GREGORIÁN ÉNEK TANÍTÁSA
GYERMEKEKNEK
Ennek a veszélynek a templomi gyermekszkólák kevésbé vannak kitéve (minthogy nem is pódiumon „lépnek fel”). De azért talán az őket betanító karvezetők számára sem lesz érdektelen az alábbi összefoglalás.
Azt máris nyugodt szívvel leszögezhetjük,
hogy a gregorián ének értő és értelmes előadásához a zene(pedagógia)i képzettség mellett még szükség van némi
teológiai/hittani alapvetésre, bibliai ismeretekre, alapszintű liturgikus
latin nyelvtudásra, latin és/vagy anyanyelvi grammatikára, liturgia- és
műfajismeretre is.
A gregorián éneket (régebbi kifejezéssel
„korálist”) a nyugati keresztény egyház liturgikus zenéjének történetileg
leghagyományosabb és földrajzilag legszélesebb elterjedtségű típusaként
definiálhatjuk. Zenei nézőpontból egyszólamú, matematikailag kötetlen
ritmusú/metrumú, tonológiai szempontból nagyjából a klasszikus oktoékhosz
rendszerébe illeszthető, hangszerkíséret nélküli cantus planusként, teológiai színezettel musica pneumaticaként szokták értelmezni, amelynek sajátos
szellemét egyfelől a liturgikus/biblikus szövegek sajátos világa,
grammatikája, étosza, másfelől a liturgikus latin nyelv sajátos tömörsége
és prozódiája határozza meg.
A gregorián ének a szó legszigorúbb
értelmében funkcionális zene, amennyiben egy zenén kívüli értelem szolgálatába szegődik. Ezt az értelmet maga a liturgia adja, amely nem egyéb, mint az
Isten kultikus tiszteletének, az áldozatbemutatásnak, a tanításnak, a szentségek átadásának,
szentelmények kiszolgáltatásának tere és ideje. Így a gregorián ének több is,
kevesebb is művészetnél, hiszen sohasem öncélú, nem öntörvényű, nem
rendelhető alá a modern zenetudomány ma meghatározó fogalmai egy részének
(például az expresszivitásnak, affektivitásnak, az individuális önkifejezés
funkciójának), ezzel szemben szolgálatként „ajánlja fel magát” az egyházi
cselekmények keretében, ettől pedig több lesz puszta zenénél: valóságos,
konkrét liturgikus szolgálat.
A tapasztalat azt mutatja, hogy bár a
gregorián énekek tanításának/előadásának felívelő szakaszát éljük
iskolákban vagy más típusú gyermek-közösségekben, manapság nem egyértelmű
ennek az éneklési módnak (illetve funkciónak, tartalomnak, stílusnak) a
szelleme. Mivel lényeges eltérések mutatkoznak a liturgiatörténeti értelemben
klasszikusnak tekintendő gregorián ének „aranykora” és a mai fogyasztói,
tömeg-kulturális, sikerorientált, önmegvalósító stb. kor szelleme és étosza között,
nincs mit csodálkozni azon, hogy a nevelők, tanárok/hitoktatók,
karvezetők gyakran a lényeg szem elől tévesztése mellett
szorgalmazzák a gregorián éneklést – puszta divatból, „sikkből”, az
egzotikum iránti érdeklődésből vagy sznobériából. Mindezek mellett
nem csoda, hogy a legtöbb esetben durva dilettantizmus jellemzi a gregorián
énektanítást, amennyiben az oktatók/karvezetők sem a gregorián ének
szerves létértelmét, sem stílusának alkalmazkodó finomságát, sem a liturgia
belső elvárásait és tanulságait nem ismerik.
Le kell szögeznünk, hogy a gregorián ének
előadásának – ahogyan magának a liturgiának – nincs semmilyen praktikus célracionális háttere, csakis kultikus jelentése. Ezt a felismerést csak
azoknak a gyermekeknek a számára lehet könnyűszerrel átláthatóvá tenni,
akik maguk is rendszeresen és rendezett módon kötődnek a (katolikus)
egyházi gyakorlathoz. A gregorián ének ugyanis minden esetben
alárendelődik egy meggyőződésnek, misztériumos „tudásnak”,
magának a hitnek.
A fentiekből nyilvánvalóan következik,
hogy a gregorián ének szellemétől meglehetősen távol áll a színpad, a
„fellépés”, a siker, a taps. Ezzel szemben otthonára talál ez az ének a
szakrális terekben, kifejezésre jut benne a szolgálat, a siker helyett pedig
egy ennél sokkal elvontabb elégtétel, a közösségi dicséret öröme valósulhat
meg.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy
gregorián éneket teljesen fölösleges és haszontalan volna olyan gyermekeknek is
tanítani, akik nem tagolódnak be az egyház liturgikus életébe. A gregorián
éneknek ugyanis – mint a legtöbb, minőségi módon elsajátított zenének –
iniciáló (beavató), nemesítő, nevelő hatása is van. A gyermekek
különösen is fogékonyak a latin prozódiára épülő gregorián ének
szabadságára és kötöttségeire, sokkal inkább, mint az ilyen vagy olyan zenei
„örökséget”, víziókat és megrögzöttségeket magukkal hurcoló felnőttek.
Így tehát csak azt mondhatjuk: a gyermekeknek
való gregorián-oktatás – amennyiben szakszerűen végzik – elsősorban a
lelki finomodást, „igényesedést”, zenei szempontból a műfaji/stiláris
rugalmasság megszerzését és megőrzését, a gyökeresen más kultúra iránti
fogékonyság megalapozását, a kulturális sokszínűség elfogadását segíti
elő. És természetesen sok esztétikai élménnyel jár – a számos megoldandó,
s időnként talán nem is könnyű feladat mellett.
Mivel minden cantus planus – így a bizánci liturgikus ének, a gregorián vagy az
ambrozián ének – liturgikus használatban rögzült szövegekre épülő zene, a
gyermekeknek első pillanattól kezdve el kell fogadniuk, hogy minden,
zeneiséggel összefüggő kategória és kívánalom (ritmus, dallam, agogika,
dinamika stb.) a szövegnek és jelentésnek rendelődik alá. A gregorián
oktató legelső teendője tehát az, hogy érzékletes és hatékony módon
világosítsa fel a keze alatt dolgozó gyermekeket a gregorián dallamiság
„következményes” voltáról.
A
szövegmunka
E tekintetben kétfelé ágazik algoritmusunk,
amennyiben a gregorián éneket modern anyanyelven
(például magyarul vagy németül) tanítjuk és énekeljük, vagy pedig latinul (vagyis az eredeti, de általában
nem ismert, „holt” nyelven).
Természetesen az anyanyelven megszólaltatott gregorián
énekek esetében van könnyebb dolgunk, hiszen az anyanyelv prozódiája normális
körülmények között nem szorul különösebb tisztázásra (mégis nagyon
körültekintőnek kell lennünk, s rendszeresen ellenőriznünk kell a
gyermekek prozódiai performanciáját, hanglejtését, a hosszú és rövid hangzók
ejtésének helyes arányait stb.) Az anyanyelven énekelhető gregorián
énekállományra kiváló példát ad a magyar liturgikus énekek tárháza, amely
archaikus elemekre épülve és hosszas, körültekintő rendszerezés, adaptálás
mellett, módszerében a
Graduale
Simplexet (Róma,
1967) követve a 80-as évek elejétől vált fokozatosan közkinccsé, budapesti
kutatók – elsősorban Rajeczky Benjamin, Dobszay László, Szendrei Janka –
munkásságának köszönhetően.
Amennyiben latin nyelvű gregoriánt éneklünk/énekeltetünk, tovább kell
bontanunk az algoritmust. (Alább a magam, több éve kipróbált és művelt
gyakorlatát ismertetem, ami nem jelenti azt, hogy más módszerek nem volnának
alkalmasak).
Első tételünk: sohasem szabad olyan
szöveget énekeltetnünk, amelyet a gyermekek, fiatalok nem értenek. Ez
logikailag banálisnak tűnik, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy sok
oktató/karvezető már az első lépést nem teszi meg (helyesen).
A latin szöveget tehát le kell fordítanunk. E munkának is több fokozata van:
A szöveget mindenek előtt nekünk magunknak kell jól megértenünk. Ehhez a
szótárakon, a tapasztalt tanácsadókon kívül leginkább a Biblia van
segítségünkre, hiszen a gregorián tételek kottáiban általában utalás található
a használt szöveg lelőhelyére – amennyiben biblikus szövegről van
szó! A fordítást azonban szószerkezeti szinten is akkurátusan kell
elsajátítanunk (himnuszok esetében például közkézen
forognak műfordítások, amelyek poétikailag nagyszerűek lehetnek
ugyan, de a szöveghűség tekintetében gyakran nem állják meg helyüket). A
fordítást a szavak, frazeológiai egységek, mondatrészek, szintagmatikus
viszonyok, az összetett mondatok grammatikája szintjén egyaránt el kell
végeznünk. Ehhez a munkához tehát a pusztán zenei érdeklődés és
felkészültség nem bizonyul elegendőnek. Valamennyi latin nyelvi
alapismeret is kell hozzá, de elsősorban grammatika.
A szöveg fordítását el kell sajátíttatnunk a gyermekekkel. Ehhez az a folyamat
látszik legmegfelelőbbnek, hogy a preparált kottaanyagot (a
legcélravezetőbb, ha ezen a fordítás is nyomtatva szerepel) szövegszinten
türelmesen végigelemezzük. Javasolt módszer:
– az oktató olvassa (lassan, tagoltan, helyes
hanglejtéssel és prozódiával) a szöveget latinul, a gyermekek követik a
fordítást (itt nagy előnyben vannak azok a gyerekek, akik valamilyen
újlatin nyelvet – például románt, olaszt, franciát, spanyolt – ismernek, hiszen
máris könnyűszerrel megtalálhatják a hallott latin és az olvasott fordítás
közötti kapcsoló elemeket). A művelet többször ismételendő!
– az oktató megkeresteti a gyermekekkel
azokat a megfeleléseket, „függvényeket”, amelyek rögtön világossá váltak
első/második/… hallásra.
– az oktató mondatról mondatra,
szószerkezetről szószerkezetre megvilágítja a latin szöveg értelmét. Ebben
a fázisban már némi teológiai műveltség sem árt, hiszen a latin szövegek
nagyrésze (főképpen a zsoltárok, amelyek a gregoriánum szöveganyagának
túlnyomó hányadát teszik ki) szinte megköveteli az elsődleges jelentésen
túlmutató értelmezést. A gondos, nem elsietett (!) fordítási folyamatot
természetesen kontrollálni is kell.
Második tételünk: a latin szöveg prozódiája meghatározó az éneklés
módjára nézve.
Ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a gyermekekkel be kell gyakoroltatni a helyes latin szövegmondást. Ennek is több „lépcsőfoka” van:
– Az oktatónak tudatosítania kell a gyermekekben a szavak helyes hangsúlyozását. Ehhez a modern kottakiadásokban segítségünkre vannak a hangsúlyos szótagok magánhangzóin elhelyezett ékezetek (episzémák). Gondosan kell ellenőriznünk, tisztában vannak-e a gyermekek a szóhangsúlyokkal, hiszen később, a dallamtanulás során helyenként látszólagos ellentmondás mutatkozik majd a szóhangsúly és a dallam díszítettsége között.
– Ezután a mondatok értelmező „kimondása” következik. Az oktatónak tudatosítania kell, mely mondatrész(ek) kulcselem(ek) a mondatban. Ebben az anyanyelvi fordítás mondatainak értelmező kimondására is támaszkodhat, jóllehet a latin nyelv szabályszerűségei e tekintetben némileg különböznek a modern nyelvekéitől – így magyaréitól is.
– A harmadik lépés már a szöveg folyamatos, értelmezett és értelmező elmondása. Ehhez fontos, hogy a gyermekek emelt hangon, de nem „iskolásan”, ünnepélyes kimondásra törekedve, de nem erőltetetten mondják a szöveget. Végső soron odáig kell eljutnunk, hogy a szöveget úgy mondják, hogy közben teljesen értik is. Fontos, hogy az oktató/karvezető a fonikus megformálás során is rámutasson azokra a szintagmákra, amelyek semmiképpen sem törhetők szét: általában az alárendelő szerkezetekre: leggyakrabban a birtokos- vagy minősítő-jelzős, tárgyas, határozós szintagmákra, amelyek épségét feltétlenül meg kell őrizni, függetlenül a rá kerülő dallam menetétől vagy a légzéstechnika konkrét problémáitól.
E pontnál feltétlenül föl kell hívnunk a karvezetők figyelmét arra, hogy a közkeletű gregorián kottaanyag jelentős hányada a 20. század elején kiadott Graduale Romanum kiadásra támaszkodik. A Graduale Romanumban viszont igen sok helyen vannak indokolatlanul elhelyezett tagoló jelek (elsősorban divisio minimák és minorok). Ajánlatos ezeket a divíziókat a szöveg szemantikai és grammatikai épségének szem előtt tartásával kritikusan megvizsgálni s a valóban szükségteleneket kiiktatni. Egyébként az elénekelt szöveg értelmetlen „szeletekre” esik szét. (Ezt a feladatot az 1979-ben, Solesmes-ben kiadott Graduale Triplex szerkesztői – elég bátortalanul – megpróbálták végrehajtani, kötőjelekkel „hatálytalanítva” bizonyos tagoló jeleket. Még sok munka vár az értelmezőre!)
A
dallamtanítás
Itt természetesen meg kell különböztetnünk a módszereket aszerint, hogy a gyermekek milyen fokon performens kottaolvasók ötvonalas modern anyagokban, illetve kvadrátnotációban. Ha a kvadrátnotáció ismeretlen, akkor érdemes és fontos nagyon gondosan tisztázni a notáció jellemzőit, például a kulcsokat, a divíziók (tagoló jelek) és a szóegység hatását a módosító jelre (b), a quilisma vagy a liquescensek jelentését stb. – és persze sok, okosan és célszerűen megtervezett kottaolvasási gyakorlatot végeztetni a nagyobb hangközök felismerésére.
Abból az esetből kiindulva, hogy célcsoportunk gyermekei nem gyakorlott kottaolvasók, legcélszerűbbnek látszik előbb a dallam modusával, jellegével, sajátos hangzásvilágával megismertetni őket. Elő lehet énekelni akár az egész tételt is, de célravezetőbbnek látszik egyszer-kétszer bemutatni a darabot „lecsupaszítva”, vagyis – akár szillabikussá redukálva – a dallamvázat meghallgattani; ha könnyen felismerhető, megállapíttatni a recitálóhangot, finálist, más gerinchangokat, összefüggésekre rámutatni a mondatok jelentésszerkezete és a dallamenet között stb.
Mindeközben érdemes figyelmet fordítani a szöveg és a dallamvezetés közötti megfelelések „logikájára” is.
Innen kezdve a dallamtanítás leginkább türelem és okos felvilágosító „felfedeztetések” kérdése. A zenepedagógusok nyilván többféle, hatékony módszert is alkalmazhatnak a dallam megtanítására. Újra hangsúlyozzuk viszont, hogy a dallam elsajátításakor folyamatosan vigyázni kell arra, nehogy a dallam sajátosságai (zenei szempont) „felülírják”, meghamisítsák a szöveg saját és elsődleges arcát (grammatikai-teológiai szempont).
Kompozíciós
jelenségek
Jó, ha a gregorián énekben elmélyülő gyermekek is tudnak arról, hogy a „logikátlannak” és formátlanul „lineárisnak” tűnő dallamvezetésben igenis rendkívül következetes szabályszerűségek érvényesülnek. E tekintetben a pedagógus/karvezető jól teszi, ha bizonyos, gyakran ismétlődő dallamelemekre – például sajátos kezdés- és zárlat-típusokra – felhívja a figyelmet. A gyermekek számára érdekes megfigyelésekhez vezet, ha az oktató elemző gyakorlatok elé állítja őket a centonizációs technika megragadása érdekében. Így egyre könnyebben értik meg a gyermekek, hogy a gregorián énekek gyakorlagilag végtelen variáltságú állománya voltaképpen nem túl nagy számú dallamelem kombinációinak révén jön létre.
A
ritmus kérdése
A jó gregorián-oktató és karvezető természetesen tudja, hogy a cantus planus nem ismeri a matematikailag kötött ritmusparadigmát. A tudatosítás azonban ezen a helyen is rendkívül fontos. A gyermekeknek is el kell sajátítaniuk (és nem csupán „csinálva”, hanem elméletileg is), hogy a gregorián énekben nincsenek a modern zeneelmélet szerint értelmezhető időegységek, törtrészek és arányok. Mondani is kell nekik, hogy a modern ötvonalas kottákban időnként nagyon félrevezető módon jegyzett grafémák pusztán hangmagasságokat jelölnek. A gregorián oktatónak gondoskodnia kell emellett arról, hogy a keze alatt dolgozó gyermekek maguk is meg tudják oldani a beszédritmus és a dallam közötti kapcsolást, legyen e dallam szillabikus vagy oligotonikus. A melizmatikus dallamformálás konkrét eseteit természetesen gondosan és jól megtervezetten kell értelmezni és tanítani.
A gregorián ének „ritmusa” objektív, de relatív. E „ritmus” grammatikailag és zenei szempontok szerint mindig egyedien szöveg- és helyzetfüggő.
4. Az
interpretáció kérdése
Közhelynek számít, hogy a gregorián ének interpretációjára nézve nincs „recept”. Ezt természetesen elismerjük, annak fenntartásával azonban, hogy ez nem jelenthet korláttalan és formátlan szabadságot a gyermekekkel dolgozó zenepedagógus/karvezető számára. Már az is nagyfokú rendezettséget biztosít az interpretációban, ha a szöveg elsőségét a dallammal szemben következetesen tiszteletben tartjuk. Ha a szabályos latin prozódia és a zenei megformálás kritériumainak helyes arányát megtaláljuk, ez máris biztosítékává lesz annak, hogy a gyermekek gregorián-éneklése nem lesz dilettáns.
Alapelvként tarthatjuk szem előtt, hogy a gregorián ének szellemétől az unalmasság, vontatottság éppúgy idegen, mint az egzaltáltság, a dallami díszítések öncélúvá válása és agyonritmizálása. A gregorián ének méltóságteljes, de üde, dallama nyugodtan kibontakozik, miközben szövege megőrzi a beszédszerűség lendületét. Ennek az egyensúlynak a megtalálása – hosszas gyakorlat árán – a zenepedagógus/karvezető és a gyermekkarok, szkólák nagy erényévé válhat.
Bár nincs „recept”, az interpretálás terén nagy előnyt jelent, ha az oktató/karvezető ismeri a diasztematika (hangközírás) előtti grafémacsaládok valamelyikét (például a sanktgalleni vagy metzi neumációt/lotharingiai). Ez a paleográfiai alapozás természetesen csak akkor válik értelmessé, ha az oktató/karvezető a kiválasztott és énekeltetett konkrét tétel neumációja és a szöveg közötti viszonyt értelmezni tudja (ebben segítségére lehetnek a gregorián szemiológia tanulságai, még ha a szemiológia nem tekinthető is egyedüli járható útnak az interpretáció elvi kidolgozásában).
5.
Ajánlások
Mit érdemes gyermekszkólákkal, kiskórusokkal énekeltetni? Mi az, ami a gyermekek számára viszonylag hamar „kamatozó” munkával jár, ugyanakkor a további fejlesztés számára megalapozó értékkel bír? Milyen tételek, műfajok adnak alkalmat a zenén túli – általános műveltségi, teológiai, filológiai – perspektívanyitásra? Ezekre a kérdésekre próbálunk meg alább választ adni.
A
recitáció
A gyermekek gregorián énekhez való értő viszonyulását könnyen és helyesen alapozhatjuk meg a szövegrecitáció gyakoroltatásával. Olvastassunk, énekeltessünk sok zsoltárt anyanyelven és latinul különböző zsoltártónusokban! A pszalmikus szövegekkel való ismerkedésnek, a teologikus töltetű szövegek szellemével való „háttér-barátkozásnak”, az egyes tónusok/modusok sajátosságai elsajátításának kiváló alkalma a zsoltárrecitáció. Voltaképpen azt kell tudatosítanunk, hogy minden gregorián éneklésnek ez az alapja, ábécéje. A jó zsoltárrecitáció másfelől leszoktatja a gyermekeket a mesterkélt, „iskolás” kórus-beszédről, a helyes előkészítés során alkalmunk nyílik a hanglejtésről, a mondategységekről, a zsoltárszövegek poétikai sajátosságairól beszélni – s a gyakorlatban mindezt megvalósítani.
A bölcs zenepedagógus tudja, hogy az első hallásra monoton és repertoár-szempontból sem túl „érdekes” zsoltárrecitáció a fentebb említett alapozó sajátosság mellett még azt is lehetővé teszi, hogy a díszítettebb, oligotonikus vagy melizmatikus énekrészek pompáját kiválóan „előkészíti”, megteremtvén a kontrasztot a különböző kompozíciós síkok között.
Miseantifonák
Gyermekek számára elsősorban a könnyebb miseantifonák tanulása jár élménnyel, tekintve, hogy ezek viszonylag egyszerűek (dallamuk szillabikus/oligotonikus), nem túl terjedelmesek és minden esetben zsoltárrecitációval kombinálandók. Fontos, hogy a gyermekeket felvilágosítsuk, mi az antifonális éneklés sajátossága, hol a helye a miseliturgiában (természetesen offícium-antifonákat is taníthatunk, csak ezek előadási alkalmai ritkábbak).
Ajánlott latin miseantifonák (a zárójelben közölt számok a Graduale Triplex oldalszámozására utalnak):
Introitusok: Adorate Deum (264), Factus est Dominus (281), Gaudeamus… (405, 591, 619), Iubilate Deo (219), Laetetur cor (268, 357), Omnes gentes (297), Puer natus est nobis (47), Resurrexi (196), Spiritus Domini (252), Terribilis est locus iste (397).
Communiók: Amen dico vobis: quidquid… (368), Dico vobis: gaudium (387), Diffusa est gratia (423), Factus est repente (256), Hoc corpus (170), Illumina faciem tuam (271), Narrabo (281), Qui manducat (383), Tu mandasti (342), Viderunt omnes (50).
Himnuszok
A himnuszok tanításánál elsősorban a szöveg preparálására kell nagy gondot fordítanunk, tekintve, hogy a strofikus szerkezetetű himnusz dallama versszakról versszakra megmarad, ugyanakkor az egyes versszakok különféle prozódiai problémákkal szembesítik az oktatót és a gyermekeket. A himnuszok értő tanítása épp ezért nagyon alkalmas a szintaxis/prozódia–dallam viszony példázására, megérzékítésére. A himnuszok tanítása emellett alkalmat biztosít számos poétikai érdekesség felvillantására, például az ambrozián versforma sajátosságainak tisztázására, irodalom- és liturgiatörténeti vonatkozások érintésére. Különösen is ajánlhatók eukarisztikus himnuszok (Tantum ergo, illetve Pange lingua gloriosi, Adoro te devote, Panis angelicus, O salutaris hostia), néhány, offícium-himnusz (A solis ortus cardine, Jesu dulcis memoria, Ave maris stella, Beata nobis gaudia, Christe redemptor, Deus creator omnium, Salvete flores martyrum, Veni Creator Spiritus) megtaníttatása vagy a sajátos virágvasárnapi ünneplés során éneklendő himnusz megismertetése, amely témájánál fogva is liturgikus „gyermek-himnusz” (Gloria laus et honor)
Szekvenciák
A himnuszénekléssel némileg összefüggő szekvencia-tanítás is figyelemre méltó értékeket hozhat be a gyermekek gregoriánum-képébe. Itt a tanítható állomány viszonylag szűkös (a jelenlegi liturgikus gyakorlatban csupán négy szekvencia jöhet szóba), de a Victimae paschali laudes (GT 198), a Veni sancte Spiritus (253), a Lauda Sion Salvatorem (379) és a Stabat mater dolorosa (602) megtanítása szép, igényes munka elé állítja a karvezetőt és a gyermekeket egyaránt. Másfelől – sajnos – egy visszaszoruló liturgikus énektípusról van szó, tehát külön is érdemes védelmet biztosítani a végleges elfelejtés ellen.
Mise-ordináriumok
A gyermek-szkólák, kiskórusok gregorián repertoárjából természetesen nem hiányozhatnak az ordináriumok sem, annál kevésbé, minthogy egy ordinárium három vagy négy tételt foglal magába (Kyrie eleison, Gloria in excelsis Deo, Sanctus, Agnus Dei), sőt emellett a szimbólum/hitvallás (Credo in unum Deum) legalább egy dallamával is érdemes megismertetni a gyermekeket.
Az ordinárium-tételek tanítása előtt kötelező módon tisztázni kell az ordinárium és a proprium fogalmát, ajánlatos a liturgikus tételek egymásutániságát világosan rögzíteni és megtaníttatni (ellenőrizni!). Természetesen a Gloria in excelsis Deóval lesz a legtöbb szövegmunkánk. A valamelyes teológiai műveltséggel rendelkező karvezetőknek itt óriási lehetőségeik vannak hittani és műveltségi kérdések tisztázására is.
Ma többé-kevésbé általános, hogy a gyermekszkólákkal elsősorban a „Missa mundit” (több ordinárium „mixtúráját”: Kyrie: XVI., Gloria: XV., Sanctus és Agnus Dei: XVIII.), a VIII. mise (De Angelis) négy tételét és a III. Credót ismertetik meg. Pedig nagyon alkalmas gyermekek számára való betanításra, előadásra például a IX., XI., XVII. mise is.