A templom története

A kolozsmonostori bencés apátság egyike volt a két erdélyi, királyi alapítású bencés monostornak (a másikat Álmos herceg alapította Meszesen), ugyanakkor Erdély egyik legjelentősebb hiteleshelyének szerepét töltötte be. Az apátságot valamikor a 11. század elején alapították, a különböző történeti források más-más alapítókra hivatkoznak. A középkori intézmények között talán ez a legnagyobb gyakorisággal emlegetett monostor a különböző írásos történeti forrásokban. A megemlített  uralkodók közül (Szent István, I.Béla és Szent László) a kutatások során Szent Istvánt kizárták. Így az alapítás legkorábban I.Béla (1060-1063), legkésőbb pedig Szent László (1077-1095) uralkodásának idejére helyezhető.

A templom jelenleg létező épülete csak szerény maradványa az egykori apátságnak (Monasterium Beatae Mariae Virginis de Clus-Monostra, Colos-Monostra), amely 1172-1196-ig (III. Béla uralkodásának idejéig) élte legjelentősebb fénykorát, azonban a régészeti ásatások során sem sikerült rekonstruálni egykori arculatát.  Az eredeti épület valószínűleg egy háromhajós bazilika volt, amelyet Nagyboldogasszonynak szenteltek és közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve. Ennek tulajdoníthatóak az egymást követő erdélyi megyéspüspökök (Adorján, később Vilmos püspök) ismételt fegyveres támadásai. A hosszantartó hatásköri vetélkedésnek a tatár pusztítás vetett véget, amelytől sajnos a kolozsmonostori apátság sem menekült meg (a tatárjárás következtében az apátság fennmaradása forgott kockán!). A 13. század végén (1280 körül) kerülhetett sor a helyreállítására, bár pontos adatokkal csak 1299-ből rendelkezünk. A régészeti ásatások során a felszínre kerültek az egykori kolostor alapjai és egy román kori, négy apszisos rotonda.

A 14. században először a pápa, majd a kormányzó is megnövelte az intellektuális munkát végző klerikusok jövedelmét (gazdag kolostorok jövedelmének élvezőivé váltak). Az ilyen módon meggazdagodott kolozsmonostori apátság igen fontos szerepet játszott mind katonai, mind kulturális szempontból (fontos okmányokat őriztek és másoltak az apátság területén, jelentős hiteleshely volt a középkorban).

A 15. század második felében (1465)  Pécsváradi Péter apát erődítményt építtetett a kolostor védelmére, amelyet a király később leromboltatott a kolozsváriak tiltakozásai miatt. 1470 körül készült el a templom szentélye, később sor került a szerzetesek lakóházainak rendbetételére, majd képekkel és színes ablakokkal gazdagodott a templom.

1556-ban került sor a kolostor vagyonának államosítására (szekularizálására), amely így kincstári kezelésbe került. Később Forgách Ferenc magánbirtokaként emlegetik a történelmi források. A hiteleshely levéltára a templom lepecsételt sekrestyéjébe került, ahol szigorú őrizet alatt állt. A világi hiteleshelyi intézmény létrejötte után, 1575-ben a levéltár elkerült az apátság sekrestyéjéből, majd Szamosújvárra költöztették a tatárok elől 1658-ban. (A levéltár anyaga csak 1729-ben került vissza Kolozsvárra, a világi hiteleshelyek megszüntetésekor.)

1581-ben Báthory István a jezsuitáknak adományozta az egykori kolostort hat faluval együtt. A jezsuitáknak azonban 1588-tól 1594-ig el kellett hagyniuk az országot a medgyesi országgyűlési döntés következtében. 1595-ben visszatérhettek és 1603-ig (más adatok szerint 1606-ig) a kolozsvári Farkas utcai templomot és a hozzá tartozó rendházat lakták.

Miután 1598-ban villámcsapás rongálta meg a templomot, hosszantartó helyreállítási munkálatok után, néhány jezsuita ismét itt tartózkodhatott egy ideig. (1653-ig, amikor II. Rákóczi György idejében kiadott Approbatae Constitutiones törvénykönyvben be nem iktatják a törvényes jezsuita-ellenességet). A templomot azonban a későbbiekben csak nagy ünnepeken és főrangú temetések alkalmával használták.

Az 1658-1661 közötti török-tatár betörés következtében végleg tönkrement templom 1693-tól ismét a jezsuitáké, de már lakhatatlan. A kuruc háborúk idején pusztán állt, a 18. század végén katonai raktárként használták, ami további súlyos következményeket vont maga után, hozzájárulva a templom állapotának további rongálásához. Végül az elhagyott templom hajója annyira tönkrement, hogy püspöki engedéllyel az 1817-1821 között épült kolozsvári Farkas utcai Királyi Lyceum épületéhez hordták be anyagnak. Csak szentélye maradt meg, azt is csak nagy ünnepeken használták. Akkor falazták el a diadalívet is, egy korabeli festményen pedig a templomtól nyugatra romos kőépület figyelhető meg, amely feltehetőleg az egykori erődítmény romos maradványa.

Az Erdélyi Római Katolikus Státus a hajót 1896-ra újjáépíttette. Megemelték a szentély falait, boltozatát magasabbra helyezték és kiegészítették az eredeti gótikus ablakokat.

1922-ben a templomot felajánlották a ferenceseknek, akik viszont nem vállalták, így 1924-ben az Erdélyi Római Katolikus Státus jelképes összegért bérbe adta a görög katolikus egyháznak, a tulajdonjog fenntartásával. 1948-ban a görög katolikus egyház felszámolásával görögkeleti kézre került, majd 1991 és 1994 között a római katolikus és görögkeleti egyházak az ökumenizmus jegyében közösen használták a templomot. 1994-től került teljesen vissza jogos tulajdonosához (a római katolikus egyházhoz) a Kálvária templom. 1995-től 1997-ig a templomot restaurálták, amely után megújult belsővel, tizenegy új vitrázzsal és a szászdályai evangélikus templom újonnan idekerült műemlékorgonájával gazdagodott. 1998-ban a felújított templom Europa Nostra díjat kapott.