Jakabffy Tamás

 

A szent háromnap énekelt szövegei

 

Keresztény Szó, 2007. április

 

A megjelenítő emlékezés a zsidó és a keresztény vallás közös tudati-lelki istentiszteleti eszköze. Mi, keresztények a húsvét küszöbén megélt szent háromnap liturgiájában valóságos „drámával” éppúgy találkozhatunk – elsősorban a nagypénteki passióban –, mint költői eszközökben gazdagon pompázó teológiával – mondjuk a himnuszokban – és persze bőséges képi elemekkel, fizikai cselekvésekkel, rituálékkal. Mindezeket az egyház hagyománya énekben és énekkel „testesíti meg”. Ezeket az énekeket üdvös volna megóvni a teljes elfelejtéstől, hiszen ezzel a magunk és közösségünk lelki épülésének eszközeit vigyázzuk.

 

Aligha van a szent háromnapnál gazdagabb, tömörebb, dramatikusabb csomópontja a liturgikus időnek. Mégis, ha a kortárs idő erdélyi gyakorlatából indulunk ki s közben fokról fokra ismerkedünk a római katolikus egyház hivatalos szent háromnapi liturgiájával, meg kell állapítanunk, hogy a triduum sacrum jelentésbősége jószerével magasan felülmúlja előzetes elképzeléseinket. Az egyház nagyheti liturgiája ugyanis abban a formában és konzisztenciában, ahogyan évszázadok során valóságos epikai cselekményfüzérré alakult, nem csupán sajátos tartalmú szentmiséket – illetve nagypénteki „csonkamisét” – foglal magában. A liturgia másik alapvető pillérének, az offíciumnak (zsolozsmának) a funkciója – tudniillik az időkontinuum zsoltárimádságos megszentelése és tagolása – ekkor jelentősen kibővül, itt is megsűrűsödnek az anamnézis, a megjelenítő emlékezés alkalmai. A szent háromnap offíciuma, amelyet korábban sötét zsolozsmaként (officium tenebrarum) jelöltek, a római liturgia igen korai nyomait viseli magán, nagyon sok rendhagyó elemmel. A hajnali-reggeli offíciumban honos siralmak (lamentációk), a „gyermekek Kyriéje” vagy éppenséggel a nagypéntek-esti szertartás „szemrehányásai” (improperia) annyira különleges mozzanatai liturgiánknak, hogy hozzájuk foghatót az egész liturgikus évben nem találunk. S ha még hozzászámítjuk ehhez azokat a szertartáselemeket, amelyek mára teljességgel eltűntek az egyház gyakorlatából – például a vezeklők nagycsütörtöki visszafogadása vagy az oltármosás –, meggyőződhetünk róla, hogy a bevezető sorokban említett „maximális gazdagság” állítása egyáltalán nem túlzó.

Az alábbiakban azonban kevésbé a szent háromnap liturgikai bemutatása lesz a célunk, mint inkább liturgikus-zenei arculatának jellemzése. Előre kell bocsátanunk, hogy amikor e napok „zenéjét” vizsgáljuk, akkor egyúttal a liturgikus cselekmények lényegi elemeiről beszélünk. Hiszen – s ez már-már közhelyszámba megy – a liturgikus zene abban különbözik az „egyházi zenétől”, hogy vétetése szerint szerves, szolgáló, nélkülözhetetlen megnyilvánulása a liturgiának (nem pedig járulékos, díszítő és fakultatív jellegű, mint ez utóbbi). A triduum sacrum liturgiájában a szövegek énekeltsége fokozottan „nyelvi jellegű”. S ha ez lelkes túlzásnak tűnne, gondoljunk csak példaként arra, hogy a Szent Kereszt előtti nagypénteki hódolat („Ecce lignum crucis”) a celebráns háromszoros akklamációjával veszi kezdetét, csakhogy a három felkiáltás – előírás szerint – emelkedő hangmagasságon csendül fel. A dramatikai célzatú fokozáshoz tehát minden kétséget kizáróan zenei eszközt kíván meg az egyház.

Elöljáróban továbbá azt is tisztáznunk kell, mi tartozik és mi nem tartozik a szent háromnap litrugiájához. A három naptári nap (csütörtök, péntek és szombat) szakrális cselekményeinek ugyanis csak egy része tartozik a szorosan vett szent háromnap körébe. Így a nagycsütörtöki olajszentelési mise (missa chrismatis) a székesegyházakban még nem, de az utolsó vacsora délutáni/esti miséje (missa vespertina in Cena Domini) már a triduumhoz tartozik. És hasonló módon: az az ünnepi liturgikus esemény, amely a nagyszombatot legtöbbünk számára az év egyik legemlékezetesebb alkalmává teszi, a gazdag „esti mise” és a hozzá csatolt szentségi körmenet, tulajdonképpen szintén nem a szent háromnaphoz tartozik, hanem már húsvét vigíliája, vagyis a húsvéti idő része (missa ad vigiliam Paschalem in Nocte Sancta = húsvéti virrasztó/készületi mise a szent éjjelen).

 

Nagycsütörtök offíciuma

 

Nagycsütörtök virrasztó imaórájának egyik legjellemzőbb énekelt része az olvasmány, amely Jeremiás próféta siralmát idézi meg a szent város, Jeruzsálem pusztulásáról. A lamentáció-szöveget a héber ábécé betűinek említése tagolja (alef, beth, ghimel, daleth, heth, lamed stb.), ezeket az énekes a szöveg recitáló előadásánál valamivel díszesebb dallamon szólaltatja meg. Jeremiás víziója – a szentély szétszóródott kövei, leomlott falai, síró bástyái, az elhurcolt főemberek – az újszövetségi/liturgikus paradigmára vetítve egyértelműen a kínok elé néző, kiüresített, szenvedő magányra ítélt, elárult Jézust szimbolizálja. De ezt fejezik ki az imaóra responzóriumai is, például: „Mindhalálig szomorú az én lelkem, félelemmel küszködik az én szívem. Legyetek itt, s velem virrasszatok, a sereget mindjárt meglátjátok.” Sőt még Zakariás hálaénekének, a Benedictusnak az antifonája is az elárultságról és kiszolgáltatottságról szól: „Az áruló jelt adott nékik így szólván: akit megcsókolok, ő az, fogjátok el őt.”

A virrasztó imaóra másik tartalmi súlypontja a Keresztrefeszítetthez intézett litánia a „gyermekek Kyriéjével” (Kyrie puerorum). Itt a hagyomány szerint valóban gyermekek kara váltakozik korátorok, szólisták és az egész zsolozsmaközösség énekével (micsoda alkalom lehetne ez kisiskolás gyermekek értő bekapcsolására a húsvéti misztérium ünneplésének előkészítésébe! Több hittanórával felérne!). A litániaszöveg legjellemzőbb fordulatai: „Ki prófétai szóval kinyilatkoztattad: haláloddá leszek, ó Halál! Uram, irgalmazz!”, „Ki a kereszten kitárt karokkal minden századokat magadhoz vontál, Uram, irgalmazz!” És különös módon e rövid litániához közvetlenül csatlakozik a virágvasárnapi-nagypénteki graduálé: Krisztus engedelmes volt értünk mindhalálig – mégpedig a kereszthalálig.

 

A vezeklők visszafogadása

 

Különösnek – akár érthetetlennek is – tűnhet ez: miféle vezeklők?,  miféle visszafogadás? A keresztény egyház hagyományában a nagyböjtöt az általános bűnbánattartás mellett a (felnőtt)keresztelés előtt állók készületi idejének, illetve az egyéni penitenciák vezeklő lerovása időszakának is tekintjük. A vezeklés egyfajta kitaszítottságot vont maga után. A nyilvános bűnöket elkövetett keresztényeket a közösség marginalizálta, jószerével kirekesztette a kultikus cselekmények egy részéből – elsősorban az Oltáriszentség vételének jogából. A nagycsütörtök e kirekesztettség állapotának feloldását hozta meg a vezeklőknek. A visszafogadás szertartását többnyire nagyobb templomokban végezték – elsősorban székesegyházakban –, a püspök közreműködésével.

A vezeklők visszafogadásának szertartása többnyire közvetlenül megelőzte a nagycsütörtök-esti szentmisét. Ennek a liturgiának a prokszemikája is sokatmondó: a vezeklők a templomon kívül várnak a szertartásra. A kezdő zsoltárok az egyházi közösségben-levés dicséretéről szólnak (pl. Zsolt 83, 115, 131–133). De ugyanígy kapnak helyet e liturgiában a bűnbánati zsoltárok is – elsősorban az 50. A „visszafogadás” aktusának egyik jele, hogy a celebráns (püspök) egyenként, kézen fogva bevezeti a vezeklőket az oltár elé. Ott litánia-éneklés következik a bűnbocsánatért, a püspök prefációt énekel, majd ünnepélyes feloldozást ad, szenteltvízzel meghinti, tömjénfüsttel veszi körül a visszatérőket – vagyis újra a teljes tisztelet és öröm jeleit adja.

 

Az utolsó vacsora miséje

 

A vezeklők visszafogadásának szertartása a Galata-levélben foglalt kereszt-teológiát idéző bevonulási énekkel hajlik át a nagycsütörtök-esti misébe: „Mi pedig dicsekedjünk a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, kiben üdvösségünk, életünk és feltámadásunk van, aki által megváltattunk és megszabadultunk.” Különleges esemény a nagycsütörtök-esti mise rendjében, hogy a nagyböjtben felfüggesztett nagy doxológia – vagyis a Dicsőség a magasságban Istennek „őshimnusz” – ekkor ünnepélyesen megszólal, hogy utána egészen a nagyszombati vigilia Gloriájáig elnémuljanak a mesterséges hangszerek, a harangok, orgonák, hogy csak az emberi hang, a legőszintébb és legközvetlenebb zenei „eszköz” közvetítse nagypéntek gyászát, majd a Megváltó sírja melletti virrasztás érzületét. Az olvasmányok után Malakiás és a Bölcsességek könyve alapján traktust énekelnek, amely az „áldozati ételek” jelentőségét hivatott előrevetíteni. „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között. És minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, mert nagy az én nevem a nemzetek között. Jertek, egyétek kenyeremet és igyatok a borból, amelyet nektek elegyítettem.”

A Római Graduálé – a miseének-könyv – a lábmosás szertartásához (Ad lotionem pedum) hét antifonát ajánl, ezek közül az első négy közvetlenül a tanítványok lábának megmosásáról szól, az ötödik és hatodik a szeretetet mint „új parancsot” idézi meg, a hetedik pedig az 1. korinthoszi levél alapján emeli az első helyre a hit, a remény és szeretet hármasából a harmadikat.

Itt a helye megjegyeznünk, hogy a lábmosás szertartásában – amelyet egyébként hagyományosan „Urunk parancsára végzett lábmosásnak” (ad mandatum...) is neveznek – szokás volt Jézus búcsúbeszédének recitálása is a János-evangéliumból. Ezt ma kivált összeszokott közösségekben, szerzetesi konventekben lehet hallani-látni.

A nagycsütörtöki eukarisztikus liturgiában az áldozati adományok előkészítésekor rendszerint a 9–10. században Itáliában kelt Ubi caritas est vera szöveget éneklik antifonális módon (Ahol a szeretet igaz, Isten ott van...). Az áldozási antifona pedig a jól ismert Hoc corpus: „Ez az én testem, amely értetek adatik, ez a kehely az új szövetség kelyhe az én véremben, mondá az Úr: ezt cselekedjétek, valahányszor veszitek, az én emlékezetemre” (a 22. vagy 115. zsoltárral).

A nagycsütörtök-esti szentmisét kiegészítő szertartás az Oltáriszentség átvitele. A sacramentum előtti hódolat a tartalmi fővonala – természetesen – a szertartást megfogalmazó/kísérő himnusznak, amelyet Aquinói Tamásnak szoktak tulajdonítani (Pange lingua gloriosi / „Énekeld meg, nyelvem a dicsőséges test misztériumát, s a drágasásos vérét, melyet nemes méhnek gyümölcse, a nemzetek királya ontott ki a világ váltságául...”). Amikor a körmenet az Oltáriszentség őrzésének helyére érkezik, a himnusz versszakai közül a jól ismert Tantum ergót éneklik: „Az ily nagy szentséget ezért tiszteljük leborulva, és a régi bizonyság adjon helyet új rítusnak, s a hit egészítse ki az érzékek elégtelenségét. / Az Atyának és Fiúnak dicséret és ujjongás, üdv, tisztelet, hatalom legyen és áldás, s a kettejüktől Származónak egyenlőképpen szóljon dicsőítés.”

 

Oltárfosztás és oltármosás

 

Vidékeinken jobbára csak az oltárfosztás szertartását végzik. Az oltármosás archaikus mozzanatnak tűnik, bár tartalma, szimbólum-értéke folytán minden kétségen felül megérdemelné, hogy újra visszakerüljön a gyakorlatba. E különleges szertartás jelentése: „nemcsak a szenvedésre vonatkozó gyászszertartás (»halott-mosás«), hanem ugyanakkor legalább egyszer egy évben, a szentmise alapításának estéjén magának az oltárasztalnak a megtisztelése, szeretetteljes gondozása” – írja Barsi Balázs. Az oltármosáshoz a szentelt vízen kívül olykor bort is használtak – utalva ezzel az áldozati bárány (Bárány!) vérének kiömlésére az oltáron!

Az oltárfosztás ismert liturgikus szöveg-éneke az „Elosztották maguk között ruháimat, s köntösömre sorsot vetettek” antifona (természetesen a 21. zsoltárral). Meg kell jegyeznünk, hogy e szertartás végzésekor talán sokkal fontosabb az énekelt zsoltár maga, mint a fizikai cselekvés – az oltárkellékek lehordása, az oltárterítők eltávolítása, szegélyük felhajtása stb. –, amely inkább a szöveg-ének által közölt „teológia” illusztrálására szolgál. Kár, hogy nálunk a látványok legtöbbször maguk mögé rendelik a bibliai szöveg értő hallgatását.

 

Nagypéntek offíciuma

 

Nagypéntek hajnalán – ismét a 21. zsoltárt követően – folytatódik a Jeremiás-siralmak éneklése. Az énekben az elpusztult külső város panaszainak sorjázását végül az Úr belső közelségének öröme színezi át, de közben a kiüresítettség keserűsége váltig megmarad: „[...] Jó az Úr az őbenne bízókhoz és az őt kereső lelkekhez, jó hallgatással várakozni, mígnem megszabadít az Isten. Jó a férfiúnak, ha az igát ifjúságától fogva viseli. Leül egyedül és hallgat, mert ezt magára vette. A porba teszi a száját, »talán valamiképpen még reménység lenne?!« Orcáját odafordítja az őt verőkenk, és betelik gyalázattal. Mert nem űz el örökre az Úr, és ha már elvetett is, megkönyörül irgalmának sokasága miatt. Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!”

A nagypénteki laudesben ismét találunk Kyrie puerorumot a hozzá tapadó Christus factus est pro nobis obediensszel (Krisztus engedelmes lett értünk).

 

A nagypéntek-esti szertartás

 

Az Úr szenvedésének hatodnapi liturgiáját (feria sexta in Passione Domini) többnyire keresztút-végzés előzi meg. Ez az a nap, amikor e paraliturgikus cselekmény – tartalmi „aktualitásánál” fogva – egészen közel kerül a liturgiához.

A nagypénteki szertartásnak három része van: az igeliturgia – ebben természetesen a szenvedéstörténet (a János-passió) ünnepélyes recitálásával –, a hódolat a Szent Kereszt előtt és a szentáldozás. E helyen csak a középső résszel foglalkozunk, hiszen terjedelmében és tartalmában rendkívül sajátságos és gazdag.

A kereszt előtti hódolatot a celebráns emelkedő hangú hármas kiáltással nyitja: „Íme a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött!” – s a nép így válaszol: „Jertek, imádjuk!” Az ezt követő antifona legfontosabb állítása (a 66. zsoltárból): „íme, fa által jött az öröm az egész világra” (több kódexben, így az Einsiedelni 121-esben a fa helyett explicite „keresztet” találunk e helyen).

A Mikeás-szövegből merít a liturgia, amikor a nagypénteki szemrehányások (improperia) keretét megfogalmazza: „Én nemzetem, teellened mit vétettem? Vagy miben szomorítottalak meg? Felelj nekem!” A díszes dallamon megszólaló, két korátor által énekelt verseket ezután hármas, kétnyelvű akklamáció követi. Ritka eset, hogy az egyház liturgiája egy szövegrészletnek a fordítását is megadja. A „Szent az Isten!”, a „Szent, Erős!” és a „Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!” felkiáltásokat görögül és latinul egyaránt éneklik – két kar alternatim. (Az improperia szövegét – kristályos szerkezete, kivételes szépsége és jelentéshatékonysága okán – az írás végén függelékben adjuk, természetesen magyarul, csak a „háromszorszent” felkiáltásokat idézzük görögül és latinul.)

A Szent Kereszt előtti hódolat következő énekelt szövege a 6. században élt Venantius Fortunatus himnusza (Crux fidelis – Hűséges kereszt). E himnusznak is része egy „Pange lingua”-versszak. A vers központi gondolata a bűnbeesés – csellel való rászedetés – és az áldozati halállal való megváltatás párhuzama. A bencés Szunyog Xavér Ferenc pontosságra törekvő szabad fordításában: „Az ősszülő rászedésén az Alkotó szánakozván, midőn az ártalmas gyümölcs harapása által halálba bukott: Ő maga akkor fát jelölt ki, hogy a másik fa átkát feloldja. [...] Ki hatszor öt évet már leélt, a test idejét betöltvén, önszántából – ezért született – szenvedésre adta magát, a Kereszt szégyenfáján feláldozandó Bárány felemeltetik.”

A nagypéntek-esti szertartás záróeleme – a szentáldozást követőleg – az Oltáriszentség és a kereszt átvitele a szent sírhoz. Az énekesek a „pásztor nélkül maradt nyáj” fájdalmával és riadalmával megszólaló antifonát énekelnek: „Elment tőlünk a mi Pásztorunk, az élő víz kútfője, s midőn átment, a nap elsötétedett, s most végre foglyul esett, ki fogságba ejté az első embert. E napon a halálnak börtönkapuit feltöré a mi Üdvözítőnk. Leveré az alvilág zárjait, és megbontá a sátán birodalmát.” A Nagyhét című, 1992-ben kiadott – ma is közkézen forgó – segédkönyvben a szerkesztő, Barsi Balázs különleges nemzeti örökségünket, az Ómagyar Mária-siralmat is nagypéntekre alkalmazott szövegként (és recitálódallammal) adja közre. Sokatmondó példája ez annak, milyen termékenyen és körültekintően lehet a római egyház liturgiáját helyi sajátosságú elemekkel úgy gazdagítani, hogy abban semmiféle önkényesség és illetéktelenség ne mutatkozzék!

 

Nagyszombat offíciuma

 

Nagyszombat a Jézus sírja mellett virrasztó gyász ideje. A virrasztó zsolozsmában (vigilia) folytatódik a lamentáció. „A mi örökrészünk másokra szállott, a mi házaink idegenekre. Árvákká lettünk, atya nélkül, s anyáink, mint az özvegyek. Saját vizünket pénzért isszuk, saját fáinkat nagy áron vesszük. Nyakunknál fogva vonattatunk, s a megfáradottnak nem adatott nyugalom. Egyiptomnak nyújtottuk kezünket és az asszíroknak, hogy jóllakjanak kenyérrel. A mi atyáink vétkeztek és nincsenek többé, és mi viseljük az ő gonoszságukat. [...] Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!” A szombati laudes Benedictusához a következő antifona társul: „Az asszonyok ott ültek a sírnál, könnyezve siratták az Urat.” Csakúgy, mint az előző napokon, most is Kyrie puerorum következik.

Bár nem szöveg-zenei vonatkozású tény, érdemes felhívni a figyelmet egy mára „kikopott” tárgyra, a szent háromnapi laudesekben használt, nagy, talpas állványon háromszögben elhelyezet tizenöt gyertyára (triangulum). A zsolozsma imádkozása során az égő gyertyák közül minden zsoltár végén egyet-egyet eloltanak. Ez azt jelképezi, hogy Jézus magára marad, tanítványai rendre elhagyják őt. A reggeli dicséret Zakariás-éneke után a középső gyertyát, bár égve hagyják, leveszik a triangulumról és elrejtik (Jézus meghal és eltemetik; a templomban teljes a sötétség!), de a záró könyörgéskor újra láthatóvá teszik.

(Nagyszombaton a vesperás – az alkonyi imaóra – nem tartalmaz különleges elemeket, hiszen nemsokára kezdődik a szent éjszaka virrasztása a fény-ünnepséggel, a lucernáriummal. Ez azonban – mint a bevezetőben említettük – már nem tartozik szervesen a szent háromnap liturgiájához.)

 

Konklúzió

 

A triduum sacrum recitált/énekelt szövegeinek gyökere mélyen bibliai vétetésű. Még akkor is igaz ez, hogyha a himnuszok, a középkori versek ez időszakban nagyobb arányban „szüremkednek át” az offíciumból a miseszertartásokba. A recitációt természetesen gazdag antifona-anyag egészíti ki. A hangsúlyosan feszültségkeltő liturgikai redakcióban azonban megfigyelhetjük, hogy a használt képeket – elsősorban metaforákat – gyakran teológiai „háttérmagyarázat” követi. Ezek a következetes párhuzamosságok, amelyek alkalmasint a zsoltárszerkezetekből ismert „paralellismus membrorum” eljárását idézik, a szent háromnap alkalmával ismétlődő módon a misztériumhoz vezetnek közelebb, fényt vetnek a szent okságokra, illetve az elbeszélés „gyakorlatának” és az üdvösségi magyarázat „elméletének” kapcsolódási pontjaira. Például a már idézett nagypéntek-esti antifonában: „Elment tőlünk a mi Pásztorunk, az élő víz kútfője, [...] e napon a halálnak börtönkapuit feltöré a mi Üdvözítőnk.”

Ami a szokásos és a kívánatos praxist illeti – e tekintetben a helyi egyház szent háromnapi liturgia-gyakorlatában még sok tennivaló mutatkozik, elsősorban az előírt szövegek/énekek megismerését és használatát illetően. Magunkat fosztanánk meg a húsvét-ünneplésre vágyó lélek építésének, felkészítésének hatalmas esélyétől, ha csupán a szokott – és olykor, mi tagadás, elég fásultan „elővett” – rituális elemeket használnók. Nagyon fontos volna tudatosítani az ünneplő közösségekben e liturgikus szövegek/énekek tartalmát, jelentés-csomópontjait, az ünnepelt misztériumok „logikáját” és teológiáját – nem csupán az előkészítő triduumok vagy lelkigyakorlatos prédikációk szokásos – és áldásos! – módján, hanem a liturgikus szövegekre való értelmi rávezetés útján is.