Jakabffy Tamás

KARÁCSONY JELENTÉSE A MISELITURGIA TÜKRÉBEN

Az európai karácsony-ünneplés ezredfordulós hangulatának szinte kötelező alkotóeleme keresztény körök médiumaiban és egyéb csoportfórumain az ajándékozás-kultusz és az ezzel összefüggő, globális kufárszemlélet udvarias hangú vagy rámenős ócsárlása. Mi tagadás, sok igazság van abban, hogy a gazdaság–piac–fogyasztás háromságában hívő kisebbség megfelelő tudatmanipuláció és reklámkampányok révén szinte beláthatatlan vásárlási hajszába tudja űzni a karácsonyra készülőket. Ennek a vásároltatásnak a propagandisztikus előkészítése során viszont egy, a kereszténység által központinak vallott érték, a szeretet fogalmát is magas hatásfokkal lehet bevetni, elannyira, hogy ma már egészen általános szlogenné vált – keresztények számára sem kevésbé –, hogy „karácsony a szeretet ünnepe”. E jelmondat gyanútlan elfogadása mentén viszont, akaratlanul bár, peremre szorulni látszik a karácsony mint vallási ünnep valódi tartalmára való rámutatás. Talán nem csalatkozunk, hogyha hasznosnak és fontosnak tartjuk újra felidézni, hogy a karácsony márpedig – minden figyelemelterelő akció ellenére is – Jézus születésének, illetve Isten megtestesülésének ünnepe. De irányítsuk figyelmünket most erre ez utóbbi árnyalatbeli (?) distinkcióra!

Jézuska születése vagy Isten megtestesülése?

Ez a „vagy-kérdés” kétségtelenül zavarba ejtő lehet azok számára, akik a karácsonyt a maga valódi tartalma szerint, el nem szegényített jelentéseit átélve ülik meg. A vagy szóval két félre osztott cím egyfelől az üdvösségmű egy sajátos tartalmának és másfelől bi­zonyos konkrét helyi szokások, népi tradíciók jellegének feszültségét képezi le. Végső soron pedig – kisarkítva – ünneplésünk érdemiségére kérdez rá: keresztényként ünnepelünk-e vagy modernkori néphagyományok őrzé­sének hódolunk? Hajlandók vagyunk-e az egyház egészének – értsd: liturgikus történetének is – szellemében köszönteni az ünnepelt ese­ményt, vagy átadjuk magunkat látható (tehát „nem-misztériumos”), jól elsajátított, szellemi tettek alól felmentő, jámbor szokásoknak?

Istennek teste lett

A gyermekkori hitoktatás és a templomi igehirdetések mentén többé-kevésbé mindannyian elsajátítottuk, hogy karácsonykor Isten megtes­tesülését ünnepeljük. A test, amelyet Isten magára öltött: egy újszülött gyermekember teste. A megtestesülést ezért kézenfekvő módon s az evangéliumi elbeszélések nyomán kapcsoljuk össze az újszülöttséggel, a megtestesült Istent pedig – a kinyilatkoztatással egybehangzóan – Jézusnak hívjuk; elfogadjuk és hisszük: ő az a történeti személy, aki az üdvösség nagy műve során tanította a környezetében élőket; e koránt­sem szokványos tanítás révén irigyeket és ellenlábasokat szerzett ma­gának, akiknek politikai és befolyás-féltő okokból sikerült egy kirakatper révén elérniük, hogy Jézust halálra ítéljék és kivégezzék. E történeti személy élettelen teteme azonban soha nem látott módon újra életre kelt, Jézus – mint hisszük – feltámadt: új létmódban jelent meg az őt követők körében, majd lelki, szellemi és szervezési örökhagyása után ugyancsak soha nem látott módon tűnt el a fizikai világból: a gravitációs erőt meghaladó hatalomról tanúskodva fölemelkedett az égbe. Ezt a férfiút már az őt közvetlenül követők is azzal a megjö­vendölt személlyel azonosították, akit az ószövetségi írások „fölkentnek” – héberül messiahnak, görögül khrisztosznak – ne­veznek, majd a Krisztus-pártiak (görögül khrisztianoi, magyarul keresztyének, ké­sőbb keresztények) néhány évszázad alatt Úrnak, Királynak, Báránynak, Bírónak, Prófétának, Pásztornak is mondták, olyan ószövetségi vétetésű felségjelekkel látták tehát el, amelyek – ha nem is egyforma intenzitással, de – mind a mai napig meg­határozzák a Jézusról való krisztológiai („Krisztus-teológiai”) gondolkodást.

Isten megtestesüléséről tehát nincs értelme elszigetelt eseményként, önmagában érvényes történetként megemlékeznünk. Amire az Ószövetség első könyvei rávezetnek (nem pusztán amit leírnak) – hogy tudniillik minden, ami van vagy amit el tudunk képzelni, egy örök Teremtő mű­ve, hogy ez a Teremtő az élet végső for­rása is, hogy önmaga méltósága és arca szerint alkotta az embert, hogy rábízta a teremtett világot, majd hálátlanságai dacá­ra szövetségesének hívta meg ezt az im­már esendő embert a történelem egész idejére –, ezt a történetet „folytatja” tehát a megtestesülés eseménye. A teremtő Isten öröktől fogva (a múltban) és mindörökké (a jövőben) jelen van a világban, de az esendő emberrel való szolidaritását maxi­málisan azzal fejezi ki, hogy olyanná, azzá válik, mint ami(lyen) az ember; a bűnt leszá­mítva mindenben hasonlóvá lesz hozzánk.

Isten tehát nem valamiféle „Übermensch” gyanánt vált sorsunk részesévé, hanem épp olyan emberként, mint mi: két­ségbeesésre, szenvedésre, haragra és könnyekre képes halandóként. Jézusnak meg kellett tudnia halni ahhoz, hogy be­tölthesse hivatását és folytathassa a megtestesüléssel kezdett „újabb” törté­netet üdvösségünk hatalmas regényében – a feltámadás révén. Ahogy mondani szok­ták: húsvét nincs nagypéntek nélkül. De mi azért folytassuk: nagypéntek sincs kará­csony nélkül. És karácsony sincs az Örökkévaló és Mózes, illetőleg az Úr és Ábrahám szövetsége nél­kül. És ezek a szövetségek sem köttethet­tek volna meg az igaz Noé nélkül, akinek a hűsége értelmetlen lett volna, ha nincs gonoszság, elvetemültség, gőg a földön. Csakhogy rosszrahajlás sem lett volna, ha ősszüleink mindvégig kitartottak volna az engedelmességben. És elképzelhető-e talán az édeni lét, ha nincs teremtés?

Karácsony – az időben

A karácsony ünnepe tehát azt a meg­győződésünket fejezi ki, hogy Isten az ő népét – amelyen már nem csak Izrael tör­zseit kell értenünk – önmagához méltónak nyilvánította. Karácsony ezért valóságos bizonyítéka az isteni szeretetnek. Hiszen botladozott a nép, hűtlen volt és képmu­tató, szokásai által ugyanúgy szakadt el a szent lényegtől, mint ahogy mi is a magunk szokásai által. Bálványokat imádott Izrael népe is, a görögök is, a rómaiak is, az egyiptomiak is, majd később a barbár népek, a hatalmat és hódítást istenítő „keresz­tény Európa”, a Szentföldet s a nemesfémeket összetéveszteni hajlamos keresztesek és a martalóc-misszionáriusok, isten­pótlékokat kereső bölcselők, a politikában és a bankszámlájukban hívők vagy a tévé­hez szegezett, tunya mindenmindegyek. Isten mégis „képünkre és hasonlatosságunkra” született emberré, messze érde­münkön felül, nem a mi „kedvünkért”, ha­nem önzetlenül – érdekünkben.

A megtestesülés ünnepének dimenzió­ja tehát – a húsvétéhoz vagy a pünkös­déhez hasonlóan – maga az üdvtörténet: keresztény hitünk magassága, szélessége és mélysége. De minél józanabbul és tu­datosabban látjuk be mindezt, annál megrendítőbb a karácsonyok megszokott motívumvilága a maga évről évre ismétlődő realitásában: szalmabélésű jászolba fektetett, tökéletesen európai arcú kisbaba, az újszülött örömé­ben mosolygó szent család, üstökös-forma csillag az égen, juhok, tehenek, szamarak, pásztorok, esetleg a trikolór mágus-csoport, amely, derekasan megelőlegezve a jelenkori pluralitáselv szimbolikáját, a föld­részek különbözőségeit hivatott jelezni, s mindezek kerete a durva kő – barlang – vagy a gyalulatlan fa – istálló – ruszticitása.

De ne legyünk egyoldalúak! Az ünneplésnek is megvan a története, nemcsak az ünnepnek. A rusztikus romantikájú „nép­karácsony”, úgy, ahogyan ma érzékeljük, a misztériumok jelképei helyett immár a ra­cionális meggyőzés barokkos látványaival és a romantika korának érzelmekre ható instrumentáriumával tűnik elénk. A magasztos és misztériumos megtestesülést a biológiai születés „váltotta fel”, az emberiség zarándok sorsát a merő szegénység (barlang, istálló) „képezi le”, az emberi ki­csinységet vállaló Isten iránti kimondhatat­lan és ábrázolhatatlan hálát angyalok, királyok (!) és pásztorok „ábrá­zolják”. Az ünnep teologikus tartalmát és üzenetét az ünneplés motívumai – szinte tárgyai – jelenítik meg.

Nem veszélyes ez? Nem történhet-e meg, hogy egyre távolabb kerülünk az igazi karácsonytól – egy mind felszínesebb, egyre racionalizáltabb, tárgyiasabb és kommer­szebb népkarácsony javára? Vajon nem „szorul-e be” a János-evangéliumnak a ka­rácsonyi ünnepi misére beosztott proló­gusa („Kezdetben volt az Ige, az Ige Is­tennél volt és Isten volt az Ige...”) az egyszeri, ünnepi felolvasásba anélkül, hogy mélységesen teologikus értelme egész ünnepünkre rávetüljön?

Karácsony miseénekei a római rítusú liturgiában

A római rítusú egyház liturgikus hagyo­mányában megőrzött miseénekek nem utalnak a betlehemi jelenetre, így annak kör­nyezetére, szereplőire, „díszleteire” sem. E miseénekek szöveganyaga – mint a latin liturgiában általában – túlnyomóan ószövet­ségi vétetésű. Alább a karácsony négy miséjének saját részeit (propria), ponto­sabban azok szöveganyagát vesszük szemügyre, mintegy igazolandó, mennyire más jelentések, más hangsúlyok – és más lelki-szellemi igények – határozzák meg a kereszténység e fontos ünnepét az egyházias hagyományában élő „történeti egy­ház” szemlélete szerint, mint a népi/helyi egyházi hagyományokban és a jelenkori szokásokban.

A római/latin liturgia és ennek miseénekes szerkönyve, a Graduale Romanum négy karácsony-napi misét ismer. Ezek közül az első természetesen vigiliamise. A második az éjféli mise (missa in nocte), a harmadik a hajnali mise (missa in aurora), a negyedik pedig a „főmise” (missa in die).

A négy karácsonyi mise forrásvidéke

Az ünnep három misével való megülése a pápai liturgia egy 6. századi sajátosságára vezethető vissza. 1) A kezdetben egyetlenként számba vehető misét a pápa – a „missa in die” elődjét – a 4. század óta a Szent Péter bazilikában mutatta be. 2) A következő, 5. évszázadban jött gyakorlatba az éjféli mise a Santa Maria Maggioréban, az Esquilinus-dombon. Ez az áldozati istentisztelet közvetlenül az éjjeli, ugyancsak a római püspök által officiált imaórához csatlakozott. Ennek az éjféli misének a vélhető teológia- és liturgiatörténeti hátteréhez tartozik egyfelől, hogy a 431. évi epheszoszi zsinat kihirdette Mária istenszülőségét, de másfelől az is, hogy itt, a Santa Maria Maggioréban őrizték a betlehemi születés-barlang utánzatát. Az éjféli mise „genezise” mentén szóba kerülhet továbbá, hogy epifánia éjjelén (amely Jeruzsálemben azidőben még az isteni születés ünnepe volt) éppen éjfélkor mutattak be eukarisztiát. 3) A „pásztorok miséje” a 6. század közepétől van gyakorlatban: a pápa a Szent Anasztázia templomban (Smirnium) egy harmadik misét pontifikált. Ennek a templomnak a búcsúünnepe egyébként épp december 25-e, és a szentegyház jelentőségét a következő évszázadokban számottevően emelte, hogy miután a bizánciak bevették Rómát, a Szent Anasztázia lett az „udvari templom”.

A negyedik, vigiliamisét (sorrendben persze az elsőt) csak jópár évszázad múlva találjuk a karácsonynapi istentiszteletek sorában.

Szövegek tanúsága (1)

Amint a misepropriumokban általában, a karácsonyi „négyesben” is legvilágosabban a bevonulási énekek, vagyis introitusok nevezik meg az egyes liturgikus alkalmak hittartalmát, az ünnepelt misztérium elemeit és sajátos aktualitását. A készületi mise introitusa a Kivonulás könyvére és Izajás próféciájára építve „konferálja be” a küszöbön álló eseményt. Az utolsó pillana­tot éljük az ünnep előtt vagy az elsőt az ünnepben: ezt az introitus (és a graduálé) időhatározói sugallják (ma, reggel; illetőleg az alleluja versében: a holnapi napon). Az éjféli mise bevonulási éneke a 2. zsoltár jól ismert idézetét hozza: „Szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged” – íme itt is az ünnep jelenére utaló „mai nap”! És ugyanez a „ma” tűnik fel a hajnali mise introitusában is: „Világosság ragyog ma felettünk.”

Az ünnepi mise introitusa az egyetlen alkalom, amikor a római egyház liturgikus énekében gyermekként látjuk a megtestesült Istent: „Kisded született számunkra és fiú adatott nekünk, akinek vállán királyi hatalom van: és az ő neve lesz: a nagy határozat hirdetője.”

De időzzünk el még egy kissé a karácsonyi misék saját énekeinek alanyánál, Annál, Akinek megtestesülését ünnepeljük! Mint fentebb jeleztük, egyetlen helyen tűnik fel kisdedként, de az Izajás-könyvet idéző Puer natus introitus szövege rögtön pontosít is, olyan gyermekről van szó, akit királyi hatalom illet meg, „a nagy határozat” angyala, hirdetője („magni consilii angelus”) attribútumot tulajdonítják neki.

A királyság – a gyermekséggel szemben – túlnyomó arányú motívum e liturgikus énekekben: a dicsőség királya és a dicsőség fogalmak különösen a vigilia­misében fordulnak elő (az introitusban, az alleluja-versben és a kommúnióban, amelynek zsoltárverseiben „szabatos” ki­fejtését és személyazonosítását találjuk e királyságnak: „Ki ez a dicsőséges Király? Az erős és hatalmas Úr, a harcokban győzedelmes!”). A béke fejedelme (hajnali mise introitusa) az ünnepelt személy, és országának – mint a nikaia-konstantinápolyi hitvallásból is ismerjük – „nem lesz vége”. A hajnali mise allelujája a megtestesülést a királlyá-születéssel vagy a fölkenéssel azonosítja: „Kiállyá lett az Úr”, az offertórium pedig az újszölött király trónjáról beszél: „trónod kezdet óta szilárd, öröktől fogva vagy te.” Az áldozási ének is felmutatja Sion népe előtt – s előttünk is –: „íme a te királyod!” Az ünnepi mise offertóriuma ugyancsak a trónról beszél: „Igazság és jog királyi széked alapja.”

E királyt kétségkívül hódolat és – érkezése napja lévén – ujjongó ünneplés illeti meg. A liturgikus énekszövegek felhívó funkciójú állítmányai kivétel nélkül erre mu­tatnak: „táruljatok fel, hatalmas, örök kapuk” (vigilia, offertórium), „örvendjenek az egek” (éjféli mise, offertórium), „Vigadj, Sion leánya, örvendezz Izrael leánya” (hajnali mise, kommúnió-versek), „ujjongjatok az Istennek, országok, mind” (ünnepi mise, graduálé), „Jöjjetek, imádjátok!” (ünnepi mise, alleluja). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a felszólító módú állítmányok vonat­kozásában az adventi időszak jóval gazdagabb és változatosabb a karácsonyi – illetve karácsony-nyolcadi – miséknél, hiszen a folyamatos, csaknem négy héten át tartó szakadatlan felkészülésre indít.

A megtestesült második Személy ki­rálysága mellett figyelemre méltók a következő attribútumok is: „jövendő atyja”, „béke fejedelme”, „a világ Megvál­tója”, „Úr”, bíró („Igazság és jog királyi széked alapja” – ünnepi mise offertóriuma; „Megítéli a földkerekséget igazságban, és a népeket egyenességgel” – ünnepi mise kommúnió-verse).

Na és persze a „kisded”, a „fiú”... Csak­hogy ez utóbbi megnevezést sem kedves-pasztorális hangulatú alanyként kell ér­telmeznünk, sokkal inkább az éjféli mise propriumszövegeinek visszatérő kontex­tusában, a 2. zsoltár szellemében: a gyermek e szövegkörnyezet értelme szerint nem „kuckós” családi meghittségben feltűnő csecsemő, hanem az Atyaisten által nemzett utód. E tekintetben a legteologikusabb szövegrészek egyikének tarthatjuk a 109. zsoltárt idéző graduálét: „Tied lesz az uralom hatalmadnak napján a szentek fényes­ségében; a méhből a hajnalcsillag előtt nemzettelek én téged.” E szövegrész megértését sajnos megzavarhatják az el­térő fordítások: hol nemzéssel, hol szüléssel fordítják ezeket a mondatokat: „ego hodie genui te” (Zsolt 2), illetve „in splendoribus sanctorum, ex utero ante luciferum genui te” (Zsolt 109). [A függelékben az ünnepi mise kommúniójában mindkét for­dítás-lehetőséget megadtuk, jóllehet sokkal helyesebbnek tartjuk a nemzés változatot.]

Fontos kiemelnünk továbbá, hogy az egységes üdvösségtörténeti folyamat szellemében már a karácsonyi tartalmakat is „feldúsítja” a megváltásra, a bűnöktől való megtisztításra, megszabadításra való, következetesen visszatérő utalás a proprium-szövegekben. Ezt talán legnyilvánvalóbban a készületi mise csak áttételesen bib­likus eredetű (!) alleluja-verse fogalmazza meg: „A holnapi napon eltöröltetik a föld gonoszsága: és fölöttünk a világ Meg­váltója fog uralkodni.” De ugyanezt jelzi a vigilia-mise kommúniójának verse (23. zsoltár), amikor az irgalmas Szabadítóról beszél, vagy a hajnali mise kommúnió-verse (a himnikus hangvételű, a Megváltóról, Megmentőről zengedező 33. zsoltár) és nem kevésbé az ünnepi mise kommúnió-verse (a Magnificat-szöveg „alapo­zásaként” is értelmezhető 97. zsoltár).

Szövegek tanúsága (2)

Fentebb a karácsonyi misepropriumok graduális énekeinek szövegeit vettük górcső alá. A miseliturgia saját részei között azonban nem kevésbé jelentős alkotóelemeknek kell tekintenünk az orációkat is, elsősorban a collectát/kollektát (mise-eleji „gyűjtőkönyörgést”).

Vessük tekintetünket most a négy mise kollektájára, mégpedig abban a formában, ahogyan a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja előtt találhattuk ezeket a misszáléban! Párhuzamosan idézzük őket latinul és magyarul, hiszen bizonyos szöveghelyek pontosabb értelmezését a latin eredeti jobban elősegítheti.

Vigilia-mise

Éjféli mise

„Pásztorok miséje”

Ünnepi mise

A kollekták elemzéséből és összevetéséből viszonylag könnyen megállapítható, hogy a latin egyház liturgiája a megtestesülést és a megváltást elszakíthatatlan együttesként éli és értelmezi. A vigilia-kollekta az egyházi húsvét-ünneplés régiségét (elsőbbségét) sugallva kapcsolja össze a megtestesülésre való várakozást a megváltó/bíró Krisztus középponti művével. Ugyanakkor meglepően szép párhuzamot tételez a testi születés fölötti öröm és a mi majdani égi születésünkkel együtt meglátandó „világbíró Krisztus” előtti megnyugvás  érzülete között. A megtestesülés és megváltás egységét mindennél világosabban állítja ugyanakkor a karácsonyi ünnepi mise kollektája, jóformán „rövidre zárva” az isteni születést a magunk felszabadulásával „a bűn igája alól”.

Karácsony fény-gazdagsága (amely a liturgikus szövegek korpuszában mindvégig jelen van) természetesen a karácsonyi „gyűjtőkönyörgések” másodikában, az éjféli miséében a legmarkánsabb. Itt a rokon jelentésű szavak (világosság, fényesség, ragyogás) halmozásával mintegy „fényfüggönybe” öltözteti a liturgikus szöveg Isten emberré válásának misztériumát, ugyanakkor – akárcsak a vigilia-kollektában – eszkatologikus nyitást ad az ünnep átélésének.

Hit és élet, liturgikus szó és emberi gondolat egységét sürgeti a hajnali mise („pásztorok miséje”) kollektája, miután a János-teológia kulcselemére, a Logoszra mutat – és természetesen ezúttal is fényként, sugárzásként láttatja az emberré-születés hittitkát.

A kollektákban tehát – összefoglalóan – az isteni mű egészének kontextusában, fényes, dicsőséges, a végidők távlatára is utaló eseményként jelenik meg a karácsony.

Szövegek tanúsága (3)

A tridenti egyetemes zsinat (1545–1563) liturgiareformja (Tridenti Misekönyv, 1570) – amint az köztudott –  bizonyos átrendezések mellett „nagytakarítást végzett” a használatban levő szövegek között. Mi tagadás, szükség is volt a szabályozásra, hiszen az offícium, a szentelmények, de még inkább az eukarisztikus istentisztelet számára rendelkezésre álló szövegállomány a liturgiatörténet klasszikus időszaka/fénykora óta áttekinthetetlenül megsokszorozódott. A tridentinum azonban sajnos sok olyan szöveget is „hatályon kívül helyezett”, amelyek minden vitán felül istentiszteleti lelkületben és szellemben fogantak, s amelyeket az egyház meglehetősen széles körben elfogadva interiorizált. A rostálásnak talán a szekvencia-műfaj a legnagyobb kárvallottja. A poszttridenti szerkönyvekben hivatalosként megnevezett Victimae paschali, a Veni Sancte Spiritus, a Lauda Sion Salvatorem és a Dies irae (majd 1727-től a Stabat Mater) a legszerényebb „mutatvány” abból a hatalmas készletből, amelynek elemei – akár korai notkeriánusok, akár „túlérett” pompájú viktorinusok – gyakorta a legmélyebb hittartalmi üzenetet is közérthetővé téve nyitottak ablakot az éppen ünnepelt hittitok felé.

Karácsonyról beszélvén, íme, a nagyhatású sanktgalleni szerzetes-költő, a 912-ben meghalt Notker (Balbulus) egyik szekvenciáját hívjuk tanúnak amellett, mit és hogyan éltek át a 9–10. század fordulóján karácsony liturgikus megünneplésében. Az alább párhuzamosan közölt latin (bal hasáb) és a szószerintiség közelében megmaradni akaró magyar szöveg (jobb hasáb) világosan mutatja, hogy Jézus születését a legkevésbé sem a fizikai időszámítás egyetlen pontjával/eseményével azonosították, még ha karácsony dátumát a római istenek ellenében szükségesnek látszott is rögzíteni.

A szekvencia, mint láthatjuk, sokkal inkább a mennyégben „játszódik”, mintsem Betlehemben. Csak a mágusok, pásztorok és az Istenanya szövegbeli felbukkanása emlékeztet a „betlehemezésre”. „Ez a mai nap” tehát nem azt hirdeti, hogy a karácsony a fizikai időhöz és térhez lecövekelhető jelentést elevenít meg, sokkal inkább azt a metafizikai eseményt, amelyet a szekvencia 6. szakasza mond ki (ahol az „igaz Nap” természetesen az isteni Krisztus metaforája).

Érdemes felhívni a figyelmet a Notker-szekvencia gazdag fény-szimbolikájára (6, 7, 8), Isten mennyei seregeinek, az angyaloknak a masszív képviseltségére a karácsony jelentéskörében (4, 8, 9), illetve a kimondott ellentétezésre a földi és mennyei között (9. szakasz: bábaasszonyok helyett angyalok!).

A szekvencia teológiai sarkpontjai közül pedig érdemes rámutatnunk a következőkre: Isten Fiának idő- és térfölöttisége (1), a teremtésben való teljes jelenléte (2, 3) és istensége (4), egylényegűsége az Atyával (1, 10, 12), bűntelensége (5), megtestesülésének ténye és értelme (5, 10, 11, 12), megváltói műve (5), mariológiai vonatkozások (5, 9).

Következtetések

Nyilvánvalóan nem lehet célunk a római rítusú egyház hagyományozott és hivatalos miseének-állományát szembeállítani népénekeink másféle módon ugyancsak hagyományos világával. Hiszen ez utóbbi – némi kritikai rostálás árán mondva – éppúgy értékes sajátunk, mint az előbbi. Sajnálatos azonban, hogy azt a liturgikus hagyományunkat, amely összekapcsol az egyházegésszel, igen könnyen zárójelbe tesszük (s ez a jobbik eset ahhoz képest, hogy akár egyáltalán nem is veszünk tudomást róla). Vajon miért? Vélhetőleg azért, mert kortárs kultúránkban más értékekre vagy csupán tényezőikre tolódtak át a hangsúlyok, mint „ahol” abban a korban voltak, amelyben e liturgikus szövegek kanonizálódtak. Ma a jelek szerint túlracionalizálódott az istentiszte­letünk – abban az értelemben legalábbis, hogy jól meghatároztuk terjedelmét, praktikumát, szöveg- és mozgásegészét, s ekként nemigen maradt „szabad hely” időnkben és szívünkben a jelentések felfejtésére. Ehelyett – kimondva vagy kimondatlanul – a „készen kapott” és könnyen (esetleg még gyerekkorban) elsajátított, egyszerű formákkal élő helyi hagyományokba kapaszkodunk, amelyekhez érzelemvilágunk kétségkívül hozzánőtt, s amelyeket ezért semmi áron nem próbálunk kritikai értékelés tárgyává tenni.

A római egyház karácsonyi liturgiájának hagyománya – fen­tebb remélhetőleg elégséges bizonyítékkal szolgáltunk erre! – a judaizmus egyistenhitének és a keresztény hitnek a közös nevezőit teszi láthatóvá, miközben az Atyaisten által nemzett, dicsőséges országlásra hivatott és szabadításra vállalkozó Király-Fiú lényegi arcát rajzolja az ünneplők elé.

A liturgia: hitünk tartalmának nyilvános ünneplése. Mennyivel közelebb hozható és mennyivel megélhetőbb az Istenről való rendszerszerű gondolkodás (theo-logia) az együtt megült – de meg is értett! – ünnepek révén, mint a rendszerező hittudomá­nyi traktátusok kereszthivatkozásai által! A buzgalom és a buzgóság – amelyre a lelkipásztorok oly előszeretettel hívják fel a figyelmet – hadd jelentse néha azt is, hogy tegyük félre a restségünket az igazi megértésre, amely nem merő szokáskövetés, hanem kérdezés, nem hiszékenység, hanem alkotó hit.

Függelék

A karácsonyi misék énekelt propriumának szöveganyaga a Graduale Romanum szerint

I. Készületi mise (Ad missam in vigilia)

Introitus Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr és megszabadít minket: s reggel meglátjátok az ő dicsőségét. V: Az Úré a föld s ami azt betölti, a földkerekség, és minden lakója.

Graduale Ma megtudjátok, hogy eljön az Úr és megszabadít minket: s reggel meglátjátok az ő dicsőségét. V: Izrael Pásztora, figyelmezz, ki József népét mint a nyájat vezeted. Ki a kerubok fölött trónolsz, jelenj meg Efraim, Benjámin és Manassze előtt!

Alleluia-vers A holnapi napon eltöröltetik a föld gonoszsága: és fölöttünk a világ Megváltója fog uralkodni.

Offertorium Táruljatok fel, hatalmas kapuk: táruljatok fel, örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya!

Communio Kinyilatkoztatik az Úr dicsősége és meglátja minden test a mi üdvözítő Istenünket.

V: Az Úré a föld, és benne minden, a földkerekség és mind, akik abban laknak. Mert ő állította azt a tengerekre, és ő szilárdította meg a folyóvizeken.

Ki mehet föl az Úr hegyére? És ki állhat meg az ő szent helyén?

Az ártatlan kezű és tiszta szívű, ki lelkét hiábavalóságra nem vetette,

sem álnokságot nem szólt felebarátja ellen, az vesz áldást az Úrtól és irgalmasságot az ő szabadító Istenétől.

Ez az a nemzedék, amely Istent keresi, mely Jákob Istenének orcáját keresi. Nyissátok meg a kapukat és táruljatok fel, örök kapuk, hadd menjen be a dicsőség Királya!

Ki ez a dicsőséges Király? Az erős és hatalmas Úr, a harcokban győzedelmes!

[bevonulási ének: Hodie scietis (v.ö. Kiv 16,6. 7; Iz 35,4; Vers: Zsolt 23); olvas­mányközi ének: Hodie scietis; evangélium előtti vers: Crastina die (nem biblikus szöveg); az áldozatok előkészítésekor: Tollite portas (Zsolt 23,7); áldozási ének: Revelabiturglória Domini (v.ö. Iz 40,5). Zsoltárversek (23,1–8)]

II. Éjféli mise (Ad missam in nocte)

Introitus Szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged. V: Miért dühöngenek a nemzetek, miért terveznek céltalan dolgokat a népek? Fölkeltek a föld királyai, és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és fölkentje ellen. Kérjed tőlem, és neked adom a pogányokat örökségül, és birodalmadul a földnek határait.

Graduale Tied lesz az uralom hatalmadnak napján a szentek fényességében; a méhből a haj-

nalcsillag előtt nemzettelek én téged. V: Mondta az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra! Míg ellenségedet zsámollyá teszem a te lábaidnak.

Alleluia-vers Szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek én téged.

Offertorium Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld az Úr előtt, hogy eljő.

Communio A szentek fényességében, a méhből a hajnalcsillag előtt nemzettelek én téged.

V: Mondta az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra!

Míg ellenségedet zsámollyá teszem a te lábaidnak.

A te erődnek pálcáját kibocsátja az Úr Sionból, uralkodjál a te ellenségeid közepette.

Tenálad van az elsőség a te hatalmadnak napján, a szentség fényében magamból szül­telek téged a hajnali csillag előtt.

Az Úr áll a te jobbod felől, haragja napján eltapossa a királyokat,

ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti, összezúzza fejüket a széles harcmezőn.

[bevonulási ének: Dominus dixit ad me (Zsolt 2,7; Vers: 1.2.8); olvasmányközi ének: Tecum principium (Zsolt 109,3); evangélium előtti vers: Dominus dixit ad me; az áldozatok előkészítésekor: Laetentur caelí (Zsolt 95,11); áldozási ének: In splendoribus sanctorum (Zsolt 109,3). Zsoltárversek (109, 1a, 1 b, 2, 3, 4, 5, 7)]

III. Hajnali mise (Ad missam in aurora, „pásztorok miséje”)

Introitus Világosság ragyog ma felettünk, mert Urunk megszületett: és az ő neve lesz: csodálatos, Isten, a béke királya, a jövendő atyja, és országának nem lesz vége. V: Királlyá lett az Úr, fölségbe öltözött: erőbe öltözött az Úr és felövezte magát.

Graduale Áldott, aki az Úr nevében jön: Isten az Úr, derítsen fel minket! V: Az Úr műve ez és csodálatos a mi szemeink előtt.

Alleluia-vers Királlyá lett az Úr, fölségbe öltözött: erőbe öltözött az Úr és felövezte magát.

Offertorium Megerősítette Isten a föld kerekségét, hogy ne ingadozzék: trónod kezdet óta szilárd, őröktől fogva vagy te.

Communio Vigadj, Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem leánya: íme a te királyod, jő a Szent, a világ Megváltója.

V: Áldom én az Urat minden időben, az ő dicsérete mindenkor ajkamon.

Az Úrban dicsekszik az én lelkem, hallják meg ezt a szelídek és vigadjanak.

Magasztaljátok az Urat énvelem, és dicsőítsük mind együtt az ő nevét.

Kerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden háborúságomból kiragadott engem.

Járuljatok hozzá és megvilágosultok nála, és a ti orcátok meg nem szégyenül.

E szegény is kiáltott, és az Úr meghallgatta őt, és minden háborúságból megmentette őt.

Ott táborozik az Úr angyala az istenfélők között, és megszabadítja őket.

Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr, boldog az az ember, ki őbenne bízik.

Féljétek az Urat, ti minden szentjei, mert meg nem fogyatkoznak, kik őt félik.

A gazdagok szűkölködnek és éheznek, az Úr keresői pedig semmi jóban meg nem fogyatkoznak.

[bevonulási ének: Lux fulgebit hodie (v.ö. Iz 9,2.6; Lk 1,33; Vers: Zsolt 92); olvas­mányközi ének: Benedictus (Zsolt 117,26.27); evangélium előtti vers: Dominus regnavit (Zsolt 92,1ab); az áldozatok előkészítésekor: Deus enim fírmavit (Zsolt 92,1c.2); áldozási ének: Exsulta filia Sion (Zak 9,9). Zsoltárversek (33)]

IV. Ünnepi mise (Ad missam in die)

Introitus Kisded született számunkra és fiú adatott nekünk, akinek vállán királyi hatalom van:

és az ő neve lesz: a nagy határozat hirdetője. V: Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodás dolgokat cselekedett.

Graduale A föld határai mind látják Istenünk szabadítását: ujjongjatok az Istennek, országok,

mind. V: Megmutatta az Úr az ő üdvösségét, kinyilatkoztatta a nemzetek színe előtt az ő igazságát.

Alleluia-vers Felragyogott előttünk ez a szent nap: jöjjetek, népek, és imádjátok az Urat, mert ma

nagy világosság szállt a földre!

Offertorium Tiéd az ég és tiéd a föld: te alkottad a földkerekséget és mindent, ami rajta van:

igazság és jog királyi széked alapja.

Communio A föld határai mind látják Istenünknek szabadítását.

V: Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett!

Győzelmet szerzett néki az ő jobbja, az ő szentséges karja.

Megmutatta az Úr az ő üdvösségét, kinyilatkoztatta a nemzetek színe előtt az ő igazságát.

Megemlékezett az ő irgalmasságáról és ígéretéről Izrael házának.

Meglátta a föld minden határa a mi Istenünk üdvösségét.

Örvendjetek az Úrnak, minden földek, énekeljetek és vigadjatok, és dicséretet mondjatok.

Dicsérjétek az Urat citerával, citerával és dicséret szavával.

Harsonával és kürtnek szavával, vigadjatok az Úr Királynak színe előtt.

Zengjen a tenger és annak teljessége, a földkerekség, és mind, akik azon laknak.

Tapsoljanak a folyóvizek, és a hegyek is velük örvendezzenek az Úr színe előtt, mert eljött a földet ítélni!

Megítéli a földkerekséget igazságban, és a népeket egyenességgel.

[bevonulási ének: Puer natus est nobis (Iz 9,6; Vers: Zsolt 97); olvasmányközi ének: Viderunt omnes fines terrae (Zsolt 97,3cd–4); evangélium előtti vers: Dies sanctificatus (nem biblikus szöveg); az álozatok előkészítésekor: Tui sunt caeli (Zsolt 88,12 és 15a); áldozási ének: Viderunt omnes fines terrae (Zsolt 97,3cd). Zsoltárversek: 97]