A Csemadok Országos Tanácsa, a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya és a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága társrendezőkkel közösen 2004. május 28-29-én rendezte meg a szlovákiai gyermek- és ifjúsági kórusok fesztiválját Érsekújvárott. A fesztivál egyúttal országos minősítési verseny, állt a felhívásban.
Azon kevesek egyike (de lehet, hogy az egyedüli) vagyok, aki kórusával karnagyként
az összes eddigi Csengő Énekszón részt vettem, van hát min eltűnődnöm. Aki
beleszerelmesedik abba a csodába, amit úgy hívnak, hogy kórusmuzsika, annak
munkájában, életében ezek a fesztiválok nagy jelentőségűek voltak s
felejthetetlenek maradnak. Gyermekkórust „életben tartani”, folyamatos működésre
bírni csak úgy lehet, ha minél több fellépési lehetőséget biztosítunk számára.
A Csengő Énekszó egyike a nagy lehetőségeknek. Van mire folyamatosan készülni. A
háromévenkénti „megmérettetés” a karvezető számára ösztönző kihívás, a
kórus számára felbecsülhetetlen értékű motiváció. A nemes versengés
„kondícióban” tartja a karvezetőt és a kórust egyaránt, amellett hatékony
nevelési forma is, módot ad egy bizonyos „értékrend” kialakítására.
Ösztönzőleg hat a csapatszellem kialakulására, amely a siker eléréséhez
elengedhetetlen.
Akik már a Csengő Énekszó indulásánál is ott voltunk, örömmel konstatáltuk, hogy
az évek folyamán a színvonal sokat emelkedett. Ha az idén versenyző kórusok számát
nézzük – 4 alsó tagozatos, 11 felső tagozatos, 5 középiskolás, összesen
20 –, azt is mondhatjuk: ez nagyon jó eredmény. Azonban ha tudatosítjuk, hogy 1989-ig
a járási- és kerületi fordulóból lehetett az országos versenyre eljutni, ma pedig
bejelentkezéses alapon, így már némi üröm is vegyül az örömbe. Vass Lajos
Erkel-díjas zeneszerző, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának
felejthetetlen emlékű vendégkarnagya, a szlovákiai magyar kórusmozgalom
újjáélesztője az „Egyre szebben csengő énekszó” című cikkében 1980. június
1-jén az Új Szó-ban a IV. Csengő Énekszóról ezt írta: „A meghívott 11 énekkart
több mint 30 közül választotta ki a Népművelési Intézet és a Csemadok előzetes
zsűrije.” Jarábek Imre a „Jegyzetek az V. Csengő Énekszóról” című
írásában 55 nyilvántartott gyermek- és ifjúsági kórust említ. Ma vajon hány
szlovákiai magyar tannyelvű iskolában működik énekkar? Ha több kórusunk van,
miért nem neveznek be a versenybe? Jó volna felállítani a „diagnózist”, hogy
idejében nekiláthassunk a gyógyításnak. Tudatában vagyok annak, hogy a mai
iskolának nem az általam felvetettek a legnagyobb gondjai, de annak is, hogy „A
tűznek nem szabad kialudni”. A szakmának lépnie kell! Ehhez szeretnék írásommal is
hozzájárulni.
Mint a komáromi pedagógiai központ hajdani metodikusának, évek hosszú során
feladatom volt a járás magyar tannyelvű alapiskoláiban a „zenei nevelés” órák
látogatása, a zenei nevelés területén történtek figyelése, szervezése,
értékelése. A felső tagozaton a szakos pedagógusok hiánya volt a legnagyobb gond, az
alsó tagozaton pedig az, hogy a zenei nevelés órákat sok helyen más tantárgyak
pótórájaként kezelték. Azokban az iskolákban volt jobb a helyzet, ahol az ún.
félszakosítás keretén belül az arra legrátermettebb pedagógus kapta a zenei
nevelés órákat. Nem hiszem, hogy azóta (akár országosan is) pozitív irányban
történt volna elmozdulás. Az idei Csengő Énekszóra mindössze 4 „kiskórus”
jelentkezett. Pedig neves honi szakemberünk, Ág Tibor már a VI. Csengő Énekszót
értékelő jegyzetében figyelmeztet: „A kicsinyek kórusának szükségességét már
néhány évtizede hangoztatjuk. Jó lenne, ha minden iskolában lenne ilyen
utánpótlást biztosító, többszólamú éneklést előkészítő együttes.”
Említett látogatásaimon sajnos gyakran kellett tapasztalnom azt is, amiről Kodály
Zoltán 1929-ben „Gyermekkarok“ c. dolgozatában így ír: „Akinek nem mindegy, mi
lesz itt a zenében egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola
mellett, amikor ének hallik ki belőle. Mit mond ez az ének? Nagyobbára ezt: »Nekünk
így is jó! Kevés az idő, kevés a fizetés, az igazgató nem szereti a karéneket.
Nekem semmi ambícióm, örülök, hogy élek…« Nem ez a szövege, mégis ez szól
belőle mindennél hangosabban.”
A jelen helyzetből (minden sértő szándék nélkül) arra is következtetni lehet, hogy
gond van a pedagógusképzésben is. Sehol nem lehet hallani, olvasni az egyetemi zenei
képzés tartalmáról, irányultságáról, az elméleti és gyakorlati tantárgyak
arányáról, csak következtetni tudok arra, hogy az elméleti oktatás lehet
túlsúlyban, ha iskoláinkban ilyen kevés azoknak a pedagógusoknak a száma, akik
szeretik a zenét, akiknek „napi kenyere”, értelme a zenélés, akik vállalják az
iskolai kórusvezetést, a zenére s a zenével nevelésnek ezt a semmivel nem pótolható
formáját. Amikor Galánta díszpolgárrá avatta, Kodály a következőket mondta: „Az
iskolában fokozni kell, és meg kell javítani az énekoktatást. Erre függetlenített
énektanítókat kell munkába állítani. De meg is kell azokat tanítani szakmájuk, a
zene tudására és szeretetére.” Annak érdekében, hogy a hallgatók szakmai
felkészítése hatékonyabb legyen, az egyetemen oktatóknak az eddigieknél sokkal
szorosabb kapcsolatban kellene maradniuk a volt hallgatóikkal. Iskolalátogatások során
jobban meg kellene ismerniük a „gyereket”, s azt is, milyen gondokkal küzd napi
munkájában a pedagógus. A tapasztaltak birtokában, „tanácsadóként” sokkal
eredményesebb szolgálatot tehetnének, mint a még mindig státusban lévő
„bürokrata” tanfelügyelők. Másrészt többet kellene publikálniuk. Folyamatosan
tájékoztathatnák a gyakorló pedagógusokat a szakma újdonságairól, az egyetemi
oktatásról, saját tudományos tevékenységükről. Egymás munkájának jobb ismerete
gyümölcsöző lehetne mindannyiunk számára.
Zenei nevelésünk további hátráltató tényezője az is, hogy kevés zeneszakosnak,
karvezetőnek adatik meg az a szerencse, hogy olyan iskolába kerüljön, mint jómagam,
ahol az iskolavezetés a tanulmányi versenyeken szerzett „babérokat” és a kórussal
elért eredményeket azonos mércével méri, és a karvezető eredményes munkáját –
bár anyagilag egyre kevésbé, (az utóbbi időben másokéhoz hasonlóan sehogy sem)
tudja jutalmazni, de – erkölcsileg nagyra értékeli, mert tisztában van a
kórusmunkának az érzelmi nevelésbeni hatékonyságával, emberformáló értékével.
Az ilyen iskolavezetés előtt mélyen meg kell hajolni, annál is inkább, mert az
iskolai kórusok eredményeit a felsőbb szervek nem tartották, s ma sem tartják
számon. Az iskolavezetés nem kapott, s ma sem kap érte semmit, még csak
„vállveregetést” sem. A „jópont” is csak a tanulókra ráerőszakolt, egyre
sokasodó (gyakran nem átgondolt követelményű) lélekölő tanulmányi-, jobb esetben
a sportversenyeken elért eredményekért járt, jár. S a jövő? Még nehezebbnek
látszik, hisz a pénzhiány miatt a nem kötelező tantárgyak megszüntetését
helyezték kilátásba. Mint köztudott, a „karének” iskoláinkban nem kötelező
tantárgy.
Írásom befejezéseként hadd mondjak köszönetet mindenkinek, aki a XII. Csengő
Énekszó megszervezésében részt vállalt. Mindenekelőtt dr. Duka Zólyomi Emesének,
az SZMZT elnökének, aki – a rendszerváltást követően – a legnehezebb időszakban
állt a kórusmozgalom élére és nem hagyta elsorvadni, nem hagyta „a tüzet
kialudni”. Köszönettel tartozom „Jóska Barátunknak”, Kazán József
kollégánknak is, aki már a Csengő Énekszó bölcsőjénél is ott volt, a nehéz
időkben meghallotta hívó szavunkat, s fáradságot nem kímélve végzi áldozatos
munkáját.
Töprengéseimet és javaslataimat abban a hitben adom közre, hogy egyre többen
leszünk, akik nem mehetünk el „közömbösen az iskola mellett, mikor ének hallik ki
belőle”.
Stirber Lajos,
a komáromi Béke Utcai Alapiskola ny. pedagógusa