Credo

Angi István

Credo in unum Deum

A Credo a szentmise ars poeticája. Tézises megfogalmazásban rögzíti hitigazságainkat, s egyben lelki azonosulásra készteti a hívő közösséget e tételekben rejlő gondolatok, érzelmek, akaratok és emlékezések tartalmával. Mert a credo/krédó imádság, amely rögzít és megindít, meggyőz és eszméltet. A pontszerűen megfogalmazott tézis eszméletre hívó befogadása olyan szellemi tevékenységre késztet, amelynek ég felé ívelő pályáján hitünk bizonyossággá erősödik. A Credo tartalma kettős, mégpedig ősin-felbontatlanul az. Szinkretikus tartalom, a hité és a bizonyosságé, pontosabban a hitbizonyosság tartalma. Szinkretikus feszültségében egyaránt benne leljük eszmélő létünk mindnégy elemét, gondolatainkat, érzelmeinket, akarásunkat és emlékeinket önmagunkról és a világról. Eszmélésünk során e négyhez csatlakozik ötödiknek hitünk, és adja meg értelmét, a szeretet, a lét Egészének, akár a mozgékony öt ujj célját a tettre kész kéznek.

Mint az ars poetica tartalma, úgy az imádsággá kristályosodott „krédóé” is mélyen interiorizált tartalom. Benne a szakrális és esztétikai értékek átfogó egysége éppoly meghatározó, mint a költeményben vibráló szép és lírikus, fenséges és döbbenetes, illetve tragikus és megtisztító művészi élmény viszonyrendjei is azok. Mert a hit teszi harmonikussá a rendet ég és föld között, embertől az Úrig, a benne rejlő szeretet jegyében. „Nem kétes, hanem biztos öntudattal szeretlek, Uram – vallja Szent Ágoston. – Átdöfted a szívemet igéddel és megszerettelek. Az ég, a föld és minden, mi bennünk van, mindenünnen azt kiáltja felém, hogy szeresselek. Szüntelenül azt kiáltják mindenkinek, hogy senki se mentegethesse magát (Rom. 1,20). Leghangosabban azonban ahhoz szól irgalmad, akin megkönyörülsz s akivel irgalmasságot gyakorolsz; máskülönben az ég s a föld süket füleknek hirdetnék dicséretedet.

De mit szeretek, amikor téged szeretlek?

Sem testi szépséget, sem múló bájt, nem is a szem számára kedves fények ragyogását, nem sokféle ének édes dallamait, virágok, kenetek, illatok gyönyörét, mannát, se mézet sem ölelésre táruló karokat. Nem ezeket szeretem, midőn Istenemet szeretem. De mégis valaminő fényt, hangot, illatot, valamely eledelt és valami ölelést szeretek, midőn Istenemet szeretem, mert ő bensőmnek fénye, hangja, illata, tápláléka és ölelése. Fény ragyog lelkemben, de azt semminő hely be nem fogadhatja – dallam zeng, de nem ragadja tova az idő, illat árad, de nem hinti szét a szellő, íz van ott, ám ezt meg nem rontja falánkság, van ragaszkodás is, s ezt szét nem szakítja a csömör.

Ez az, amit szeretek, midőn Istent szeretem.

De micsoda is ez?

Megkérdeztem a földet, azt felelte: nem én vagyok!

Megkérdeztem a földön mindent, s ugyanezt vallották.

Megkérdeztem a tengert, mélységeit s élőlényeit, azt válaszolták: Nem vagyunk Istened, keresd felettünk!

Faggattam az illanó szellőt, ám a levegő minden lakója ekként felelt: Tévedett Aximénész^[1], nem vagyunk Isten!

Megkérdeztem az eget, a napot, a holdat s a csillagokat. Mi sem vagyunk az általad keresett Isten – felelték.

Így szóltam ekkor a testemet körülvevő mindenséghez: Azt mondottátok Istenemről, hogy nem ti vagytok! Beszéljetek hát valamit róla!

S felzúgtak hatalmas hangon: ő teremtett minket (Zsolt 99,3)

Kérdezősködésem abból állott, hogy szemléltem őket, válaszuk pedig a szépségük volt.”^[2]

Mint a zenei szentmise állandó része a Credo csúcspontot jelent. Az ars poeticára emlékeztető sűrített tartalom szövege zenei átélésében válik valóban a szakrális és esztétikai értékek egységévé: harmadik tételként a zenei mise úgynevezett hídszerkezetében a főhelyen, a csúcson jelenik meg

Már a gregorián ének korában fogant zenei misék szerkezete is boltikus szerkezet volt, akár magának a korálisnak a dallam-építkezése. Ez az architektonikus elv megmaradt irányadónak továbbra is. A hídszerkezet belső rendje pedig ideálisan igazodik a szárnyaló „pneumatikus”^[3] dallam megszólaltatásához tételenként és a mise egészében is a zenei kompozícióra jellemző előkészítés–feszültség–oldás láncreakciójában.

A Credo zenéje azonban még a himnikusan zengő Gloria eszmerajzának belső ökonómiáján is túltesz. Szövegének tézises szerkezete a gondolat gondolatává összpontosítja mondanivalóját. Dallamba fogalmazása hasonlóan „túldeterminált”: a mélosz mélosza, a zenei ideogramma leheletfinom visszhangja.

A Credo-zene maximális művészi gazdaságosságára jellemző, hogy viszonylag későre kristályosodott ki mai helyén álló misetétellé. És mint ilyen – a gregorián történte során – hosszú ideig egyetlen dallamba rendezetten jelentkezett.

Valóban, az azonosulás cselekvése zeneileg is feltételezi az azonosság biztonságát: a meggyőződés zeneileg is a bizonyosság révén válik azzá, ami: hitéletté, élő hitté.

A gregoriánumban fogant Credo-zenék dallamainak a száma a későbbi fejlődés során sem haladja meg a hatot. A mai repertoár is ennyit engedélyez.^[4] Unikátum-jellegük és a bennük összpontosuló hitbizonyosság ennyire egységesített művészi kivetítése máig mélyen szinkretikusnak őrizte meg a Credo zenéjét: vásár- és ünnepnapi zenés misén felállva együtt énekli az egész közösség.^[5] Csendes igazolása ennek az egységnek a Schola Hungarica közreműködésével készült lemezfelvételek programja. Valamennyiből hiányzik a Credo. Mert amúgy is mindenhol ott van... És nem meghallgatásra, hanem éneklésre van ott. Arra, hogy „hétszeresen” dalba foglalva valljuk meg hitünket.

(Csak zárójelben, reménykedő fohászként jegyezzük meg, vajha ezeken a lemezeken felzengő többi gregorián dallam is – a szép-fenséges Kyriék, az ujjongó Glóriák, a köszöntő Sanctusok, a felemelő Agnus Deik is – mind „énekelt valósággá” válnának; bár csak közösségeink megtanulva őket birtokba vennék azt, ami már régen sajátjuk kellene hogy legyen!)

A Credo csúcspont-szerepét a későbbi megkomponált zenei misék szerkezete is megőrizte. Ám a Credo-tétel megalkotása művészi kihívás maradt minden szerző számára. A feladat esztétikai nehézsége a paradoxon feloldásában jelentkezett az eszmei mondanivaló egyszerisége és újra- meg újrakomponálása között a hitvallás sziklaszilárd meggyőző megszólaltatásában.^[6]

Bach, mint legtöbb vokál-instrumentális alkotásában, a h-moll Misében is „fest” – állapítja meg Albert Schweitzer.^[7] Monumentális tablókra tagolja a Credo tartalmát, és minden kép újabb zenei rálátással szolgál a tételek sorába sűrített vallási tanításról. S teszi ezt oly módon, hogy a befogadás során a zeneileg megérzékített tétel igazsága a hitbizonyosság élő erejével hasson. A nyolc külön „képre” bontott Credo első tétele például az unikátum-jelleg megőrzéséért zenei anyagát az ősi gregorián-credo dallamára építi. Festői technikájával szinte „kirajzolja” dallamaiban a kép témáját. Így a Credo negyedik (a teljes Bach-mise sorrendjében a 15.) tétele – Et incarnatus est – dallamai, mint Várnai Péter kifejti, „a földre szállás, a fogantatás, az emberré válás misztériumát” érzékeltetik. „A lebegő hegedűfigurációk – írja tovább – épp úgy ezt a célt szolgálják, mint a basszus statikus vonala és az énekszólam minduntalan felülről lefelé hanyatló, leszálló íve.”^[8] A megingathatatlan hit erejét keltik életre ugyanakkor mindazok a szépet, a fenségest, tragikust kérő érzelmek amelyeket hallgatóiban ébreszt a Crucifixusban (16.) vagy a Confiteorban (19.).

A beethoveni misék újszerűsége a poétikus funkció felerősödésében jelentkezik. Itt nem annyira a festői képek, mint inkább a költészet általánosító erejét idéző zenei metaforák elevenítik meg a Credo szakrális tartalmát. Így például a C-dúr misében (op. 86) a barokkra jellemző epikus szemléletet felváltja a klasszikus szerkezet drámaisága. A befogadás participációvá erősödik. Az átélés közvetítettsége feloldódik. A barokk formakultúra igézetében – ám annak ellenére – Beethovennél élő drámává fokozódik a szöveg tartalma többek között a Credo második fő részében megszólaltatott passiótörténet zenéjében.

Liszt zenéje pedig újra a bizonyosság erejével hat, amikor Esztergomi miséjében a beethoveni Missa solemnishez hasonlóan a Credo zenekari kíséretét a harsonák mindent eluraló erejére, stabilitására összpontosítja. A rezeken intonált főtéma a hitvallás bizonyosságának élő zenei igazolása.

A zenei mise hídszerkezetével párhuzamosan még egy másik modell-rend is érvényesül, amelyet egy lefelé fordított V-vel ábrázolhatunk.

Ebben a rendben egyetlen folytonossággá szerveződik a zenei mise teljes szerkezete. Azt is mondhatnánk: a fölfelé mutató ék-alakú szerkezet átfedve kiegészíti és kiegyensúlyozza egyetlen ívben a hídszerkezetet, és a mise átfogó struktúrájává teszi. Míg ugyanis az öt zenei tétel lépcsősszerkezete az ige-liturgia kulminációját tartja szem előtt, addig ez utóbbi modell alárendeli amazt a mise tulajdonképpeni egyetlen csúcspontjának, amelyet az átváltoztatás titka rejtjelez.

Sajátosan csendes kulmináció ez. Mert a titok mindig halk, legtöbbször néma. A csoda misztériuma még inkább az. Nem véletlen tehát, hogy az Utolsó vacsora örök üzenete némaságban csúcsosodik ki. Ezért nincs más zene e pillanatban a halk csengőszón kívül. Az átlényegítés zenei kísérete csak a csend zenéje lehet. Ezt a csendes áhítatot készíti elő a Credo kulminációja. Hiszen ez sem túlhangolt zenei csúcs. Itt is elsősorban a bensőséges átélés lírája neszez, a széptől a fenségesig. Ám a szöveg inspirálta kísérő érzelmek zenei átkomponálásai ezúttal is felerősíthetik a hangzó dinamikát, amint fentebb már példáztuk is a zenei Credók résztételeivel, a barokktól a romantikáig. Hiszen azáltal, hogy a hívek az igeliturgia végén közösen, fennhangon énekelték és éneklik (vagy legalább is recitálják) a tézisekbe foglalt hitigazságokat, méltó módon akarnak felkészülni az Eukarisztia liturgiájára, a részvételre, a beavatásra.

A kegyelmi állapot közvetlen átélésére való felkészülés ez, a reményé, a hitbizonyosság jegyében a szeretet öröméért.

Persze a pozitív távlatok, amelyeket a két liturgiában rögzített jelentés-távolságok imái és énekei töltenek ki, egyben rejtett emlékképei tragikusan szomorú vagy megrendítően félelmetes történeteknek, eseményeknek. A keresztényüldözések idejéből fennmaradt vértanú-akták például gyakran tartalmaznak hitvallásokat. Nem kell túl gazdag fantáziával rendelkeznünk ahhoz, hogy végiggondoljuk a Credo útját a vértanúság pillanataitól e jegyzőkönyvekig és hogy átérezzük golgotáit...

A vértanúság hitvallása mellett a Credo nagy szerepet játszott az eretnekmozgalmak ellen vívott küzdelemben a hívők vallásos meggyőződéséért. Hitbeli, hitvallásbeli megerősítő erejéről tanúskodik – olvashatjuk Szigeti Kiliánnál – Berno reichenaui apát is, aki mint szemtanú beszéli el, hogy amikor 1014-ben VIII. Bonifác pápa II. Henriket császárrá koronázta, ez csodálkozását fejezte ki, hogy a római miséből hiányzik a Credo. A pápa azzal válaszolt, hogy Rómát sohasem fertőzte meg az eretnekség, és ezért nincs szükség a Credo éneklésére. De azért Henrik kérésére a pápa mégis bevezette.^[9]

Végül a Credo zenéje a középkori szépségeszmény szakrális törvényeinek művészi összefoglalása is, a Szentháromság szépségének zenei érzékivé tétele. Aquinói Szent Tamás írja a Summa theologiaeban: „Mert a szépséghez három dolog szükséges... először is teljesség (integritas) vagy tökéletesség (azok a dolgok ugyanis, amelyek fogyatékosak, ennél fogva rútak is); és kellő arány (debita proportio) vagy összhang (consonantia), továbbá világosság (claritas): ezért azokat a dolgokat, amelyeknek ragyogó színük van, szépeknek mondják.”^[10] A középkori szimbolika felfejtésében ez a meghatározás, az Atya (teljesség), a Fiú (arányosság) és a Szentlélek (ragyogás) elválaszthatatlan egységét jelenti, amelyet a hitigazságok mellett a zeneileg megérzékített Credóban a hit szépsége is szavatol.

Keresztény Szó 1994. július, 15–17.