A nagymama falióráját mindig kíváncsian lestük, az ódon időmérőt csak a nagypapa volt hivatott és jogosult felhúzni. Ütötte a negyedeket, a feleket, háromnegyedeket, az egészeket, gyönyörű harangjátékkal. Aztán a nagypapa elment, a nagymama utána ment, az óra megállt, szinte azt mondva, nem mérem már nektek az időt. Valahová a padlásra került az ódon szerkezet. A pozsonyi Zsidó utcai Óramúzeumban jutott eszembe a nagymama órája. A Jó pásztorról elnevezett rokokó házban ez a különleges múzeum már harminc éve létezik, mintegy nyolcvan régi órát, időmérő szerkezetet gyűjtöttek itt össze. A legtöbb még ma is működik, muzsikál, hanggal is jelzi az időt. Elődeink értették a módját. Ezeket a régi portékákat ma, a digitális, displayes órák korában már nem javítja senki. Illetve mégis. Megtudtam, hogy a rimaszombati Herczeg Tamás, az egykori tanító egy a kevesek közül, hozzá nyugodtan vihetném a nagymama falióráját.
Hol tanulta ki ezt a ritka mesterséget, hisz a legtöbb mai órás nem
vállalná ezeket az ódon szerkentyűket?
– Régi órákkal akkor kerültem kapcsolatba, amikor elkezdtem falun
tanítani. S kezdtem vonzalmat érezni a régi dolgok iránt. És a gyerekek, szülők
hozták a régi holmikat… „Tessék szíves lenni tanító bácsi megmondani, hogy ez
mi, milyen érték…” Főleg ez érdekelte az embereket. Aztán jöttek a régi órák,
amelyek kilencven százalékban nem működtek. Nagyapám órákat javított, neki vittem
el, azzal hogy „nagyapa, tessék szíves lenni megjavítani…” Aztán sokáig csak
ígérgette, fél év múlva, egy év múlva, amikor kérdeztem, megvan-e már, akkor
aztán megelégelte, és azt mondta: „Itt a szerszám fiam, csináld meg egyedül”.
Halvány gőzöm se volt addig, hogyan működik az óra, pláne ilyen régiek, de hát
mondtam, ezt is csak ember csinálta, meg kell próbálni. Így kezdődött.
Tehát ismeretlenül szétszedte, rájött a logikájára, működési elvére.
Nem történt meg, hogy miután összerakta, esetleg maradt egy-két alkatrész?
– És jobban ment, ugye, mint az orosz rádiók esetében. Tudom, hogy az első
óra-probléma, amit megoldottam, az egy rugótörés volt. Mint minden ember,
természetesen én is hibáztam, velem is megtörtént, hogy eltörtem egy csapot, de
mindegyik órát sikerült összeraknom.
Önnek most már vállalkozása van, vállal, javít, olyanokat, amelyekkel
máshonnan elküldenek bennünket. Milyen régi órák voltak már itt a műhelyében?
– Javítottam már a 17-ik századtól kezdve a huszadik századig mindent,
még orosz órákat is. Én főleg a régi faliórákkal, asztali és kandalló órákkal
foglalkozom. Zsebóra, karóra csak elenyésző része a javításoknak. Fő profilom,
hogy szerszámokat gyártok, s adom el órásoknak.
Miközben beszélgetünk, megszólalt gyönyörű haranghangján egy falióra,
amelyet szintén önök javítottak, hoztak helyre. Mit lehet erről a szerkezetről
tudni?
– Ez egy jobb minőségű óra, súlyhajtása van, két súly található
benne, az egyik az óra járását, a másik az ütését biztosítja. Ez egy nagyon szép
ingaóra, Gustav Becker készítette, arra a korra jellemző. Elég sok, legalább
kétmillió darab került ki a gyárukból, zsebórák, faliórák, állóórák… Ez,
ami itt van a hátunk mögött, egy biedermeier óra, szekrény- vagy kandallóórának is
hívják ezeket. Ez itt, ha jól emlékszem rá, egy osztrák műhelyben készült, nagyon
szép szerkezet, tipikusan biedermeier.
Milyen gyors volt az emberi elme fejlődése, ami az időmérést illeti,
nyilván a mechanikus órákról beszélünk, nem a napórákról, vízórákról, tehát
az időmérés más formáiról?
– A kezdetekben nagyon bonyolult volt a dolog, nagyon kevesen voltak képesek
időmérő szerkezetet készíteni. Dante Isteni színjátékában szerepel először
említés időmérő szerkezetről, tehát nem óráról. Az ezerháromszázas években
már említettek órát. Nem egy komoly szerkezetre kell gondolni, ennek egy mutatója
volt. Volt, hogy egy-két órát is késett egy nap alatt, és bizony naponta kétszer
kellett felhúzni.
Úgy látom, hogy önt, mint az antik órák doktorát, érdekli az óra
fejlődéstörténete…
– Persze, ez hozzá tartozik. Az ember ahhoz is, amit tanít, hozzátanul.
Tudni kell, hogyan alakult ki, mikor ki milyen mechanikai megoldást alkalmazott.
Tudom önről, hogy külföldi mestereknél tanult. Lehet, hogy nálunk is
becsben tartják ezeket az órákat, de azt mondják, hogy külföldön még inkább ez a
jellemző, ugye?
– Igen, természetesen, hiszen külföldön, bizonyos országokban ezt
lehetővé teszi az anyagi háttér. A régi órák kilencven százaléka az Egyesült
Államokban Európából származik, és én azt tapasztaltam, hogy inkább a jó
minőségű órákat keresik, francia, német órákat.
Tájainkon még lehetnek lomként kallódó órák, padlásokon, fészerekben?
– Még akadnak, nemrég is hoztak egyet Pozsonyból, szörnyű állapotban
volt, igen sok időt igénybe vett a javítása. Egyre kevesebb már a régi óra, és
sokan sajnos nem tudják, hogy mijük van. Sokan viszont, ha van ilyenjük,
túlértékelik, azt hiszik, hogy horribilis összeget ér. Nem is volt sikk ilyen régi
órát otthon tartani azelőtt, fogták, kidobták. És értéket dobtak ki.
Volt már a pozsonyi Óramúzeumban?
– Igen voltam, vagy öt éve volt rá módom. Nagyon szép múzeum, nekem
kifejezetten tetszett. Persze, lehetne még rajta csiszolni, ezt órásként mondom. Mert
nemcsak a külseje szép egy órának, hanem a belseje, a lelke, ami miatt órának
hívjuk az órát.
Polák László