Agnus Dei

A mise-ordinárium az Agnus Dei tételével zárul. Általa válik teljessé a szimmetrikus hídszerkezet is, amely a mise szakrális és esztétikai értékeit szerves egésszé formálja. Az ötös szimmetria-rend belső viszonyait elsősorban a peremtételek azonos eredete és hasonló szerkezete határozza meg. Mind a Kyrie, mind az Agnus Dei az ősi keresztény szertartások talán legrégibb módjából, a litániából származnak. Kikristályosodásuk során a litániában rejlő hit és alázat, könyörgés és bűnbánat, imádás és dicsőítés mozgósító erejét elevenítik fel. Mindenek előtt a harmónia keresését Ég és Föld között, még pontosabban a kapcsolat megteremtését az Isten és az ember között. A litánia, ez a "fohász-formájú könyörgö ének"¹ a refrén-válaszokat - irgalmazz nekünk!, könyörögj érettünk!, Uram irgalmazz!, Krisztus kegyelmezz! - számos változatban ismételt és különböző díszítő jelzőkkel illetett szubjektumok részeire vagy egészére vonatkoztatta - a Mindenszentekre, Jézus szívére, Jézus nevére, Jézus vérére, a Szűzanyára -, s ebben a reszponzoriális viszony-formában erősítette meg a hívek bensőséges részvételét a celebráns által vezetett közös imában.

A mise-tételek kialakulása során két szimbolikus mozzanatban összpontosul a litániába foglalt ősi hit ereje: az imádást fogadó égi Személy vonásainak megérzékítésébe, és a könyörgő, fohászkodó földi hívő imáinak átszellemiesítésébe, transzcendálásába. Ez a kettős jelképes mozzanat minden tételre - a váltakozó részekre is - meghatározó jellegű. Ám archetípusként főleg a kezdet és a vég misztikus azonosságának és örökkévalóságának jelölésére a Kyrie és az Agnus Dei közös tartalmát azonosítja hasonlóságaik és különbségeik folyamatos egységében. A peremtételek korreszpondenciái pedig felerősödnek a középső tételek ismétlésszerű bevonásával a szimbólum-fejtések viszonyrendjében, mint például a Gloriában is jelentkező Agnus Dei elővételezése az ige-liturgiába a későbbi, tulajdonképpeni jelentésével "szemben" - az Eukarisztia liturgiájában. A litánia és a zsoltár válaszolásos formái pedig a mise fejlődése során a zeneiség viszonyteremtő harmónia-keresése felé irányították e tételek kialakulását.

Mint minden jelkép alakulásában, az Agnus Dei-szimbólum formálódásában is meghatározó tény volt a történelmi előzmények rítusának fokozódó tartalmi felerősödése s formai sűrűsödése. A litániában zajló refrén-technika sorozatos válaszai itt - megint csak jelképesen - háromra rövidülnek. Ám a bennük rejlő fohász formájú könyörgést fogadó égi hatalom alakja - ezúttal maga Jézus Krisztus - a jelkép jelentését megkettőzi: Isten báránya mint a könyörgés szimbóluma egyszerre jelent áldozatot és bírói hatalmat. Bár a mise szertartásában mind a két szimbólum-érték jelen van, hajlamosak vagyunk inkább az áldozat-valencia kiemelésére - végső konklúzióként magát a szentmisét is áldozatnak minősítjük. S talán nem is kifogásolható a rejtett, összehasonlítathatalan nagyságú krisztusi áldozatra hangolódó kiemelés. Hiszen mellette mindig ott szerepel a "hittel vallott feltámadás" gondolata is, amely az égi bíró "eljövendő" ítéletének hirdetését hordozza - a maga apokaliptikus hátterével és az imába foglalt engesztelő könyörgés és bűnbánat hitével, reményével egyetemben. Úgy tűnik, hogy a gregorián misék ilyen irányú tartalmával szemben, amely egyben a biblikus szövegértelmezés zenei őstípusa, a későbbi zenei misék - talán a "dona nobis pacem!" erővonalán haladva - elsősorban a bíró, az ítélet szerepkörét dramatizálják. Ezt tapasztaljuk például Beethoven vagy Kodály miséiben.

A titokzatos jelkép kimondása vagy éneklése során a jelentés ambivalenciája csak fokozatosan válik manifeszt hitigazsággá: Isten baránya (1,2), ki elveszed a világ bűneit (1), irgalmazz nekünk (2). Először az isteni barány áldozatát valljuk, majd a benne megtestesülő égi bíróhoz könyörgünk. Sajátosan zenei szerkezet ez a maga belső többszólamúságában és szimbolikájában. Természetes tehát, hogy zenei mise-tétellé alakítása során az Agnus Dei a Kyrievel és a Gloriával egyetemben jelenti az ordinarium missae egyik meghatározó struktúra-elemét.

Az ima szövege biblikus eredetű és többször elhangzik - kisebb változtatásokkal - a szentmisében. Funkcionális helye azonban a szentáldozás során, az áldozást közvetlenül megelőző mozzanatra tevődik - a tulajdonképpeni kenyértörésre -, amely persze a zenévé szélesített tétel esetében átfogja az Eukarisztia-liturgia teljes befejező aktusát, a szentáldozást, a részesedést Krisztus testének és vérének befogadását. Így válik szintézissé, a szentmise-áldozat betetőzésévé az Agnus Dei, amely még egyszer, retrospektive is megerősíti az Eukarisztia hit- és egyházalapító szimbolikus jelentését. "Amint az utolsó vacsora a golgotai áldozat elővételezése, az egyház tanítása szerint az Eukarisztia megjeleníti Krisztus megváltó áldozatát. Az alapítási igék után a kenyér és bor színe alatt a megdicsőült Krisztus valósággal jelen van."² Úgy is mondhatnók, a szentáldozás "szimbólum-központja", az Agnus Dei nem más, mint az Eukarisztia második mozzanata, a befogadásé, a teremtő-alkotó átváltoztatás első mozzanata után. A maga jelképes összetettségében azonban az Agnus Dei sürítetten önmagában is megismétli a két mozzanat egységét a felmutatott Isten báránya-áldozat ("Ki elveszi a világ bűneit") és a könyörgő refrén ("irgalmazz nekünk!") összekapcsolásában.

Számos műalkotás, de elsősorban a gregorián misetételek érzékenyen jelzik az Agnus Dei tartalmi kettősséget. Az "Irgalmazz nekünk!"-válasz visszajelzésében az akklamáció első felére egyértelműen elvezet a bíró, az ítéletmondó Krisztus alakjához, és vele folytatja a könyörgő párbeszédet. E viszonyjelzések felerősítését szolgálhatta a harmadik válasz szövegváltása a 12. századtól, az "adj nekünk békét!".

A gregorián misék talán legrégibb Agnus Dei-je a XVIII. misében található.³ Csodálatos dallam, a maga eszmévé elvont, szerény eszközeivel. A szöveg értelme szerint háromszor három kis mozzanatra tagolodik: Agnus Dei (1), qui tollis peccata mundi (2), miserere nobis (illetve harmadszorra, dona nobis pacem) (3). A négy hangon építkező korális "megnyitja" az énekelt imát (1); az Agnus Dei utolsó szótagjával a felső másodra lép. Onnan indul a "motivácio" - "ki elveszed a világ bűneit". A feszültség fokozódik, a már elért dallammagasságot a középrész háromszor újra hangsulyozza (2). Majd a nyitáshoz hasonlóan zár (3), de túllicitálja a kezdet emlékét: a miserere harmadik szótagján eléri a felső harmad hangot, hogy onnan íveljen vissza a kiinduló hang magasságára. A g-a-h (relative szolmizálva, do-re-mi) emelkedés tipikusan recitatív formuláját drámailag bontja meg a g alálépése az f hangra (ha do-re-mi-nek szolmizáltuk a recitáló magot, akkor ez a tu hang).Talán az sem véletlen, hogy a szöveg itt a bűnök, a peccata utólsó szótagját hangsúlyozza "lefelé", s amely egyesegyedül itt jelentkezik. Ám a g-a-h emelkedő és az f süllyedő funkciója együtt a tritonus hangterjedelmét írja körül - amelyet a diabolus in musica⁴ elnevezéssel illetnek. Minden túlzás nélkül, itt jelképek zenei és szakrális közösségéről, sőt azonosságáról beszélhetünk. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a középkorban a zeneiség harmóniateremtő ereje egybeesett az égi szépség imádásával, és hogy az egyházi zenében a szakrális és esztétikai elemek megbonthatatlan szinkretikus egységet képeztek. A későbbi korok műzenei mise-alkotásai már a szintézis jegyében vonták össze szerves egésszé a szentség és a művészet értékeit, s így probálták meg felidézni a gregorián mise utolérhetetlen varázsát.

Valóban, Beethoven zenéje az Isten báránya jelkép jelentését mindkét mozzanatában - az áldozat és az ítélet szintjén - egyaránt felfejti. A könyörgés akklamációi ugyanakkor csodálatos egységbe, az örök béke sóvárgásának egységébe foglalják a szimbólum tartalmát. Hiszen a bűnök elvétele, a megváltás áldozata a lelki békét ígéri. Isten báránya a belső béke záloga. A beethoveni finálé külön varázsa pedig abban rejlik, hogy megfordítja a jelkép-magyarázat zenei sorrendjét, s először a külvilágban dúló háborúkra emlékeztet. Ezek súlyos veszélyére figyelmeztet, arra, hogy talán mindig is válságos helyzetben van az emberiség békéje, s így védelme örökös küzdelmet jelent. Az örök béke conditio sin qua non-ja csak annak állandó vigyázása lehet... Ám ez a vigyázás egyben a félelmet is elűzi, megszabadít a szorongás megcsomósodott, stresszelő élményétöl. Mert a világ békéje a lélek békéjén múlik. És a lélek békéjét is biztosítani kell pontról pontra, az értelem, érzelem, akarat, emlékezet és hit szellemi koordináta-rendszerében. Ennek a békének a megkötéséért zendül fel az Agnus Dei befejező szakasza a beethoveni Missa Solemnisben. A megfordítás varázslata, mint a beethoveni zenében mindvégig, ezúttal is mélyen tudatos, apollói szigorúságú. A partitúra felirata precízen kiemeli a sorrendet: "könyörgés külső és belső békéért". A Missa Solemnis fináléja így arra is figyelmeztet, hogy a fohász refrén-szakaszai - irgalmazz nekünk!, adj nekünk békét! - épp oly szerves egységet jelentenek - a könyörgő ima egységét -, mint az Isten báránya szimbólum biblikus árnyalatai egészükben, kezdve Jáhve szolgájától⁵ a húsvéti bárányig⁶ és az égi Bárányig⁷.

Az Isten báránya jelkép zenei felfejtésében hasonló szintetikus egységet valósít meg Kodály Missa Brevisének Agnus Dei tétele is. Már a Missa Solemnisben is a tematikai egység biztosította a jelentésrendek belső összefüggéseit. Gondoljunk például a külső és belső béke zenei hordozóinak, a fugatóknak a motivikus hasonlóságaira és különbségeire. Kodály a belső összefüggések drámai érzékivé tételében még tovább megy. A tenorszólóban felzengő akklamáció a Gloria "Qui tollis..." dallamával egyezik.⁸ Ott a biblikus szimbólum, mint minden Gloriában, a következő ima-kontextusban jelentkezik:

A Gloria-idézet mellett a Dona nobis... szövegével újra megszólal a Kyrie tétel is. Ezáltal a finális könyörgés megkomponálása Kodály zenéjében a mise szakrális és esztétikai egységének tartalmi keresztmetszetét nyújtja. Ebben a metszetben teljes színskálájában mutatkozik meg az Isten báránya jelkép és a hozzá kapcsolodó fohászok eszmei ereje, valamint az a formateremtő elv, amely ezt a kapcsolatot tételrél tételre átszellemíti az ég és föld titokzatos korreszpondenciáiban. Így a Kyrie könyörgései - Uram irgalmazz!, Krisztus kegyelmezz! - az Agnus Dei visszejelzéseiben épp úgy többletértelmezést nyernek, mint a Qui tollis... előlegezett megjelenése a Gloria dallamában.

Ám a formáló elvek következetes szigora nem jelenti a lélek kötöttségét, talán még "előirt" fegyelmét sem az Úrral való találkozás csendes keresésében a mise imái, énekei során. Hiszen a zenei liturgikus forma élő világában, a szakrális-esztétikai értékek egységében bemutatott, majd visszajelzett ige- és Eukarisztia-közlések, -jelentések a maguk sokszínű és széles skálájú értelmezhetőségében éppen a lélek szabadságát szolgálják békéjéért, bocsánatáért, felszabdulásáért folytatott belső vívódásaiban és engesztelő párbeszédében az Éggel.

Ezt a liturgikus elvet követte már a gregorián mise esztétikája is, amely a tételek és a belőlük felépülő szerkezet egységét és sokféleségét tette meg ars poeticája alapjául. Szigeti Kilián írja a gregorián mise énekeivel kapcsolatban: "A miseénekek csoportosítása nem eredeti. Az egyes miserészek nem voltak egy egységnek szánva. Csak elvétve látunk némi egységre való törekvést. - A Crédók után közölt egyházi előírás kifejezetten meg is engedi, hogy bármely mise állandó énekét cserélhetjük másikkal, kivéve a feriákat, hétköznapokat."⁹