Gregorián nyomok Erdélyben

Elena-Maria Şorban zenetörténész válaszol Jakabffy Tamás kérdéseire

J.T.: Tájainkon nem sokat beszélnek róla, de tudnivaló, hogy a történelmi Erdély területén a századok során több olyan egyházi gócpont működött, ahol a gregorián liturgikus ének különféle lejegyzései készültek s maradtak fenn a mai napig. Van-e „erdélyi gregorián ének”? És ha van, milyen előzményekre, mintákra épült rá?

E.-M. Ş.: Az erdélyi gregorián sajátosságai két tradícióra vezethetők vissza: a magyar hagyományra és az erdélyi szász hagyományra. Ez mind a repertoárban, mind az írásmódban megnyilvánul. A magyar gregorián jellegzetességeit – mégpedig rendszeres módon – Rajeczky Benjamin, Dobszay László és Szendrei Janka hosszú évekre visszanyúló és ma is megszakítatlanul folyó munkássága nyomán ismerjük. Az erdélyi szász tradíciót pedig Karl Reinerth evangélikus teológus dolgozatai mutatják be. Reinerth főként liturgikus kutatásokat végzett, csakhogy olyan eredményekre jutott, amelyeket a liturgikus zenei források nem igazolnak, sőt bizonyos esetekben egyenesen cáfolnak is.

J.T.: Mi a történeti gyökere – és ebből adódóan melyek az eltérő elemei – a két, Erdélyben élő gregorián hagyománynak?

E.-M. Ş.: Az ezredfordulón, a kereszténység felvételével a Pannóniában és a Kárpát-kanyarban megtelepedett magyarok elsősorban a bencés hagyományokat vették át, de magyar gregoriánumról csak a 13. századtól lehet beszélni. Ez a gregorián liturgikus énekgyakorlat a 14–16. században teljesedett ki. Az erdélyi szász hagyomány pedig csak a 14. századtól dokumentálható, jóval azután, hogy a szászok letelepedtek Erdélyben. Különbségeik a liturgikus rendszerezésben és a dallamvariánsokban ekkor mutatkozik meg. És nem szabad megfeledkeznünk a két gregorián hagyomány között fennálló érdekes kontaktusról sem, amelynek során a szász források átveszik a magyar szentek tiszteletét, és beleolvasztják a saját liturgikus kalendáriumukba. Nem feltétlenül azért, mert felülről „diktálták” volna – hiszen egyházszervezetileg a szebeni prépostság nem Gyulafehérvárhoz volt hozzárendelve, hanem Esztergomhoz, így hát megvolt az adminisztratív függetlenség.

J.T.: Mindezeket egybevéve ismételném a kérdést: létezik-e önálló erdélyi gregorián hagyomány, vagy pedig csupán a magyar gregorián zenei állomány erdélyi megnyilvánulásairól beszélhetünk?

E.-M. Ş.: Nem lehet önálló erdélyi tradícióról beszélni, hiszen ez – ha volna is –teljesen egybeesne a magyar gregoriánummal. Ami specifikusan Erdély területéhez köthető, az a dél-erdélyi szász gregorián állomány. Ez persze territoriálisan tekintve a történeti Erdélynél jóval kisebb (Brassó, Szeben, Medgyes); Kolozsvár-környéki és Beszterce-környéki – tehát a többi Burgban gyökerező – szász gregorián hagyományról nincs tudomásunk.

J.T.: Milyen források használhatók a feltárás során?

E.-M. Ş.: Az erdélyi gregorián kutatás elsősorban miseforrásokra támaszkodhat, kivált graduálékra, ilyen források azonban – a magyar hagyományból – csak az 1500-as évekből maradtak meg. A 16. századig analógiaként értelmezhetjük a magyarországi liturgikus kódexeket. Van néhány ferences használatú kódex, amelyek különleges módon (a gregorián történet szempontjából) nagyon későiek: az 1700-as évekből származnak. Ez tudtommal sehol Közép- és Nyugat-Európában nem jellemző. A szász hagyományú litrugikus szerkönyvek között graduálé és misszálé egyaránt fennmaradt a 14. századtól kezdve. A magyar miseénekek állománya továbbá szintén 16. századi szekvenciagyűjteményekkel bővül. A szász miseénekek tára pedig egy külön szekvencionáléval a 15. századból.

Az offícium-források – vagyis a zsolozsmaliturgiák zenei dokumentumai – majdnem teljesen hiányoznak. Egy pszaltérium (vagyis zsoltároskönyv) maradt meg – ami egyáltalán nem mérvadó. Ellenben a szász hagyomány egy 14. századi antifonálét és két breviarium notatumot foglal magába a 14. és 16. századból.

J.T.: Hogyan lehet lokalizálni ezeket a liturgikus könyveket? Egyenletesen „fedik-e” Erdélyt?

E.-M. Ş.: Jobbára csak a gyulafehérvári Batthyaneumban, a szebeni Brukenthal-könyvtárban, a brassói Fekete templom archívumában és Csíksomlyón a ferences kolostorban találhatók ilyen forrásanyagok, és elvétve még egy-egy kódex Segesváron, Medgyesen. Ezek többnyire épségben megmaradtak. A bejegyzések alapján, néha liturgikus tartalmuk elemzése nyomán lokalizálhatók. A biztos provenienciájú kódexeink brassói, szebeni, illetve székelyföldi eredetűek; Erdély belső területei nincsenek fedve.

J.T.: A közfelfogásban él egy olyan hiedelem, hogy a gregorián ének leginkább a szerzetesközösségek kolostoraiban, rendi templomaiban virágzott. Mennyiben igaz ez, és milyen erdélyi tények szólnak mellette vagy ellene?

E.-M. Ş.: A szerzetesség mellett a szekuláris egyházszervezet plébániai közösségei is művelték a gregoriánumot – mind a városokban, mind pedig a falvakban. Erre a kódexállomány egyértelmű bizonyságot szolgáltat, de a fennmaradt leltárak – falvakban, városokban egyaránt – csakúgy megerősítik. Olyan helyeken is énekeltek egyszólamú latin nyelvű énekeket, ahol kolostor soha nem volt. Márpedig ha valahol létezett egy ilyen – nyilván igen drága – kódex, akkor a közösség azt rendeltetésszerűen használta is. Másfelől azok az erdélyi lejegyzésű kódexek is bizonyítják ezt, amelyeknek sora a 17. századig tart. Vannak olyan forrásaink, amelyek ún. kurzív írással rögzítették a gregorián énekeket, ami azt jelenti, hogy ezek az énekek közhasználatúak voltak. Továbbá: Kájoni János gregorián dallamokra jegyzett magyar nyelvű szövegadaptációi is mutatják, hogy a gregorián énekek rendszeres használata közkövetelmény volt.

J.T.: A helyi zenetörténet ismerői úgy tudják, hogy a megyés egyházszervezet kétféle gregorián dallamhagyományt vett át: az esztergomit és a kalocsait. Hogyan élt tovább e két nagy érseki központ egyházzenei vonala Erdélyben?

E.-M. Ş.: Ezt a kérdést korántsem tisztázták még. Dobszay László egy 1985-ben megjelent dolgozatában (The System of the Hungarian Plainsong Sources) a „periferikus gregorián” kifejezést használja. Gregorián peremforrásokról beszél, amelyekben nyilvánvalóan bizonyos egységteremtő vonások mutatkoznak meg, attól függetlenül, hogy ezek a források teszem azt Zágrábban vagy valamely erdélyi településen készültek. A zágrábi források esetében például ma már egyértelműen tudjuk, hogy kalocsai mintát követtek, de azt eldönteni, hogy Erdély bizonyos területein inkább kalocsai vagy inkább esztergomi hagyományt folytató repertoárt használtak-e, egyáltalán nem könnyű. Években számítható csapatmunka szükséges ennek tisztázásához. Nagyon részletesen meg kell vizsgálni a forrásállományt. Az erdélyi szász gregorián vonal egy egészen különálló „fejezet”, viszonylag önálló, autohton repertoár.

J.T.: Melyek azok a szerzetesrendek, amelyek meghatározó módon rányomták bélyegüket az Erdélyben ismert gregorián állományra?

E.-M. Ş.: A monachális források csoportjában, vagyis a szerzetesrendi gregorián kódexek állományán belül elsősorban a legkorábban megjelent – Gellért püspök révén már nem sokkal az ezredforduló után ide került – bencések említendők. Sajnos csak közvetett módon, a fennmaradt leltárokból tudunk következtetni az ő gregoriánumukra – például a 44 könyvcímet említő kolozsmonostori leltárból. A bencés gregorián hagyomány európai szinten nagyon egységes, és minden okunk megvan feltételezni, hogy Erdélyben is e szilárd és kifinomult gregorián repertoárt imádkozták. De sajnos egyetlen ilyen forrás sem maradt fenn.

A premontreiek, akik kivált a Partiumban leltek otthonra, és jelentős hiteleshelyi tevékenységet is folytattak, később átvették a nagyalmási (Fehér megye) bencés kolostort. Tudomásunk van arról is, hogy a Mária-kultuszban és Szent János tiszteletében jeleskedő premontreiek női rendházat is fenntartottak. Az ő liturgiájuk még karoling elemeket is őrzött – hasonlóan a domonkosokéhoz, akik az 1228 táján történt erdélyi megjelenésüktől fontos központokat építettek ki városainkban.

A ciszterci hagyományt területileg leginkább a Kerc központú szászság képviseli, de innen sincs ismert zenei adat. További rendházaik voltak Brassóban és Fogarason. A ciszterciek viszonylag kevéssé reprezentáltak az egész Magyarország területén, hiszen – a bencésektől és a premontreiektől eltérőleg – rendi életükbe és adminisztrációjukba nemigen hagytak beleszólást a kor feudális hatalmai részéről. Az ő liturgikus kódexeik francia hatást közvetítettek.

A ferencesek jelenléte eléggé jól dokumentált a fennmaradt liturgikus kódexek tekintetében is. De nagyon gyengén ahhoz képest, hogy milyen sok ferences rendház és kolostor működött Erdélyben a középkor során. A legrégebbi, 1260-ban már fennálló kolostorok: Beszterce, Szeben, Szászváros és Marosvásárhely. Ezeknek a városoknak a liturgikus zenei életéből sajnos semmilyen dokumentum nem maradt fenn. A ferencesek liturgikus zenéje kuriális volt (vagyis a római liturgiát vették alapul). Ugyanez jellemzi az ágostonosokat (Gyulafehérvár, Dés, Torda), azzal a különbséggel, hogy náluk a rendi hagyomány szerint más szentek tisztelete dominált.

A pálosokról kell még szólnunk – mint sajátosan magyar rendről. Erdélyben és a tőle nyugatra levő területeken számos központot alakítottak ki (Marosszentkirály, Gyulafehérvár, Kolozsvár, a Szeben-környéki Pókafalva és Szenterzsébet, a szilágysági Krasznatótfalu, Szilágynagyfalu, a Szatmár-vidéki Kaplony vagy Fugyivásárhely stb.). Sajnos énekállományukból nálunk semmi nem maradt fenn.

Nagyon lassan haladó munka volt, hogy a monachális forrásokat azonosítsuk. A szakírók meglehetősen szűkös és általánosan ismert forrásanyagra hivatkoznak. Az én leltáramba felvett forrásoknak körülbelül az egynegyede olyan dokumentum, amelyről a szakirodalom semmit sem mond, és feltehető, hogy még vannak olyan források is, amelyeket én sem leltároztam. Nagyon hasznos volna ezért, hogy ha könyvtári vagy levéltári kutatásai során valaki ilyenekről tudomást szerez, akkor értesítse a szakmai köröket.

J.T.: Mit lehet tudni a gyulafehérvári székeskáptalanról? Hiszen ennek különleges feladata volt, hogy az egyházmegye szívében gondoskodjék a „szüntelen imádkozásról”. Nyilván igen komolyan vették az offíciumot is. Van-e említés arról, milyen szerkönyveket használtak?

E.-M. Ş.: Nem maradt fenn semmi, illetve nem azonosítottam ilyet – még a Batthyaneumban sem.

J.T.: Mennyire van feldolgozva az Erdélyben fellelhető forrásanyag? Kik foglalkoztak vele nálunk vagy Magyarországon?

E.-M. Ş.: Ezelőtt néhány évvel magam is részt vettem a források felkutatásában; magyarországi kutatók Szendrei Janka vezetésével az erdélyi kódexek majdnem mindegyikét mikrofilmre fényképezték. Ez az állomány nyilvánvalóan egy folyamatos, átfogó kutatómunka nyersanyaga, bár az azóta elért eredményekről nincs információm. A néhai Karl Reinerth – mint említettem – csak liturgikai szempontból vizsgálta az erdélyi szász gregoriánumot, zenei vonatkozásokat nem érintett. Azok a munkák, amelyek a mai Románia területén fellelhető, gregorián szempontból releváns dokumentumokat is érintik, a szó szoros értelmében nem gregorianisztikai szakmunkák. Octavian Lazăr Cosma, aki Románia legszélesebb áttekintésű zenetörténésze, a Hronicul Muzicii Româneşti első kötetében sorol fel néhány autohton kódexet. Ez azonban korántsem tudományos kutatás eredményeként lecsapódott rendszerezés. Rajta kívül Vasile Tomescu a Muzica românească în istoria culturii universale című könyvében említést tett a gregorián forrásokról, anélkül azonban, hogy a tartalmi rendszerezést megkísérelné.

J.T.: Neked azonban a nyolcvanas évek közepén megjelent egy kétnyelvű (román-német) kiadványod: egy vigiliálé hasonmása, átírása és feldolgozó tanulmánya. Gondolom, ilyen „szórványos” dolgozatok mégiscsak napvilágot láttak az elmúlt évtizedekben…

E.-M. Ş.: Más, ehhez hasonló munka nem jelent meg. A halotti Vigiliale-kötet az egyetlen erdélyi gregorián forráskiadás: egy 1507-es, kivételesen kis méretű kódex bemutatása. A Magyar Zenetudományi Intézetben egy időben tervezték ugyan, hogy a Musicalia Danubiana sorozatban közzéteszik a Brassóban őrzött, 14. század végi kétkötetes Breviarium Notatumot, de ez a legalább tíz éves terv még nem valósult meg.

Alapkutatásokat kellene végezni. A miseliturgia tekintetében ez sokkal könnyebb, hiszen a mise Európa-szerte sokkal egységesebb szerkezetű. Ami viszont a helyi sajátosságokat jobban mutatja, az az offícium, a zsolozsmaimák rendszere. Dobszay László és társai egy olyan számítógépes programmal dolgoznak, amelynek segítségével minden kódex több száz tételét liturgikailag megvizsgálhatják, azonosíthatják, összevethetik, s ezáltal kimutathatóak az egyes kódexek, állományok, helyi tradíciók sajátosságai. Megjegyezném, hogy amikor – még 1989 előtt – a kutatóknak nem volt szabad a forrásokhoz hozzájutniuk, én egy egész nyáron keresztül egy 14. századi szebeni antifonálét másoltam ki kézzel, majd Budapesten ők vitték be a számítógépbe, Ullmann Péter premontrei szerzetes vezetése mellett. De a számítógépes adatnyilvántartással szemben a jelenlegi zenei tanulmányozás alapja – akárcsak a korai középkor gyakorlatában – az emberi memória.

J.T.: Mint mondtad, alapkutatásokat kell végezni az erdélyi források tekintetében. Vannak-e olyan fiatalok, akik alkalmasak és elhivatottak ezeknek az elvégzésére, vagy a kutatási eredmények e téren is magyarországi szakemberek publikációs listáját fogja gazdagítani?

E.-M. Ş.: A tudományos munkásság „kötelező” lépcsőfokain – fokozati vizsgákként, államvizsga-dolgozatok keretében – összesen öt kisebb, de nem lebecsülendő munka született. Ezek közül kettő Silvia Pană, és egy-egy dolgozat Lászlóffy Árpád, Szőcs Tamás és Mihaela Gornic nevéhez fűződik. […]

J.T.: Te mikor kezdted?

E.-M. Ş.: 1985 táján. Ekkor az Izvoare ale muzicii românesti sorozat szerkesztője úgy vélte, hogy nemcsak a bizánci forrásokat kellene ide felvenni. Érdeklődött, ki tudná ezt a feladatot vállalni. László Ferenc kolozsvári zenetörténész-professzor támogatásával rám esett a választás. Ekkor Dobszay László és Szendrei Janka önkéntesen vállalta a képzésemet Budapesten. 1990-ben hivatalosan tanultam három hónapig az MTA Zenetudományi Intézetében, majd 1992-93-ban az Erlangen-Nürnbergi Egyetemen ösztöndíjas voltam. Itt van Európa legnagyobb gregorián mikrofilm-tára. ’99-ben fejeztem be doktori disszertációmat.

J.T.: Van-e valamilyen utóélete ennek a munkának? Hiszen a címe szerint igen átfogó igényű: A középkori Erdély gregorián zenéje…

E.-M. Ş.: Készült egy internetes változat – románul, hiszen a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián doktoráltam. A dolgozat elérhető a http://hhrf.org/schola/dok_tar/romana/tort/istorie.html honlapon. Néhány alkalommal koncert keretében adtuk elő a gyermekeimből és főiskolás hallgatóimból alakult kis szkólával a missa contra paganos erdélyi jellegzetességű propriumát. Fontos volt számomra, hogy a Romániai Magyar Dalosszövetség és a Schola Társaság által szervezett egyik gregorián tanfolyam résztvevői előtt bemutathattam a témát. Az „utóélet” csak minél szélesebb közreműködéssel valósítható meg, például a legfiatalabbak képzése árán – olyan kezdeményezések keretében is, mint a kolozsvári Schola Társaság által szervezett gregorián táborok.

J.T.: Nem volna-e értelme magyarra fordítani és kiadni a disszertációt?

E.-M. Ş.: Úgy gondolom, a disszertációban túl kevés a konkrét kutatási eredmény. Az alapvető tartalmi kutatások és az összehasonlító munkálatok elvégzése nélkül nem látom értelmét.

J.T.: Vannak-e gregorianisztikára szakosodó hallgatóid – hiszen a fentebb említett négy fiatal már kikerült a Zeneakadémiáról?

E.-M. Ş.: Nincsenek. Van egy gregorián paleográfia kurzusom a Zeneakadémián – a zenetörténeten belül –, de nincs olyan hallgatóm, aki kifejezetten erre szakosodna. A három szemesztert magába foglaló kurzusból egy félévet az erdélyi gregoriánra szánok, a legfőbb források megismertetésére. A cél az, hogy ha a hallgatók valamikor gregorián kéziratokkal találkoznak, akkor meglegyen a szakmai alkalmasságuk arra, hogy azonosítani tudják.

Helyes és teljes történelem-szemléletünkben nélkülözhetetlen tény a gregorián zene, és ahogy az építészet terén a műemlék-épületek tanulságaiból következtethetünk történeti tényekre, ugyanúgy fontos megtudnunk, milyen zene hangzott évszázadokkal ezelőtt.

J.T.: Felmerülhet egy ellenvetés, kivált azok részéről, akik számára a mindenkori liturgia nem úgy élhető át, mint az egyház két évezredes istendicsőítő hagyományának mai leképeződése, hanem úgy és annyiban hogy: Jézus szeret, s ez bőven elég ahhoz, hogy a liturgia akár gitárral, akár síppal, dobbal, nádihegedűvel jó legyen nekünk. Ennek ellenében az az „ars musica”, amit az imént elmondtál, történeti, „műemlékvédelmi” jellegű – és a maga módján elég szigorú.

E.-M. Ş.: Ahhoz, hogy bármiről véleményt lehessen alkotni, előbb feltétlenül meg kell ismerni. Ahhoz pedig, hogy két választhatót össze lehessen vetni, mindkettőt egyaránt ismerni kell. Emberként nem vagyunk napi esetlegesség, és különösen közösségként, társadalomként történeti tény is vagyunk. Igaz, hogy “az egyház mi vagyunk”, de az egyház, amelynek az életében fontos feladatunk van, nem tekinthet el a maga hagyomány rajzolta arcától, ezt pedig a liturgikus zene terén is szeretettel – és szaktudással – kellene meg- és elismernünk. És arról sem szabadna megfeledkeznünk, hogy a katolikus világ számos helyén igazi gregorián reneszánsz zajlik.