Sanctus

Angi István

Sanctus, Sanctus, Sanctus

A Szent vagy a mise legősibb éneke.¹ Zenei megfogalmazódásában híven őrzi az eredet szinkretizmusát. A megbontatlan egység harmóniájában itt találjuk meg mindazokat a szakrális és esztétikai vonásokat, amelyek kiinduló pontokként szolgálnak a szertartás állandó és saját részeinek zenei kialakulásában. A Sanctusból kibontakozó zenei differenciálódások folyamatát máig nyomon követhetjük. Gondoljunk például a Sanctus- és Benedictus-tételek össze- vagy szétkapcsolására.
A mise-részek kristályosodó szerkezetváltozásai során a zenei érzékivé tétel történetében a Sanctusba foglalt akklamáció és áhítat egységéből bontakoznak ki a tételekbe rendeződő könyörgés és bűnbánat (Kyrie), ujjongó öröm és dicséret (Gloria), hit és bizonyosság (Credo) eszméi és érzelmei, amelyek majd az Agnus Dei csodálatos zeneiségében szerveződnek egységgé a legmagasabb fokú szintézis jegyében. Ez az elkövetkező szintézis visszaigazolja a harmónia-keresés tényét, amely szerint a Sanctusból kistilizálódó különbségek, tételes megjelenésük ellenére sem elhatárolók, hanem az árnyalatok, illetve a rész-egész egyensúlyt vigyázó összefüggéseire alapozódnak. Így a hasonlóság különbségében is egyetemesen jelen vannak a magasztalás és dicsőítés, a kérés és panasz, a tisztelet és szeretet üzenetváltásai Ég és Föld között, az embertől az ő Uráig.
A Sanctus megszületésük szakaszában hordozza mindezeket a tartalmakat. Éppen ezért az akklamáció és áhítat egysége - a felkiáltásé és az elmélyülésé - itt kozmikus nagyságrendben fogja át a liturgia üzenetét. A Szent vagy, Szent vagy, Szent vagy, ez a háromszoros dicsőítés önmagában is archetípusa mindazoknak a vonásoknak, amelyeket a szinkretikus egység fogalmában határoztunk meg. Először is a végtelen magas fokú szentség megérzékítését hordozza. Ám ez a megérzékítés az esztétikai akkumuláció erőterében a fenség, az égi fenség minőségében jelenik meg, amelyet a zenei kíséret - kezdve a gregorián ének szebbnél szebb melizmáitól egészen a napjaink misekompozícióiba foglalt zenei metaforákig - számtalan színben, árnyalatban erősít fel és egészít ki. A hármas imádás már eredetében is az egység szimbóluma, a változásban is töretlen egységé. Szövegét egyaránt megtaláljuk az Ó- és Újszövetségben. Izajás Jövendöléseiben olvashatjuk: "(...) láttam az Urat. Magas és fenséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek. És harsány módon mondogatták egymásnak:
"Szent, szent, szent a Seregek Ura,
dicsősége betölti az egész földet!"
Még a küszöbök alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel."² Az Újszövetségben, a Jelenések könyvében pedig ez áll: "Ezek után láttam, hogy egyszer csak kapu nyílt az égen, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mintha harsona szólt volna hozzám, folytatta: "Gyere fel ide, és megmutatok neked mindent, aminek történnie kell." Nyomban elragadtatásba estem.
Egy trón állt a mennyben és a trónon ült valaki. Az ott ülő tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlított és smaragdhoz hasonló szivárvány trónja körül. A trón körül huszonnégy szék, a székeken huszonnégy vén ült, fehér ruhába öltözve, a fejükön arany korona. A trónból zengő mennydörgő villámok csapkodtak. A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme. A trón előtt kristályként csillogó üvegtenger. A trón közepén a trón körül négy élőlény, elől, hátul csupa szem. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második fiatal bikához, a harmadiknak emberhez hasonló arca volt, a negyedik pedig repülő sashoz hasonlított. Mind a négy élőlénynek hat-hat szárnya volt, körös-körül és belül is tele szemmel. Éjjel-nappal folyvást ezt zengték: "Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljő!" Míg az élőlények dicsőséget, áldást és hálát zengtek a trónon ülőnek, az örökkön örökké élőnek, a huszonnégy vén leborult a trónon ülő előtt, és imádta az örökkön örökké élőt. Koronájukat a trón elé tették és zengték: "Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy dicsőségben és tiszteleben legyen részed, és a tied legyen a hatalom, mert te alkottad a mindenséget, akaratod hívott létre és teremtett mindent.""³
A két idézet összevetéséből a szinkretikus egység további vonásai elevenednek fel. Így, mindkettőben a dicsőítés égi-földi közösségével, valamint az imádás angyali eredetével találkozunk. Már az említett helyeken is kiemelve jelenik meg a Sanctus himnusza. Ennek a kiemelésnek a misébe történő átvitele és zenévé szervezése rendkívüli erejű sürítést produkál. Hiszen a felhangzó háromszoros felkiáltás arra hivatott, hogy a Bibliában megörökített látomások-jelenések képi emlékezését elevenítse fel. Mert a képi emlékezésre alapozó dicsőítés a rész az egészért általánosító erejével hat: hitvallásunk legősibb dokumentumait kelti életre. Így mint a dicsőítés során felsejlő kép pars pro totója külön nyomatékot ad a misében az átváltozást közvetlenül megelőző lelki várakozásnak, megtisztulásnak, átélésnek. A zenei megidézés során az átélt tartalom kísérő érzelmei tovább árnyalódnak. A felkiáltás, az imádás ujjongásává csiszolódik, az imádó ujjongást pedig a magasztalás elmélyülő áhítata követi. Ezek a földi-égi dialógusra alapozódó érzelmi-gondolati árnyalatok sokféle változatban alakítják, szervezik egységes tétellé a Sanctust.
A makro-szerkezet modellje szerint a Sanctus két részből áll; a tulajdonképpeni Sanctusból és a Benedictusból, mindkettőt pedig az Osanna "refrénje" zárja le. A zenei megfogalmazás azonban az első részt tovább tagolja. Külön hangsúlyt kap a "Pleni sunt coeli et terra..." Ezekben az árnyaló tagolásokban pedig számos változatot hoz majd a szakrális zene története.
Visszatérve a Sanctus zenei szerkezetének egészéhez, végül is öt mozzanatra bővül a tétel, s ebben is előre jelzi a mise egészének öt állandó részre tagolódó szerkezetét:

		Osanna
	Pleni sunt		Benedictus
Sanctus				Osanna

Az ige- és az eukarisztia-liturgia egységgé szerveződésében itt is azzal a kettős elvvel találkozunk, amelyről a súlypontok elrendeződésével kapcsolatosan a Credo során már szóltunk. Nevezetesen a Sanctus kulminációja is megelőzi az átváltoztatásban rejlő csúcspont csendjét. Ám ez a megelőzés a zenei mise történetében hol az egészre, hol csak a részre vonatkozott. A Sanctus és a Benedictus ilyen vagy olyan módon beállított éneklésére gondolunk. A gregorián misében e két mozzanat szerves egységet alkotott. Különválásuk elkezdődik azonban a műzenei gyakorlat stílusváltása során; ezt a gyakorlatot 1600-ban az egyház szentesítette is.⁴ A rítuskongregáció 1921. I. 14-ei döntése alapján pedig a Benedictust kötelező módon a Sanctustól elválasztva az úrfelmutatás után énekelték.⁵ Ezzel kapcsolatosan írja a gregorián misére visszavontkoztatva Szigeti Kilián: "Bár a Benedictus szerkezetileg a Sanctushoz tartózik és a liturgikus könyvek is a Sanctusszal együtt közlik, még csak el sem választva el oket kettős vonással, mégis az előirás szerint (a Graduale bevezetése is így jelzi) a Benedictust csak az úrfelmutatás után folytatja a kórus."⁶
Valóban létezett egy olyan elgondolás, amely szerint a Benedictust igenis az úrfelmutatás után kell énekelni, "hogy ezzel az oltárra szállt Krisztust köszöntsék."⁷ És az is tény, hogy a polifonikus szerkesztés során a Benedictus mindinkább külön tétellé alakult a zenetörténetében.⁸
Mindezekkel szemben az 1960-as liturgiai újitások elvárják, majd a II. vatikáni zsinat idevágó határozatai kimondják, hogy a Sanctus és a Benedictus elválaszthatatlanok, s mindkettőt az úrfelmutatás előtt kell énekelni.⁹
Valóban, számos argumentum szól a Sanctus és a Benedictus egysége mellett. Ám az Ó- és és Újtestamentum szerves egységére való utalás érve ezúttal felesleges és mellőzhető. Noha első olvasásra olybá tűnhet, hogy a Benedictus szövege "kizárólag" újszövetségi dokumentum, és a szerves egység jegyében illik szünet nélkül a Sanctushoz illeszteni, a bibliai valóságban az "Áldott, aki az Úr nevében jön" Máté évangéliumán kívül¹⁰ egyebek között a Zsoltárok könyvében is megtalálható.¹¹ Zakariás hálaadó éneke pedig, amelyet Keresztelő János születésekor mondott, sajátos összekötő láncszem.¹² Mint olyan, tulajdonképpen újszövetségi ének, ám tematikája az ószövetség alakjait, eszményeit idézi.
A Sanctus egységét a Benedictusszal elsősorban és döntő módon a hálaadás és imádás égi-földi mozzanatainak szükségszerű kapcsolata követeli meg. "A Sanctus az ordinarium missae negyedik része; ünnepélyes akklamáció, melyben a katolikus értelmezés szerint az egyház résztvevőjévé válik az égi liturgia énekének.¹³ Hasonló kapcsolattal találkoztunk már az angyalok karával kezdődő Gloria himnuszban is. Ebben a kapcsolatban válik tételről tételre hitbizonyossággá az imádás hitelessége - égi eredetében, mennyei ajándék mivoltában -, s nem kevésbé az égiekkel közösen remélt meghallgatásra találás földi elvárásaiban.
A tisztán zenei érvek is szorosan kapcsolódnak a szakrális motivációkhoz. A szétvalás zenei indokolását csak formálisan magyarázza a többszólamúság fejlodése és e fejlődés stiláris hatása a zenei mise szerkezetére. A polifón szerkesztés persze meghatározó volt ebben a tekintetben. A 3, 4, sot 6, illetve 2 x 4 szólamon imitative felzengő, többszörösen ismételt szöveg-részlet zenei strukturálódása előbb-utóbb önmagában lekerekített külön tételek kialakulásához vezetett. Az viszont végig más kérdés volt, hogy ezek az önállósult részletek szünettel vagy szünet nélkül (ún. "attaca" módra) következzenek-e egymás után. Mint az eddigi tételek elemzéséből kiderült, bennük is találkozunk ilyen tagolódásokkal és folytonos illetve megszakított előadásmóddal is.
A Sanctus előadói gyakorlatában ezúttal a kérdés azért válik tartalmában is jelentőssé, mert a szünet - ha sor kerül rá - nem egyszerű megszakítást jelent, hanem két olyan önálló tételre való elkülönülést, amelyek között a mise legfontosabb, legközpontibb és legszentebb mozzanata megy végbe: az átváltoztatás és úrfelmutatás.
Nyilván más a Benedictus funkciója, ha az úrfelmutatás után a már végbement "földreszállás" misztériumát köszönti, vagy ha elozetesként, a Sanctus egységében az imádás és dicsőités, a magasztalás és szeretet élményét a várakozás biztonságává mélyíti el, s ezután már nem is következhet más, mint maga a csoda, a titok csodája, amely önmaga létezéseként mutatkozik meg, s nem szorul utólagos bizonygatásokra...
Persze az "átölelő" köszöntés szépsége is igen erős zenei érvként jelentkezett, s több mint három és fél századon keresztül tartotta magát elfogadott, sőt előirt éneklési formaként.
Céltalan volna a két elv hierarchizáló összvetése; vitathatatlan tény a II. vatikáni zsinat idevágó tételeinek érvényessége ma a Sanctus és Benedictus szerves és szétválaszthatatlan egységére vonatkozóan.
A kérdés akkor válik dielmmatikussá, ha olyan megkomponált zenei misékről van szó, amelyek ma is szerepelnek szertartásainkon, ám szerkezetüket külön Sanctusra és külön Benedictusra gondolta el a szerző...
Bármilyen legyen is a szerkesztés módja, a Sanctus megkomponálására is érvényes a szakrális szöveg- és esztétikai dallam-idok egységessége. Az egynemű közeg megszervezésében a dallam rendszerint hosszabb átélési időt biztosít a szakrális élménynek, mint a szöveg puszta elmondása. Ezáltal az élmény is gazdagabbá, tartósabbá válik. A Sanctus zenéje rendszerint a melizmák révén szélesíti ki az átélés határait. A zenetörténet stiláris szerkezetváltozásai során ez a szerkesztésmód lényegében gazdagodott a többszólamúság megjelenésével s a hangszeres kíséret kialakulásával. A Sanctus belső rendjét tehát zeneileg a transzcendens és művészi értékek közössége határozza meg, és a szerző ihletett szándéka szerint válik nyitottan ciklikussá, többtételűvé avagy zártan egytételűvé. Nyilván a két módozat között számos árnyalattal találkozunk. Ez áll a tételek profiljának véglegesítésére is. A már konszolidálódott algoritmust például - Sanctus: hódoló, imádó szózat, Pleni sunt...: felerősitett akklamáció - Liszt Esztergomi miséjében felcseréli. A Sanctus kirobbanó erejű hódolattal indul s az őt követő második rész válik mélyen lirizált tétellé stb.
A kétféle megoldás lehetősége fennáll gyakorlatilag koncert-előadásokon is. Ilyenkor vagy az egybekomponáltság ("durchkomponiert") elve vagy a ciklikus tagoltság szerkesztésmódja érvényesül.
Majdnem azonos belső elrendezéssel s mégis kétféleképpen alkotja meg a Sanctus szerkezetét Bach és Beethoven a h-moll Misében, illetve a Missa Solemnisben. A tulajdonképpeni Sanctus szövegét mindketten két mozzanatban zenésítik meg (Sanctus..., Pleni sunt...), amelyeket Hozsánna követ, majd rövid zenekari rész jön, s csak ezután indul a Benedictus, amelyet itt is, ott is hegedűszóló kísér. Végül megint Hozsánna zárja a Sanctus nagy-tételt.
A bachi elgondolás diszkurzív tagoló szerkesztésű. A Sanctus első része hullámzó melizmáival és Largo maestoso tempójával hatszólamú kórushangján a hódoló imádat fenséges zenéjét szólaltatja meg, amelyben az égi dicséret éneke visszhangzik. Az Allegro maestosóban a "Pleni sunt coeli et terra gloria eius" akklamációját pedig térbeli képpé alakítja; a kórus fugato meneteiben újra és újra induló dallam az ég szövege felett a magasba hág, a Földnél a mélybe száll, a dicsőség alatt díszíton hullámzó melizma jelenik meg, majd a dallam középpontjába állítja Őt, magát Krisztust. Új tétel következik, az Osanna, amely azonos formában újra megjelenik majd a Benedictus után is. S éppen ebben a kétszeres megjelenésében a tétel végén elhangzó zenekari rész szerepe lezáró és nem átvezető szerep. A Benedictus pedig gyönyörű tenorárián szólal meg, amelyet a hegedű (néha fuvolán játszott) szólója ellenpontoz.
Beethoven Sanctusa végigkomponált egész a Benedictussal együtt. Mint a Missa Solemnis egészére, Sanctusára is alapvetően meghatározó indikáció a "Mit Andacht" (áhítattal). A megilletődés és csodálat mély áhíata jellemzi mindjárt az indulást. A fúvósokon intonált nyitó motívum kvintről kvintre emelkedő ismétlése a cori spezatti elvét idézi, hasonlóan a több pontból felzengő kórusok plaszticizáló hangzásához, ezúttal is óriási tér nyílik meg, a leboruló-imádó tömeg számára. E tömeg jámbor imája vonul át fokozódó csendben a tétel felett. A Bachnál festőien kezelt "Tele az Ég és a Föld az ő dicsőségével" zenéjéhez hasonlóan a kép itt is plasztikusan térben épített és polifónikus. Az elkövetkező Osanna szerves része e képnek: a felkiáltás záradéka, "Hozsánna a magasságban". Bachnál ezen a ponton erős cezúra keletkezik. Bár az eddigi tételeket is külön alkotta meg (Sanctus, Osanna), a már említett zenekari záradékot merőben új tételként követi a Benedictus. Bach h-moll Miséjében joggal érezhetjük az átváltozás után a már itt lévö Úr nevében jött Krisztus köszöntését. Beethoven az "adventet" fokozza tovább. Az első hozsannát rögtön követő preludium itt nem lezár, hanem be-, illetve átvezet a Benedictus hálaadó imájába. S magában a Benedictusban mélyen lirizált köszönetet és magasztalást kísérő hegedűszóló - a zenei mise történetének talán legbensőségesebb és legszebb szólója - végig az ég-föld korreszpondenciáit eleveníti meg a szeráfok dalától a hívok énekéig, az imába foglalt dicsőités, szeretet és hála elhangzásától az égi meghallgattatás bizonyosságáig. A beethoveni Sanctus transzcendentális szépségével kapcsolatosan Várnai Péter így ír: "Úgy tűnik, mintha Beethoven a miseszövegből hiányolta volna az áhítatos ima szavait, vagy mintha helyet akart volna szorítani miséjében a szavak nélküli, legmélyebb áhítatnak. Ezt van hivatva pótolni a Sanctus és Benedictus közti zenekari átvezető rész, majd a mintegy az ima meghallgatását szimbolizáló, csodálatos szépségű hegedűszóló. Képes beszéddel élve: az imára mennyei követ száll le a hívőkhöz, akik azt az elsuttogott "Benedictus qui venit in nomine Domini" szavakkal üdvözlik. A hosszan kibontott hegeduszóló dallamát veszik át a szólisták, miközben a szólóhangszer variánsok folyondárjával veszi körül az alapdallamot."¹⁴ Imádás - hálaadás - dicséret; ezekben a szakrális és zeneesztétikai fogalmakban foglalhatjuk össze a Sanctusban szinkretikus egységet képező transzcendens tartalmat. Nemcsak szakrális, de zenei vonatkozásában is ősi tartalom ez. "Elsőnek Thmuisi Serapion Euchologionja emliti a Sanctust 350 körül. Már 400 körül megjelenik a nyugati egyház mise-szertartásaiban, majd hamarosan a mise szerves része lesz."¹⁵
A Sanctus ősin szinkretikus szépségét elsoként a gregorián dallamvilágban fogant misék bontakoztatták ki. A Liber usualis miséi között gyakran találkozunk 10-11. századból fennmaradt sanctus-dallamokkal.¹⁶ Onnan napjainkig - az alkotó elvek sokféleségében is - állandó jellemvonásként maradt meg a Sanctus zenévé szerveződésének paradigmatikus ereje. Mert a zenei mise Sanctusa generatív és szervező szerepet játszik: előre- és visszjelzéseiben - Kyriétől Agnus Deiig - előlegez és követ, s az örök Fennvaló zengő imádásában megállítja az időt és végtelenre tárja a hívők imájához az áhítatos leborulás terét...

Keresztény Szó, 1994 augusztus, 24-27.