Július 6-án a komáromi református templomban búcsúztattuk s kísértük utolsó útjára Mikó Jenőt, a szlovákiai református egyház néhai püspökét. Valahányszor ravatal mellett állok, az élő arca közelít felém. Most is így van. Hallgatom a búcsúztatók komor, fájó mondatait, az élő pap néz gyülekezetére. Szerettem Mikó Jenő lelkész prédikációit. Minden alkalommal azt éreztem, hogy e prédikátornak két születési helye van, hogy életének két ideje van, a bibliai és a mai. Egyeztette, szembesítette a bibliai időt a mai emberi léttel. Gondolkodó, okfejtő, igazságot kereső lelkész volt. Néhány évig egymás mellett ültünk a rendszerváltás utáni parlamentben. A politizálás száraz szüneteiben életünk, sorsunk közös magaslatait s gödreit idéztük. Hittük, hogy változtatni tudunk kicsire zsugorodott magyar létünk gondjain.
Nagy érzés volt látni a Mikó Jenőt gyászoló s búcsúztató sokaságot. Sereggé szaporodott a felvidéki magyar reformátusság. Lelkészek, egyházi tisztséget viselők, templomjáró hívők, hittudósok, a teológia növendékei fiatal, frissítő, biztató arcok. S a történelmi egyházak együttérző jelenléte. Szinte a hősi Komárom lelkületét éreztem meg. S azt, hogy van felvidéki magyar református feltámadás. S Mikó Jenő lelkész, püspök élete ezt a föltámadást szolgálta.
Dobos László
Egy vallomással kell kezdenem: bármennyire is tudom, hogy a gondolat teológiailag
helytelen, de én sokáig, talán még jó fél éve sem gondoltam volna, hogy az
említett páli igét (Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.) dr. Mikó
Jenő püspök úrral is kapcsolatba hozzam. Hogy miért? Azért, mert ő annyira vitális
volt, annyi erő, lendület tettrekészség volt benne, hogy az ember gondolni sem mert
volna arra, hogy neki talán még valami plusz erőre, vagy megerősítésre lett volna
szüksége. Ez a lendület, tettrekészség hozta létre püspöksége alatt, közvetlen a
rendszerváltozást követő évben a Katechetikai Intézetet, majd később, 1994 őszén
a Calvin J. Teológiai Akadémiát. A rendszerváltozás után, mint Egyetemes Egyházunk
püspöke, megértette és magáévá tette azt, hogy nemcsak lehet cselekedni, hanem
cselekedni is kell! Püspökként mindent megtett azért, hogy létrejöjjenek egyházunk
oktatási intézetei, amelyeket akkor már 45 éve kénytelenek voltunk nélkülözni –
mert a rendszer egyszerűen nem engedte, hogy az egyház ilyenekkel rendelkezzen.
Ezekre pedig a kilencvenes évek elején különösen nagy szükség volt, mert az
iskolákban megnyílt a hitoktatás, valamint az egyház aktivitásainak egyéb
lehetősége is, amelyekhez emberek kellettek: oktatók és lelkészek. De sem lelkész
nem volt elég, sem vallástanár. Ezek számát kellett sürgősen és a lehető
legrövidebb időn belül növelni, amit a Katechetikai Intézet, majd pedig a Calvin J.
Teológiai Akadémia volt hivatva biztosítani. Egyházunk lelkészképzése a kilencvenes
évek előtt furcsa mód, bár már szinte mindenki által megszokott módon történt:
Prágában a Csehtestvér Egyház teológiáján tanultunk. Gyülekezeteinktől távol és
idegen nyelven. Ezen kellett változtatni és ezt tudatosította és szorgalmazta
dr. Mikó Jenő püspök úr, akinek Isten segedelmével és munkatársai szorgalmával
sikerült létrehozni intézetünket, a Calvin J. Teológiai Akadémiát. Az első
tanévnyitón, 1994. október 9-én, a püspök úr igehirdetésének textusa a 2 Pét.
3.13 volt: De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben
igazság lakozik. Ettől kezdve gyarapodtunk: egy évre rá leraktuk az azóta már
felépült Teológiai Könyvtár alapjait is. Mindezek létrehozásánál ott volt és
fontos szerepet játszott kedves halottunk.
Teológiánk a püspök úrnak egyébként is mindig különös szívügye volt.
Kezdettől fogva ő volt a Rendszeres Teológia Tanszékének a vezetője. Minden
előadására felelősségteljesen készült, tudása legjavát adta. Diákjai
előadásaiban első kézből kapták Josef Lukl Hromádka, Jan Milič Lochman és Karl
Barth teológiai hagyatékát, akiknek 1950-1954, ill. 1965-1966 között diákja volt.
Nehéz lenne, meg hosszan is tartana felsorolni előadásainak és írásainak akár csak
a címeit is, hiszen ő minden szemeszterben igyekezett diákjainak újat adni. Előadást
vagy szemináriumi órát szinte ki sem hagyott! Még püspöki teendőit is az oktatás
mögé helyezte, dolgait úgy intézte, hogy óráit megtarthassa. A vizsgákon szigorú
volt, de diákjait nagyon szerette – amit mindenki érzett és tudott. Nemrég mondta az
egyik diákom, hogy ez év januárjában ezt mondta diákjainak: „Gyertek ide, hadd
öleljelek meg még egyszer – utoljára…” Isten oktatói igyekezetét is
megáldotta: nyolcvan lelkészt és számos vallástanárt mondhat diákjának – ami
bizony az 1990 előtti lelkészállományunk egy jelentős százaléka lenne!
Sok szomorúságot okozott neki, hogy intézetünk akkreditálása hoszszan eltartott. De
Isten kegyelméből megérte azt, hogy intézetünk az alakuló komáromi Selye János
Egyetem első akkreditált kara lett! Január 17-én ott volt az egyetem szimbolikus
megnyitóján is – bár akkor már nagyon beteg volt. De egészen január végéig
bejárt vizsgáztatni és a szemesztert lezárta! Pedig az már nagyon nehezére eshetett.
Akkor jutott eszembe a páli ige: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Én tőle nagyon sokat tanultam. De talán nemcsak én.
Most szomorú szívvel, de az új találkozás keresztyéni reményében búcsúzunk tőle
mi, a Calvin J. Teológiai Akadémia tanárai, alkalmazottai és diákjai. Mi már látjuk
az új eget és az új földet, amelyben majd igazság lakozik. Kár, hogy nem láthatjuk
együtt. Hiányozni fog. De belenyugodván Isten végzésébe, megköszönjük Urunknak,
hogy adta nekünk kedves tanártársunkat, ill. tanárunkat, és vele gazdagította
életünket. Nyugosztalja őt Isten békében!