger. És Szabó Rezső könyve sokkal több a cseppnél. Patak és forrás is inkább, hisz nem lehet ezután olyan történész, aki nélkülözni tudná dokumentumait. S forrás azért is, mert fölfakaszthatja a további forrásokat s útjukra indíthatja az eddig bedugult csermelyeket, patakokat, folyókat és folyamokat. Az Értől az óceánig.
Cselényi László