A gregorián étoszban fogant egyházi zenénk kettős anyanyelvűsége rejti európaiságunk talán legősibb emlékét. Élő emlék ez a kettőség, éltető erőt hordozó. Erejét ékesen bizonyítja nemcsak műzenei alkotásaink, de egyházi népi énekeink egész sora is. Ezt az éltető erőt vigyázta évezredes távlatban a szentistváni művelődés- és állampolitika. Helyességét megyőzően igazolja az Ave beate Rex Stephane kezdetű középkori antifona üzenete, amely hamarosan Szent István-himnusszá magasodott, és amely a 15. század végén magyarul is megszólalt. Kodály Budavári Te Deuma pedig a latin deklamáció és a magyar ősi pentaton dallamiság szerves egységében zengett örök emlékeztetőt a főváros török hódoltság alóli felszabadulásának 250. évfordulóján. Mert európai magyarságunk létjoga erkölcsi kötelességből fakadt: nem bekéredzkedés volt e hazába, hanem létbizonyosság egész Európa védelmére, a bástyaépítésre támadók ellen, amint azt oly plasztikusan jelképezik az említett Te Deumban emelkedő kvárt-tornyok zenei metaforái is. Valóban, történelmet, kultúrát, művészetet, népet formáló erő rejlett ebben a zenei duplex veritasban: európaivá lenni és magyarnak maradni.

Ennek a zenébe foglalt Nemzeti Krédónak fájdalmasan szép történelmi példáját mutatja be Dobszay László szerkesztésében a Gregorián énekek és balladák a csángóknál című, 1997-ben megjelent CD-lemez. Gyönyörű anyagot szólaltat meg a moldvai csángók latin nyelvű egyházi énekéből. Gregorián ének ez a jávából, amelyet meglepő biztonsággal, remek stílusérzékkel és rendkívül mély áhítattal adnak elő. Hosszasan elemezhetnők ezeknek az énekeknek az erdetét, az iskolákat, amelyek terjesztésükben oly fontos szerepet játszottak, s főleg azt az esztétikai-etikai tényt, amely szerint a latin szöveg deklamációja a gregorián dallam igézetében találkozik a magyar népzene csángó hangvételével s alakítja ki népzenei és egyházzenei étoszát egyaránt. Nem véletlen, hogy már Bartók külön kategóriaként - ötödik népdalstílusnak fogta fel.

A példa, mint mondtuk, fájdalmasan szép. Hiszen már majdnem a multé. Kihalásának hosszú története van, és szervesen kapcsolódik egyházi zenénk anyanyelvi kettősségéhez. A zárt egységben élő csángók identitás-védelmének egyik utolsó mentsvára volt a latin nyelven való éneklés. Anyanyelvük kiszorult közösségeikből és mindinkább behatárolódott a család legbelsőbb életformáira. (Szomorú emlékek sorát idézhetnők arról, ahogy a népdalgyüjtőnek a távoli kukoricásban félve, szinte suttogva végül is mikrofonba mondták-énekeleték feledésbe merülő egyházi népénekeiket.) Maradt hát a latin, amelyben továbbra is magukra találhattak. Hiszen a latin deklamáció és a magyar intonáció metaforikus átviteleiben ott neszezett továbbra is az, ami addig is közös volt: a szakrális esztétikai élmény bizonyossága. "E gyakrolatnak halálos döfés volt a II. vatikáni zsinat reformja: az 1970-es évek elejétől megszűnt a latin nyelvű misézés, az előadók azóta nem hallották, nem is énekelték a latin nyelvű énekeket, a iasi-i püspök előírta a kizárólagos román nyelvű éneklést" - írja Dobszay László a lemez kísérő szövegében. Húsz évvel később nyomokban még megtalálták ezt a hagyományt. Persze nem tömeges előadásban s kissé már megkopottan. "Akármilyen szomorú, ez az emlékezet most már néhány éven belül véglegesen ki fog hullani. Európa elveszít valamit, ami visszahozhatalanul nagyszerű" - olvashatjuk ugyanott.

A lemez tanúságtétel arról, hogy elveszíthető az első után a második anyanyelv is.

E tanúságtétel avatott szerzői, a szerkesztő Dobszay László mellett, a gyűjtők: Domokos Mária (1993), Domokos Pál Péter (1950, 1954) Léránt Andrea (1993), Kallós Zoltán (1963,1993), Németh István (1993), Rajecky Benjámin (1950, 1954), Szendrei Janka (1969), Sztanó Pál (1963), Teszáry Miklós (1993). Lelkes, kiváló munkájuk nyomán a lemez, miként a jelzett évszámokból kiderül, 1950 és 1993 között több gyűjtés anyagából nyújt gazdag válogatást, főleg az 1993 februári gyűjtésre támaszkodva. Az első részben gregorián misék állandó részei szólalnak meg, a második a változó részekből válogat; itt hallhatjuk a virágvásárnapi körmenet éneksorát is, valamint Aquinói Szent Tamás Úrnapi himnuszát és a Victimae paschali húsvéti szekvenciát. Végül a harmadik rész a magyar nyelvű gregoriánból mutat be a csángók előadásában gyönyörű példákat. Kiegészítésül moldvai balladák szólalnal meg a lemezen, azt bizonyítandó, hogy nemcsak magyar és latin nyelvű énekeik, de világi és szakrális zenekultúrájuk is a lélek mélyéből eredő közös forrásból fakad. "A hallgatónak módja lesz összevetni a gregoriánban hallott előadói kvalitásokat a világi népdaléval, a ritmikai finomság, a díszítési technika, a hangképzés, de főként a mindent átható belső fegyelem, figyelem eleven »mozdulatlanság« hatását két különféle funkciójú zene előadásában tanulmányozni. Ez az »eleven mozdulatlanság« (mely különösen a hosszú darabban válik lenyűgözővé) a balladának is szakrális légkört ad. Így a kétféle zene között kisebb a különbség, mint első pillantra vélnénk" - zárja ismertetőjét Dobszay László.

A számos igen szép előadás mellett, befejezésül említsük meg külön is az első csoport utolsó darabját, amely minden technikai hiányossága mellett a lemez ars poeticáját testesíti meg. Újra Dobszayt idézzük: "Ezen a II. mise Kyriéjét énekli egy 79 éves bogdánfalvi paraszt saját harmóniumkíséretével. Ifjú korában kántor volt, bár a kottát nem ismeri. A felvételen egy öreg, rossz tüdejű ember énekét és játékát halljuk, sokak számára talán riasztó és esztétikailag élvezhetetlen előadást. De népzenei füllel hallgatva mintha egy közelkeleti vagy rituális éneket hallanánk, meggyőző hittel, megindító buzgósággal és a külső gyengeségen is átütő belső intenzitással. Nem volt szívünk elhagyni a lemezről: ha másnak nem, tekintsük egy elpusztított kutúra utolsó üzenetének..."

 

(Keresztény Szó, 1998. március 29-30.)