2008. május 9-én diakónusaink jelképes búcsút vettek attól az intézettől melyben 6 éven keresztül érlelődtek, azért, hogy Egyházunk jó papjai lehessenek. 
Az ötöd év részéről Ráduly István mondott beszédet, a hatod év nevében pedig Papp Márton búcsúzott az elöljáróktól és a kispaptársaktól. 
Minden végzős szimbolikus csengőhúzással jelezte, hogy a négy faltól védett évek véget érnek. Csengőhúzás után záróakkordként a teológia belső udvarán közös csoportképek készültek, ezt követte az ünnepi ebéd, melyen a tizenkét hatodéves külön koccintott minden kispap társával.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------->>

Ráduly István beszéde:

Kedves VI. Éves kispaptársaim! Ötödéves évfolyamtársaim nevében szeretnék elbúcsúzni tőletek.

Gondolom nagy öröm tölti be szíveteket amikor ismét lezárjátok életutatok egyik fontos részét. Remélem nem csak azért örvendtek, mert egy kicsit fellélegezhettek az iskolapadok olykor nyomasztó terhétől, hanem azért is mert lelkileg sokat gazdagodtatok, szellemileg kifejlődtetek, mély kapcsolatokra tettek szert, és alig várjátok, hogy beálljatok az Úr szőlőjébe. Az együtt töltött közös programok önkéntelenül is kapcsolattartásra sarkalt benneteket. Megismertétek egymás gyengéit és erősségét, már tudjátok, hogy a különbözőségek ellenére is lehet valakivel együtt élni, együtt harcolni a jó cél érdekében. Az Egyház papságának vérkörébe friss vérként fogtok belefolyni, ezzel is biztosítani fogjátok azt a folytonosságot, amely évezredeken át szilárd alapokon tartotta magát. Új nemzedék világító mécsesei lesztek, olyan fontos szerepetek lesz mint a felszállni készülő repülőnek a pilótája. Sokan fel fognak ülni a ti repülőtökre is, ki kíváncsiságból, ki más szándéktól vezérelve, de rajtatok áll, hogy ez a repülő Istenhez fogja-e vezetni őket vagy a semmibe zuhan. Ne felejtsetek el bennünket, amikor már nem leszünk mellettetek, hanem imádkozzatok érettünk, ahogyan már azt megteszik sokan mások értetek az intézeten belül és kívül.        

Az Egyház tanítása szerint az üdvösség csírájában már elkezdődött közöttünk. Fel-fel sütött az Isten napja, s áttűnt az Ő boldogító jelenléte olykor – olykor köztetek is. Ezeket az áttűnéseket, az örökkévalóság csíráit hordozták az együttlétek is. Az elmúlt évek során intézetünkben titeket korábban alig, vagy egyáltalán nem ismerő emberekkel találkoztatok. Köztetek járt – kelt az Isten, létrehozva az egymást megszentelő találkozásokat. Ahol ketten vagy hárman összejöttetek az ő nevében, ő is személyesen jelen  volt. Létrejött köztetek a Jézus színeváltozásának hangulata: „Uram, jó volt nekünk itt lenni”. Kívánok nektek sikeres lelkipásztorkodást, és ne szégyenítsétek meg a kevésbé sikeres lelkipásztorokat. A sikerről jut eszembe a 72 tanítvány története. Sikeres prédikációs körútjukról lelkesen számolnak be Jézusnak, aki viszont lecsendesítően szól hozzájuk: „De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennybe.” (Lk 10,20) Jézus tanítványainak a figyelmét a külső eredményekről, a külső sikerekről a belső örömforrásra irányította, amikor „kitörő örömben felujjongott a Szentlélekben”. Később sikeres vagy kevésbé sikeres lelkipásztori munkátokban, tudnotok kell, hogy a Szentlélek bennetek lakása fogja adni azt az igazi örömet, amelyet a világ nem adhat és nem vehet el tőletek, és hogy Isten országa végső soron nem keresés eredménye, hanem ajándék. Persze keresni kell és érdemes, de annak megtalálása nem ennek lesz az eredménye. A bennetek lakó Szentlélek szabadítson meg titeket az olykor rátok törő keserűségtől, a mások elítélésének vagy megítélésének szándékától, hogy majd sok jókedvvel tudjatok hálát adni azért, hogy Isten országának munkatársai lehettetek. Isten vezesse lépteiteket a világ útjain, hogy életetekkel hirdessétek Krisztust. Irányítsa zarándoklásotokat a világosság Városa felé. Jézus tanítványaiként sugározzatok szeretet a szegények és elnyomottak felé, legyetek szolidárisak a szükséget szenvedőkkel, nagylelkűek az irgalmasság cselekedeteiben, s bocsássatok meg testvéreiteknek, hogy ti is elnyerhessétek az Úr irgalmát és bocsánatát.

Kívánok nektek sok jókedvet és Isten áldását életetek  további alakulására!

------------------------------------------------------------

Papp Márton beszéde:

Főtisztelendő Rektor atya, Ft. Elöljárók, Ft. Tanárok, Tisztelt alkalmazottak, Kedves Kispap Társaim.

A Gaudeamus Igitur dallamai, szavai ma sem jelentenek mást, mint a tavaly vagy évekkel ezelőtt jelentettek. Jelzik, hogy megtörtént a magvetés, kibújtak a csírák és eljött az idő, hogy kiültessék a felnevelt facsemetéket. A rövid időn belől megkonduló csengő jelzi a célbaérést és a startot. Hangjával elmondja, hogy vége a padban ülésnek, az órákra való készülésnek az izgalmas vizsgaszesszióknak, vége annak, hogy szemünk sarkából nézzük azt, hogy figyel–e a prefektus, vagy valamelyik elöljáró. Az örömujjongás közepette szívünkbe markol a tudat, hogy sok mindennek vége van, de a tanulás folytatódik, igaz nem a szeminárium padjaiban, hanem abban az életben, amelybe pár hónap múlva, készülünk belépni.

Azt szoktam mondani, hogy az az  ember aki túl sokat néz a múltba, az bizonytalanul halad a jövő felé. Viszont ma, elengedhetetlennek érzem annak a lépésnek a megtételét, hogy a múltba tekintsek, hálát adva és bocsánatot kérve, onnan erőt merítve haladjak tovább.
    Hálát szeretnénk adni Istennek, hogy mindannyiunk szívét valamikor megérintette, amikor azt mondta Gyertek kövessetek, én emberek halászaivá teszlek benneteket (Mk 1,17)
    Isten meghívott, hogy ember halászok legyünk, és hogy hívását teljesíteni tudjuk ide kellett jönnünk a szemináriumba, ahol sokkmindent átélt falak között, neki foghattunk, lenyesegetni vad hajtásainkat.
    Isten irántuk való szeretetének jeleként sajátos ,,helyet kaptunk a szívében” és különös ,,küldetést adott a világban” mindannyiunk számára éspedig azt, hogy bizonyos szempontból ,,az ellentmondás jelének” kell lennünk.
    Küldetésünknek a komolysága és drámaisága félelmet keltett bennünk, bizonytalanná és óvatoskodóvá tett minket. Sokszor mondtuk ,,Nem tudok beszélni, mert fiatal vagyok'' (Jer 1,6), de Isten velünk volt, mert ahogy a Szentírás mondja: Szívem szerinti pásztorokat adok nektek, és valóban, jó nevelőket adott, akik emberi tudásuk legjavából adtak a mi, tarisznyánkba.  
    Nevelőink tudták, hogy az emberi személynek sajátos méltósága van, mivel örök hivatással rendelkezik, de azt is jól tudták, hogy ezen az úton, amelyre mi léptünk nem lehet egyedül hagyni az embert. Fölkészítésre és irányításra szorul, hogy felelősen hozza meg döntését.
    Magunkra hagyatva gyorsan és hamar kimerülnénk, és egyik napról a másikra kiszáradnánk akár a sivatagban a víz nélkül maradt növény. Tudták, hogy amikor elfáradunk, a keresésben eltévedünk, mindig újra rá kell vezessenek minket a helyes útra, és ha ez így történt nem haboztak visszavezetni minket a helyes ösvényre. Mert tudták, hogy „A gyémántot csak metszés után lehet csiszolni.”( Tolsztoj) Nekik ezúttal is Hála és Köszönet.
Isten azt is mondta „mindenben gondoskodom rólad és ellátlak mind azzal, amire szükséged van.  Máté 6,31-33 és így is volt, emberek fáradtak és dolgoztak értünk, hogy legyen meg mindenünk, ételünk, tiszta ruhánk és ha valami elromlott akkor azt a lehető leghamarabb helyre hozták. Mindegyiküknek hála és köszönet.

            Külön köszönet azoknak, akik a legtöbbet voltak velünk, a kispap társainknak első évtől ötöd évig. Ti vagytok azok, akik igazán ismertek és a helyünkbe léptek. Ti vagytok azok, akik tanulva hibáinkból folytatnotok kell a küzdelmet. Ti vagytok a jövő papságának záloga. Tudnotok kell, hogy a hivatás olyan magasztos, hogy azzal a hivatás hordozója, az ember soha nincs arányba. Csak a legkiválóbb emberi adottságok a kegyelemmel együtt alkothatnak félig – meddig kielégítő és megnyerő egészet. A kegyelem Istentől jön, az emberi természetet azonban nekünk kell előkészítenünk.
        A hála és köszönet pillanataiban eszembe jutnak Jäger Péter tanár úr szavai, melyeket egy évzáró alkalmából mondott az Aula Magna termében. „van vizünk, van melegünk, van mit ennünk, van hol aludjunk és mi mégis peccavimus–vétkeztünk. Akkor, mint másod éves teológus elmosolyodtam a bölcs szavak hallatán, de igazi értéküket csak most tudom felfogni és megérteni.
        A kapott ajándékokat nem mindig tudtuk helyesen értékelni, a tanárainkat akik némi tudást akartak a fejünkbe szorítani, az értünk dolgozó személyzetet és a velünk együtt élő kispap társainkat. Ezért ha bárkit is valamivel megbántottunk kérjük annak bocsánatát. Mi is a magunk módján szívből megbocsátunk azoknak, akik valaha is megbántottak. Oláh Zoltán rektor atya mondta 25-én este az exortan „aki nem tud megbocsátani az nem szabad ember, mert még távolról sem látja a világot Isten szemüvegén keresztül.
        Ez az ok, amiért kérjük a bocsánatot, mert mi lenne fontosabb annál a számunkra, mint az, hogy közösen Isten szemüvegén keresztül lássuk azt a világot ott, ahol együtt kell élünk és dolgozunk.
        Newman bíboros szerint „a pap olyan ember, akit ugyan megvetnek, de mégis sikert ér el”és sikert csak úgy tudunk elérni, ha levetjük a magunk köré épített tükör világot és tesszük azt, amit Szent Pál mond a zsidókhoz írt levélben „Nézd, megyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (vö. Zsid 10,7).

Ad multos annos vivat.                                                  

                                                                                                                           Papp Márton 
                                                                                                                                  diakonus