A budapesti Ünnepi Könyvhét egyik szenzációja volt Pablo Urbányi Silver című könyve, amelyet Dobos Éva fordított és a dunaszerdahelyi NAP Kiadó jelentetett meg. Pablo Urbányi jelenleg Kanadában él családjával és spanyol nyelvű argentin íróként tartják számon. 1939-ben született Ipolyságon, szüleivel hétéves korában kényszerült kivándorolni Argentínába. Magyar nyelvtudását szinte tökéletesen megőrizte, azonban írni magyarul sohasem tanult meg, hiszen a háború után Csehszlovákiában megszűntek a magyar iskolák és ő egy évig szlovák iskolába járt, Argentínában pedig spanyolul tanult. Saját bevallása szerint két anyanyelve van. A magyar, amelyet a szívében őriz és a spanyol, amely az önmegvalósítás, a közlés eszköze, lételem, s amely íróként megnyitotta számára a világot. Pablo Urbányi Ottawában egyetemi oktatóként is spanyolt tanított, tanít, az angollal íróként nem került bizalmas viszonyba, úgymond „csak“ kommunikálásra használja. Mindenesetre angol nyelvre is lefordították már munkáit. Magyarul korábban csak egy elbeszéléskötete jelent meg, szintén Dobos Éva fordításában. Pablo Urbányi a közelmúltban tájainkon járt, íróként többek között Ipolyságon is bemutatkozott a közönségnek. Ittjártakor egy hosszú interjú készült vele, ebből közlünk egy részletet.
Az író mindig idealista, még akkor is, ha sötét gondolatokat vet papírra. Vagy nem az?
– Az író azért vet sötét gondolatokat papírra, mert bízik abban, hogy az élet vagy a világ sorsa jobbra fordul, tehát talán valóban idealista. Bár ma a kérdések, hogy minek írni, vagy hogy miként kellene írni, valóban nagyon aktuálisak. Egy új évszázad küszöbén mindig megjelentek furcsa világeszmék, gondolatok, így volt ez most is. Sokan az újabb ezer évet mögöttünk tudva azt jövendölték, hogy hamarosan vége a világnak... Ám igazából csak a mai globalizált világban vetődik fel először komolyan az a kérdés, hogy a Föld is meghalhat. Hiszen mi magunk is mindent megteszünk azért, hogy teljesen tönkretegyük. Veszekszünk az olaj miatt... Hogy ennek milyen végkifejlete, konzekvenciája lesz, azt én nem tudom, de egyszer valami bekövetkezik... De nem akarok pesszimista lenni, hiszen ma a feltétel nélküli optimizmus a sikk. Szerintem az optimizmusban mindig van egy kis voluntarizmus is, s erre nagyon kell vigyázni.
Az írónak mindenképpen meg kell lennie a belső lelki autonómiájának, mert ha ez nincs meg, akkor nehéz írni, jó dolgokat papírra vetni, de ez az egyén mikrovilága. Milyen összeütközésekbe kerül, kerülhet az írói mikrovilág és a globalizált világ? Nem rettenti meg ez az embert? Vagy éppen ellenkezőleg. Új gondolatokra ösztönözheti...
– Mondjuk azt leegyszerűsítve, hogy három típusú író, irodalom van. Van a szép irodalom, s a szép itt jelzőként szolgál. Ez az irodalom egy kicsit önmagáért való. Egyfajta l’art pour l’art irodalom, amelynek megvan a maga létjogosultsága. Van viszont egy másfajta, amely a tragédiát keresi, amelyet azért megold a műben. Végül van olyan típusú irodalom, író, mint talán én is, aki valamiféle kritikus álláspontot képvisel a művével. Persze egy-egy műben nem azért jelenik meg a kritika, mert az ember beleerőlteti, vagy mert valamiféle eszmei, politikai propagandát képvisel vele, hanem mert ez írói alkattól függő dolog és szerves része a műnek. Megemlíthetem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy az utóbbi napokban egy dán szerzőnek egy férfi és egy nő kapcsolatáról szóló, valóban szép könyvét olvastam, amelynek a végére érve azonban meg kellett állapítanom, hogy a regény meglehetősen indiferens, steril közegben játszódik, tehát nem helyezhető el semmiféle társadalmi miliőbe, s ez zavaró. Mint említettem, a szerző dán, de Dániáról nem is esik szó a könyvben, mintha ez az ország nem is létezne, hisz olyan tökéletes, hogy már a létét sem kell jelezni. A regény egyetlen problémája a főszereplő, pontosabban maga az író és feleségének a kapcsolata. Szerintem az ilyen látásmódon egy kicsit túl kellene jutni, vagy lépni. Persze így sem kérdőjelezhető meg a könyv létjogosultsága, hiszen a mű olvasmányos, szép... Egyébként a jól megírt szépirodalmi művek nyolcvan százaléka ilyen jellegű. Ha ráadásul még roszszul is írják meg őket, akkor a könyvkereskedők nyakán maradnak. S ez szomorú.
Kanadában és Argentínában milyenek az olvasók? Hogyan lehet egyensúlyozni az olvasók, a kritika és a piac között, szem előtt tartva közben azt, hogy az ember azért mégis értékes művet tegyen le az asztalra. Ön milyennek látja az ottani olvasókat és kívülről milyennek látszik a közép-európai, illetve a magyar olvasó, akiről viszonylag még mindig jókat mondanak?
– Mind a magyarok, mind a szlovákok még mindig szeretik a könyvet. Mert ők még
elfogadják a tragédiát, a tragédiaérzetet, amelytől, mint a vadbikától menekülnek
az amerikaiak, a kanadaiak, mert az embereket ugye szórakoztatni kell. A szórakoztatás,
ez a legfontosabb. Ez szövi át az ottani létet, mindent, lassan már gondolkozni sem
hagy.
S ez nagyon szomorú. Már a fiamon is látom... Jaj, papa, szórakozni akarok! –
mondja. A lányom nem ilyen, neki van érzéke a tragédia megsejtéséhez és
átérzéséhez, olvassa a jó irodalmat, Shakespeare szonettjeit, bármit. Persze ő
idősebb is a fiamnál... Visszatérve az olvasókhoz. A legtragikusabb, hogy a
nevelésben óriási hiányosságok tapasztalhatók. Az irodalom szeretetére nevelni kell
a gyermeket, a fiatalt. Rá kell vezetni arra, hogy olvasni ma is hasznos, jó és
élvezetes. Hét-nyolcéves koromban én Vernén nőttem fel... Persze az igyekezet, a
nevelés ellenére sem lesz mindenkiből olvasó ember, de ha meg sem próbálkozunk azzá
tenni, nem magyarázzuk meg, hogy mi a különbség a jó irodalom és a giccs között,
hogy az olvasás által mennyivel gazdagodhat az ember, milyen tudásnak kerülhet a
birtokába, akkor nem lesz nagy jövője az irodalomnak. Valami vizuális nem is tudom mi
fogja majd helyettesíteni, ha az irodalom, az olvasás egyáltalán helyettesíthető...
Lacza Éva