Jitianu Liviu: Az idő és a tér a liturgiában

Bármilyen történelem-interpretáció a térhez és időhöz való kötöttségből indul ki. A történelem az a dimenzió, amely látszólag két ellentétes történés foglalata: az örökkévalóság önmagából való kilépése (= a teremtés) és a véges felemelése a végtelenbe (= a feltámadásban kicsúcsosodó megistenülés). Itt megbékél egymással az örökkévalóság és az időbeliség, a  végtelen és a térbeli behatároltság.

Az idő kétértelmű valóság. Egyrészt immanens, amennyiben az ember létének kerete, másrészt megszentelt kategória, hisz benne valósul meg az örökkévalóságot kieszközlő személyközi kommunikáció.

A tér maga is kettős valóság: hely avagy intervallum és ugyanakkor összekötő elem, azaz kozmikus formája a személyek közötti relációnak, végső soron pedig a tér-fölötti és végtelen Isten és a véges személyek között. A kommunikatív szeretet a tér egységének biztosítéka. A szerető ember így a világ egységének, Isten és a világ egyesülésének garanciája. A tökéletes kummúniótól való távolság a teremtett világban tér- és időkategóriát ölt magára. Mindkettő mintegy felhívás a tökéletes kommúnióra való törekvésre, ahol tér és idő megszűnik. A „tökéletes“ emberi inerszubjektív kommunió az isteni interszubjektivitásba enged felemelkedni.