A vitavezető kissé provokatív bevezető kérdésére, vajon szeretnének-e a beszélgetés résztvevői 2004-ben Szlovákiában tanítók, illetve alap- vagy középiskolai tanulók lenni, mindnyájan diplomatikusan igent mondtak. Egyedül Pázmány Péter utalt arra, hogy unokái tanulnivalóit nézve talán inkább mégsem.
A. Szabó László azt emelte ki, hogy az elkezdett reformot végig kell vinni, még ha sok fájdalommal jár is. Aggasztó, hogy 2003-ban ugyan 374 magyar óvoda működött az országban, ami az összesnek 11,65 %-a, a magyar óvodai csoportok aránya azonban már csak 7,29 %, ha pedig a gyermekek létszámát nézzük, mindössze 6,35 % jár magyar óvodai csoportba. Erre kellene felkészülnünk, megfelelő település- és régiófejlesztési tervekkel.
Pázmány Péter úgy látja, csak a nagyobb létszámú iskolák tudnak majd fönnmaradni, s a magas osztálylétszám nem biztos, hogy kedvez a minőségnek. Dunaszerdahelyen nyilván lesz iskola, ha kevesebb is, és kevesebb pedagógussal. Nagyobb probléma, hogy megszűnhetnek a kistelepülések iskolái, mert ezzel az értelmiség egy másik csoportja is elfogy onnan, s akkor nagyon nagy baj lesz a település megtartó erejével. A mezőgazdasági szövetkezetek állapota miatt az értelmiségiek nagy része már elköltözött a falvakból. Az állam az iskolaépületekbe már 15-20 éve nem invesztált, ilyen állapotban adta át az önkormányzatoknak. Polgármesterként nem akar beleszólni az iskola szakmai munkájába, de helyteleníti, hogy az önkormányzatnak csak a postás szerepét szánták.
Pék László azon tűnődött, miért nem tudjuk mi pedagógusok önmagunkat „megváltani”. Miért nem vagyunk képesek derűvel, jókedvvel végezni a munkánkat? Értelmiségiként miért nem tudjuk összeszedni magunkat, és olyan hittel végezni a dolgunkat, hogy közben ne sajnáltassuk magunkat állandóan? Az élet más területein már sokkal jobban rátértek a piacgazdaságra. Mi ennek még nem tudtunk érvényt szerezni, akár a tankönyvkiadást, akár a továbbképzési rendszert nézzük. Mintha félnénk tőle.
Szigeti László legnagyobb problémájának azt érzi, hogy pedagógusként hiába látja, mik lennének a prioritások, milyen szakmai elképzeléseket kellene megvalósítani, a politika sok esetben fékezője, kerékkötője a szakma előrelépésének. Politikusként úgy látja, hogy ez a demokráciákban mindenütt így van, s Szlovákiában komoly ellentétek is vannak a kormánykoalíció tagjai között. Most pánikhelyzet van. Bevezettük a fejkvótát, s ez rádöbbentett bennünket arra, hogy kevés a gyermek, márpedig ebben a rendszerben a gyermek a pénz hordozója. Fogcsikorgatással jár, mert általános rendezőelvként mindenki elismeri, hogy a pedagógusbéreket akkor lehetne emelni, ha csökkentenénk a pedagógusok számát. De amikor „az én iskolámhoz nyúlnak, az én pedagógusomat kell elbocsátani”, akkor mindenki tiltakozik. A változtatások első éve nem mindig sikertörténet, a pozitív következmények általában később szoktak jelentkezni, és bízik benne, hogy itt is jelentkezni fognak. Valakinek vállalnia kell a felelősséget azért, hogy a rendszer működhessen, hogy jusson az egészségügyre is, a szociális hálóra is, meg az oktatásra is, de csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk. Az emberek várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Úgy látszik, naivitás volt azt hinni 89-ben, hogy 15 esztendő alatt utolérjük a környező demokráciákat. Sokkal több türelemre van szükség. Az utolsó népszámlálási adatoknál döbbentünk rá arra is, hogy 40 ezerrel kevesebb a magyar. Vajon mit tettünk 15, 20 vagy 40 esztendőn keresztül, hogy ne fogyjunk el?
Fodor Attila rámutatott, a pedagógusszövetség 1996-os programjában azt fogalmaztuk meg, meg kell erősíteni az iskolatanácsok szerepét, hogy fontos szavuk legyen az intézményvezetők kinevezésében, s a kinevezés meghatározott időre szóljon. A programunkban van, hogy normatív finanszírozást és önálló jogalanyiságot akartunk az intézményeknek. Az önkormányzatokhoz akartunk kerülni. A tartalom meghatározásában részben központi, részben helyi megosztás szerint akarjuk az iskolákat működtetni. Oktatáspolitikai céljainknak nagyon komoly része teljesült. Örülnünk kellene. Akkor most mi bajunk van? – tette föl a kérdést. – Nincs velünk is valami baj?
P. L.: Hangsúlyozta, erre is utalt, amikor arról beszélt, hogy nincs bennünk egyfajta konok hit, hogy az érdekeinket kiharcoljuk. Jó érzéssel kell eltöltenie bennünket annak, hogy mindezek a pontok megvalósultak. Csakhogy közben a feladatok személyessé váltak és mind ott vannak a mi asztalunkon, a mi 24 óránkban. Talán valahogy úgy képzeltük el, hogy majd valaki – a rendszer, a hatalom, a minisztérium – ezt nekünk megadja, létrehozza, s mi majd nagyon jól fogjuk benne érezni magunkat. De mint igazgató úgy szembesült a problémával, hogy tessék, itt van, csináld meg! Most kapkodjuk a fejünket, hogy ez mennyi gonddal jár. Fölösleges bárkit is szidni. A polgármester ott él velünk a faluban, vele együtt kell kitalálnunk, mit lehet tenni. Nem egy ideális világba vetettek bennünket, hanem egy más világba, ahol meg kell a feladatokat oldanunk. Akkor lenne jó érzésünk, ha minél többet el tudnánk belőlük végezni. A jog és a szabadság együtt jár a feladatokkal és felelősséggel.
P. P.: Nem az a baj, hogy az önkormányzathoz kerültek az oktatási intézmények. Ez
nagyon jó. Az önkormányzatok most alakítják ki az iskolaügyi osztályukat. De ki az
a jó szakember, akit ma meg lehet szólítani azzal a 12-13 ezer korona közötti
fizetéssel, amit erre az évre jóváhagytak a felvehető kollégának, amikor az
önkormányzati szakemberek fizetése ennél vagy 10 ezer koronával több? Ugyanakkor a
2005-ös év költségvetésének sarokszámaiban már egy fillér sem szerepel ennek az
osztálynak a kialakítására, mert azt mondják, hogy a globális adóban benne van.
Csakhogy az önkormányzatoknak megszabott irányszámok 2005-re alacsonyabbak, mint
2004-ben! Tehát mielőtt a pedagógusok önmarcangolásba kezdenének, látni kell, hogy
amíg nem lesz egy rendes adóreform, addig mindig gond lesz. A feladatokkal együtt több
pénzt kell juttatni az önkormányzatoknak. Hiába ér el jó makrogazdasági
eredményeket az ország, amíg az egyén ezt nem érzi saját zsebén, addig szidni fogja
a polgármestert, az önkormányzati képviselőt, de mégis ez a jó rendszer, mert a
kontroll a kezünkben van,
4 évenként választunk.
Sz. L.: ’89-ben azt mondtuk, ha nem központilag nevezik ki az iskolaigazgatót, akkor mindenki elégedett lesz. Megvannak az iskolatanácsok, van törvény, rendelet, s lám, nagyon sokan nem elégedettek. Mert az iskolatanácsokban is emberek ülnek, akik sok esetben egyéni és csoportérdekeket próbálnak érvényesíteni. De így van ez mindenhol a világban. Ha a törvény dikciója be van tartva, semmit nem lehet kezdeni csak azért, mert X lett az igazgató, és nem Y. Ha nem sértettek törvényt, el kell fogadnunk, és a szekér megy tovább. A jogalanyiság se old meg minden problémát. Bíráltuk a pénzelosztási rendszert, hogy könyököléses, koma-sógor alapon működik, és álmodoztunk a normatív finanszírozásról. Most megvan. Elindult egy folyamat, ami menet közben javítható. Már most is sok iskola van, ahol sokkal több pénzt kaptak, mint tavaly. Ahol nagy iskolák vannak, magas tanulólétszámokkal, ott a rendszer nagyon jól működik, a pedagógusok tisztes jutalmat is kaptak év végén. De nap mint nap találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekkel a rendszer nem számolt. Kiderült, hogy sokkal több normatíva-csoportot kellett volna meghatározni. Most szidnak e miatt a hármas tagolás miatt, de ha nem találom ki, akkor csak egy normatíva van, és még ennél is rosszabb a helyzet. Lehet, hogy most több pénzt adtunk a középiskoláknak a kelleténél, ha ezt jövőre kiküszöböljük, valószínű, hogy már nagyobb lesz az elégedettség. Ez egy motiváló rendszer, amelynek az előnyei igazán öt év múlva lesznek láthatóak. Nem vonatkozik ez az originális jogkörökbe került intézményekre, mert ott egyértelműen kevés a pénz. Hol az a határ, ahol még fenn akarunk tartani egy iskolát? Objektíven egy gyermekért is fenn kellene tartani, de a polgármesternek sajnos nincs annyi pénze. Az állam eddig minden évben többet adott az oktatásügyre, ebben az évben például 1,5 milliárddal. Hol ez a pénz? Valorizáljuk a béreket, igaz, hogy csak 7 %-kal, felmentek az energiaárak, arra is kell.
F. A.: Ki kellene mondani, hogy a rendszer jó, de meg kell mondani, mit kell még rajta javítani. Van sok olyan problémánk is, ami nem pénz kérdése. Ilyen a rossz kommunikáció az önkormányzat (fenntartó), az iskolatanács és az iskola között. A tél folyamán 12 fórumot tartottunk országszerte az iskolatanácsokkal kapcsolatos teendőkről és az igazgatóválasztásokra vonatkozó jogszabályokról, mégis úgy tűnik, mintha szándékosan megszegték volna a szabályokat. Működtek a lobbik, beültettek embereket. Pedig a törvény jó. Abba nem lehet azt beleírni, hogy legyetek erkölcsösek, tiszták, ne manipuláljátok egymást. Vártam, hogy az önkormányzatok sorozatosan fogják kiírni a pályázatokat a tanügyi hivatalok posztjaira, hogy minél több jogkört tudjunk lehozni a kerületi tanügyi hivataloktól. Még egyetlen ilyen pályázatot sem láttam. Már előre eldőlt volna, ki kerül oda? Vagy az igazgatóválasztások elterelték erről a problémáról a figyelmet?
P. P.: Óriási hiba lenne, ha az önkormányzat belenyúlna abba a szakmai munkába, amely az oktatás terén folyik. Úgy hiszem, ezt a buktatót nekünk itt sikerült elkerülnünk, bár egy helyen számon kérték rajtam, „miért nem megyek oda és nem csinálok rendet”. A törvény pontosan behatárolja a polgármester jogait ebben a tekintetben. Mi megpróbáljuk az iskolák gondjait az igazgatók javaslatai alapján megoldani. Viszont nagyon rossz gazdái lennének az önkormányzatok az iskoláknak, ha azoknak is segítenének, akik nem próbálnak meg saját magukon is segíteni. Elérkezett az a pillanat, amikor az igazgatónak is menedzserré kell válnia, és el kell gondolkodnia azon, hogyan tovább. A tanügyi osztály kialakítása folyamatban van, de nem biztos, hogy előrelépés, ha a legjobb pedagógus feláll és eljön a hivatalt irányítani. Már az is probléma, hogy egy családfenntartó nem engedheti meg magának, hogy pedagógus legyen. A környező falvakban, ahol nem tudják önállóan megfizetni, az építési hivatalok mintájára meg kell próbálni valamilyen „ernyőszerű” hivatalt létrehozni.
P. L.: 1,5 milliárddal többet kapott az oktatásügy, de nem történt meg a nagy lépés, tehát nem 20 milliárddal kapott többet. Nem volt súlypontáthelyezés, mint Koreában vagy Írországban. Az a baj, hogy ezt Szlovákiában nem is várhatjuk, nem csak az anyagi helyzet, hanem a gondolkodásmód miatt sem. Talán a polgármesterek sem mindenütt tulajdonítanak még elég nagy jelentőséget az iskolának, a vállalkozások vagy más problémák sokkal erősebben érdeklik őket az oktatásügynél. Én egy kicsit veszélyes kísérletnek tartom a Nyitott iskola programot. Mivé válik így az iskola? Lehet, hogy megint csasztuskákat kell majd betanítaniuk a pedagógusoknak? Ha kinyitjuk az iskolát, ez felnőttképzéssé, ifjúsági programok tervezésévé válik, ahol majd kiderül, hogyan tud együttműködni az önkormányzat és az iskola, illetve a régió, s a pedagógusok a szakmájukon belül juthatnak többletjövedelemhez. Megint csak rajtunk múlik, meg tudjuk-e védeni szakmai becsületünket, hogy rangja legyen az iskolának, és a művelődést szolgálja.
Sz. L.: A harmadik évezred elején változnia kell az emberek gondolkodásának olyan irányba, hogy a tudás érték, és meg kell fizetni. Ha a gyermekemnek kicsit többet akarok biztosítani, bele kell nyúlnom a pénztárcámba. Az államnak nem kötelessége a gyermek számára bebiztosítani azt, hogy ingyen járjon különórákra, zenére vagy képzőművészeti iskolába. Most a szülőnek ehhez egy minimális öszszeggel kell hozzájárulnia. Hány doboz cigaretta is az a 328 korona, ami a hozzájárulás felső határa? Az sem biztos, hogy a művészeti alapiskolának külön épület kell, mert a legtöbb dolog megoldható lenne az alapiskola épületében is. Ott, ahol a községnek érdeke, hogy iskolája jól működjön, minőségi oktatást végezzen, több község együtt nyithat regionális tanügyi hivatalt. Az állam ehhez ad gyerekenként 5 koronát. Minden község a saját pénztárából nem tudna még hozzáadni 2-300 koronát? Tíz község esetében már 3 ezer koronával többet kínálhatnak, s máris könnyebb a jó szakembert megnyerni. El kell dönteni, mi a fontosabb számunkra! A járda, a temető, a futball vagy a gyerekek nevelése? A törvény többforrásos finanszírozást mond ki, nem azt, hogy mindent az állam fedez. (A hallgatóság köréből tiltakozás hallatszik.)
A. SZ. L.: Egyikünk sem azért ült le ide ma beszélgetni, hogy népszerűségi versenyt nyerjen. A rendszer, amelynek első elemeit próbáltuk beépíteni, illetve kicserélni a régi gépezet alkatrészeit, jó irányba halad. Láthatóan most önök még elvetik, de az első év nem arról szól, hogy mindenki ujjong. Legnagyobb gondnak azt tartanám, ha ez a reform is megállna félúton. Minden szülés fájdalmakkal jár, de milyen sok szépet ad majd az új élet! Most ennyit lehet szétosztani. Ez egy stratégiai ágazat, addig a gazdaság se tud többet termelni, amíg ide nem tudunk többet fordítani, ezért ez egy ördögi kör, amit valahol meg kell szakítani. Mindnyájan azon dolgozunk, hogy minél jobban működjön. Majd lesznek hozzá anyagi eszközök, és meglesz a tartalmi reform is.
Sz. L.: Nagyon jó dolog, hogy elindultak a reformok, hogy a települések lettek az iskolafenntartók. Nagyon jó, hogy elindult a normatív finanszírozás, és nagyon rossz, hogy ezzel párhuzamosan nem indult el a tartalmi transzformáció. Az volt a feladatom, hogy hozzak létre egy munkacsoportot, amely javaslatokat tett volna a nemzeti alaptanterv-bizottság összetételére. Ez megtörtént. A miniszter a mai napig nem nevezte ki a bizottság tagjait, úgy gondolja, hogy előbb el kell fogadni az új közoktatási törvényt. Azzal érvel, hogy az érdekköri tevékenységen belül elindulnak majd kezdeményezések a tartalom változtatására, beemeljük az informatikát az alapiskolás tantervbe, bevezetjük az új érettségi rendszert, s ez mind kihat a tartalmi megújulásra. De beszélnünk kell arról is, mennyi fölösleges dolgot tanulnak és mennyi szükséges dolgot nem tanulnak a gyerekeink. Sokat beszélünk minőségi oktatásról, s egy-egy felmérés azt mutatja, hogy egyes iskoláink alul teljesítenek, amit mi nem engedhetünk meg magunknak. A pedagógusközösségeknek, a szövetségnek, a munkaközösségeknek foglalkozniuk kell ezzel is.
P. L.: A magyar iskolákra még mindig magyarul nem értő tanfelügyelők járnak ellenőrizni, s az igazgatóknak még nincs merszük az ilyen tanfelügyelőket elküldeni, megkérdőjelezni a kompetenciájukat, holott erre a törvény őket feljogosítja. A tanfelügyelői hálózatban egy-két személyen kívül nincs magyar tanfelügyelő. Adósunk a hatalom a szlovákiai magyar iskolarendszer háttérintézményeinek létrehozásával is. Megszűntek a járási módszertani központok, amelyek főleg az alapiskolák felé végeztek szolgáltatásokat. Az állam által fizetett sok száz módszertanos közül nem tudom, van-e tíz magyar. Mi is bűnösek vagyunk, mert már 8-10 éve annak, hogy az akkori miniszternek letettük az asztalára egy magyar módszertani központ tervét, és sajnos, ezt évente nem ismételtük meg, pedig kellett volna. Önerőből létrehoztuk a Coménius intézetet, s most azon próbálunk lendíteni, hogy ez az intézet valamilyen formában állami feladatokat vállaljon fel a továbbképzések, szolgáltatások terén. Nem látok más utat, mint hogy egy ilyen módszertani központ magyar szakértőkkel létrejön, megerősödjön. Országosan nem is egy ilyen központról van szó, hanem régiónként kellenek ilyen emberek. Szeretném tudni azt is, hogy a fejlesztésekre mennyit irányzott elő a minisztérium? A tanfelügyelő-hálózat állapota, a háttérintézmények hiánya, és a fejlesztésekre szükséges pénzcsomagok létrehozása kérdését szervezetünknek is sokkal tudatosabban kell képviselnie.
Sz. L.: Azon túl, hogy elfogadom az elhangzottakat, elképzelhető, hogy vannak iskoláink, ahol nem megfelelő munka folyik. Ebben a költségvetésben 100 millió korona volt félretéve fejlesztési projektekre (tehetséggondozás, tanulmányi versenyeken, sportversenyeken sikeresen szereplő iskolák, tanulók, pedagógusok jutalmazása stb.) Az egyeztető tárgyalások befejezésekor május végén rádöbbentünk arra, hogy „csak” 1,426 milliárd korona hiányzik! Így a fejlesztésekre szánt 100 milliót is oda tettük a többihez, és szétosztottuk az iskolák között, ezzel a fejlesztési pénzcsomag sorsa beteljesült. Csupán a roma asszisztensekre adtunk pénzt. Komoly pénzcsomag volt félretéve a számítástechnika fejlesztésére, az Inforvek programra, ezen a téren valami történt. Lépéseket tettem annak érdekében, hogy magyar nyelven is biztosítani kell a pedagógusok képzését. Ehhez multiplikátorok kellenek. Ugyanez a helyzet az etikai képzés terén. Nagyobb nyomatékot kell adni annak az igénynek, amiről Pék László beszélt, kezdeményezni kell Kassán s másutt is módszertani központ kialakítását. Reális a dolog.
F. A.: Sok kérdés nyitva marad a mai jó kétórás beszélgetés után. Ezekről csak legközelebb tudunk beszélni. A téli oktatási fórumok kapcsán egy kérdőívben feltettünk olyan kérdéseket, hogy 2002 óta találkoztak-e az önkormányzat és az iskola, vagy az iskolatanács és az iskola képviselői, hogy megvitassák az iskolafejlesztéssel kapcsolatos elképzeléseiket, és katasztrofális válaszokat kaptunk. Önmagunkkal is szembe kerülünk, mert azt mondjuk, hogy legyen magyar pedagógiai központ, de a pedagógusszövetség programja szerint nem állami háttérintézményeket akar. Hasonló a helyzet a tanfelügyelőséggel is. Felmerül az a kérdés is, honnan vannak Szlovákiában mérési szakemberek, mikor itt nincs ilyen képzés.
A. Sz. L.: Bárhol a világon vizsgálták a pedagógustársadalmat, mindig azt mutatták ki, hogy a pedagógusok konzervatív, hagyománytisztelő társaság, nagyon merev, az új irányába nehezen mozdul, mindig a kisebb ellenállás felé tart. A pedagógusszövetség rendezvényein mindig sok új impulzussal találkozom. Mindig tudják, mivel kell éppen foglalkozni, mit kell a pedagógusok batyujába tenni. Így volt ez most is.
P. P.: Befejezésül talán az önkormányzat, azaz magunk ellen szólok, de arra
kérek minden pedagógust, hogy ösztökélje a helyi önkormányzatokat, hozzák létre
minden egyes településen, vagy együtt, összevontan a szükséges szakmai hálózatot,
és erre egyik önkormányzat se sajnálja a pénzt. Fel szeretném hívni a
pedagógusszövetség figyelmét arra, hogy az érdekvédelemmel is foglalkoznia kell.
Veszélyforrást is jelent az, hogy az önkormányzatokhoz kerültek az iskolák, mert sok
polgármester úgy érzi, hogy ettől a pillanattól a legnagyobb értője a
pedagógiának. Mi, közgazdászok nemigen értünk a pedagógiához, azért beszéltem
én az adóreformról. De közgazdászként tudom, hogy minden statisztika azért
készül, hogy azt hozzuk ki belőle, amit el szeretnénk érni. Vigyázzunk arra, milyen
hírét keltjük az intézményeinknek. Itt van egy szlovák óvoda, ami híres és
csodás, ezért a magyar szülők oda adják a gyerekeiket. Semmivel nem jobb ez az
óvoda, mint a magyar, de a fáma, a légkör ilyen körülötte. Szerdahelyen, ahol
hivatalosan 90 % a magyar ajkúak létszáma, három magyar alapiskola van és két
szlovák, és ez könnyen meg is fordulhat. Attól nem gyöngébbek az iskoláink, mert a
magyar gyerek rosszabbul beszél szlovákul, mint a szlovák gyerek. Iskoláink
eredményeinek legjobb mércéje az, hogy a magyar iskolákból kikerült gyerekek hányad
része végzi el könnyedén az egyetemeket, összehasonlítva a szlovák iskolákból
kikerültekkel. Az egyetemi csoportunkban annak idején tízen voltunk magyarok, abból
négyen magyar iskolában érettségiztünk. Olyan pedagógusoknak köszönhetően, mint
Oláh Imre, Gáspár Tibor és a többiek, mi mind a négyen gond nélkül elvégeztük az
egyetemet, a többiek pedig a második évfolyamban szépen elfogytak.
A jelenlévők nagy tetszésnyilvánítása mellett Pázmány Péter szavai egyúttal a
beszélgetés zárszavát is jelentették. A tanulságot ki-ki maga vonja le.
L. G.