Romániai Magyar Szó,

2002. június 11.

1. Amikor Londonban az anglikán egyház feje fogadta Erdély küldöttjét, a latin nyelven folytatott beszélgetés során megkérdezte: — Josephus Benkô hogy és mint van? A követ: — Semper bibit (folyton iszik). Mire a fôpap: — És ti, akik nem isztok, miért nem írtok olyan mûveket, mint Benkô Transsilvaniája?

Így volt, nem így volt, ki tudja? Lehet, hogy csak a Benkô Józsefrôl elterjedt sok anekdota közül az egyik. Hogy azonban történhetett volna így, ahhoz nem fér kétség. Benkô József (1740—1814) Erdély polihisztora volt: nyelvész, történész, botanikus, tanár, református pap és módfelett termékeny író. Örökölte anyai nagybátyja, Hermányi Dienes József, szintén református lelkész és író tehetségét, de kötekedô, csipkelôdô, szókimondó természetét is. Környezetében ezzel is sok ellenséget szerzett magának, de könyveivel, széles körû mûveltségével még több irigyet, akik megkeserítették életét. Bardócon született, Nagyenyeden és Székelyudvarhelyen tanult. 1787-ben visszatér az udvarhelyi kollégiumba tanárnak. Tanított szónoklattant, teológiát, történelmet, földrajzot, természetismeretet, latint, de beszélt még vagy tíz nyelvet, köztük a románt is. Akkor már túl volt élete fô mûvén: 1778-ban jelent meg több mint 1200 oldalon a Transsilvania — Erdély földje és népe két kötetben (minden elismerés a Kriterionnak, hogy nemrég újra kiadta Szabó György kolozsvári egyetemi tanár avatott bevezetô tanulmányával). Írt ezenkívül növénytant, országgyûlési ismertetôt, egyháztörténetet, teológiát, közzétette Bethlen Farkas krónikájának addig kiadatlan két kötetét, 1773-ban megírta az udvarhelyi kollégium történetét, benne fölvázolja több neves tanárának portréját. Köztük van Backamadarasi Kis Gergely is, akirôl most, 2002 nyarán Székelyudvarhelyen líceumot akartak elnevezni, de a tanfelügyelôség nem hagyta jóvá azzal az indoklással, hogy ezt a nevet románul nem lehet kimondani. Benkô József tanulmányt írt a spanyolviaszról, a dohányról is. Munkája elismeréseként a hollandiai Haarlem Tudós Társaság tagjává választotta, Nyugat-Európa legrangosabb lapjai elismeréssel írtak róla. Itthon az irigység miatt versengve áskálódtak ellene tanár- és paptársai, az Erdélyi Nyelvmívelô Társaság még pénzbeli járandóságából is kiforgatta. Székelyudvarhelyen a szabad idejét csevegéssel, pipázgatással töltô tanártárs, Zágoni Bodola Sámuel szenvedett legtöbbet Benkô növekvô hírneve miatt, ezért addig intrikált ellene, mígnem gróf Bethlen János fôgondnokot is meggyôzte, hogy kollégája alkalmatlan a tanári munkára. Sikerült is lemondatnia, ily módon jövedelem nélkül hagyva a nyolc gyermeket magába foglaló Benkô családot. Az életpálya utolsó állomása Középajta volt, ahol annak elôtte Benkô nagyapja és apja is papként szolgált. Itt további könyveket írt, fûvészkertet rendezett be (ma is megvan!), gyógynövényeket termesztett, a bôr feldolgozására kikísérletezte az ecetfa használatát, ezzel fölöslegessé vált vegyszerek importja. A császári udvar megjutalmazta, itthoni környezete tovább áskálódott ellene, mert nem tudta elviselni, hogy valaki más legyen, mint az átlagpolgár. A kicsinyes vidéki irigység nem ismert kegyelmet, ha valaki Udvarhelyrôl vagy Középajtáról könyveivel hallat magáról Londonban vagy Heidelbergben.

2. Balázsék a háború elôtt a Kászonokból Bukarestbe mentek dolgozni. Lajos fiuk itt jött a világra 1939-ben. A géplakatos ezermester apa nem mulatta el a jövedelmét, hanem haztérte után Csíkszentmártonban cséplôgépbe fektette. A kommunista rendszerben kiderült, hogy meggondolatlan lépés volt, mert proletárból egyszeriben veszélyes kizsákmányolónak kiáltották ki. Balázs Lajos így lett kulákgyermek, hivatalosan bezárultak elôtte az iskolák kapui. Csak úgy sikerült eljutnia az érettségiig, hogy egy-egy jólelkû igazgató tette magát, nem ismeri az élezôdô osztályharc rendelkezéseit. Egyetemet Bukarestben végzett, mert itt nem vették olyan szigorúan a kulákfóbiát, mint a Székelyföldön. A diploma megszerzése után tanár lett Hargita megyében, 1976-ban visszatért a fôvárosba doktorálni, disszertációját Mihai Pop professzor irányítása alatt Csíkszentdomokos szellemi néprajzából írta. Hatvanéves koráig, mikor a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium tanáraként nyugdíjba vonult, mellékesen megalkotott egy olyan életmûvet, amely az egész magyar néprajz kincsestárát gazdagítja. Csíkszentdomokos szokásvilágát megörökítô további könyvei a mûfaj csúcsteljesítményét képviselik, ennek elismeréseként szerzôjüket Budapesten tagjává fogadta az európai rangú Magyar Néprajzi Társaság. Kenyérkeresô munkája mellett nemcsak néprajzi kutatással foglalkozott, hanem élve a Hargita Népe rendkívüli fontosságú kezdeményezésének lehetôségével, megírta a Csík-vidéki kuláküldözések történetét, ahogy azt gyermekfejjel a bôrén érezte, visszaemlékezése benne van a szerkesztôség pályázatára beérkezett tanúvallomások könyvében is (Kuláksors, Csíkszereda, 1999.).

Nem élünk ugyanabban a városban, nem ismerem személyesen Balázs Lajost, soha nem beszéltem vele, így csak újságokból tudom, hogy jelenleg a Sapientia egyetem csíkszeredai karán tanít. Ezzel szemben nem olvastam róla, sem a magyar néprajzot gazdagító könyveirôl, tanulmányairól, filmjérôl, a Maniu-bandák csíkszentdomokosi vérengzését alaposan dokumentáló krónikájáról elemzô, esetleg méltató — mert indokolt volna — olyan tanulmányt, amely szûkebb pátriájában jelent volna meg. Hanem a budapesti Hitel, Csoóri Sándor irodalmi-mûvelôdési havi folyóiratának májusi számában Mohay Tamás mutatja be életútját, tudományos munkásságát, mégpedig a legnagyobb elismeréssel. Teret szentel az árnyékos oldalaknak is: megemlíti, hogy Balázs Lajosnak 1989 decembere után a szabadságból is éppúgy kijutott a része, mint az osztályharc áldásaiból: némely ismerôsök részérôl mindenféle alattomos vádakban, célzásokban, gyanúsítgatásokban, sugalmazásokban volt része. Tegyem hozzá: azok részérôl, akik munkaidô után a kártyaasztalnál borosflaskó mellett pipázgatva, vicceket mesélve nem tudják lenyelni, hogy a szomszédban valaki, az övékéhez hasonlóan közrendbeli család fia könyveket ír, és azokat a magyar tudománytörténet magáévá fogadja. Mert ilyen senkik szemében csakis az a belevaló, nagymenô vagány, akit két fröccs között vállon lehet veregetni, amiért asztal alá issza ôket, és verhetetlennek bizonyul pókerben. Mindazok, akik sárral dobálták, csak azt az egy igazságot nem hajlandók elismerni máig sem, hogy szívós, kitartó, szakavatott tudományos kutatómunkával a kommunista rendszer legsötétebb éveiben is lehetett, ha pillanatnyilag nem is értékeket, mégis maradandó értékû eredményeket elérni.

Ha csupán Hargita megye szülöttjeinek vagy befogadottjainak példáját nézzük, bizonyítja ezt Kiss Elemér, Márton Gyárfás, M. Hubbes Éva, Garda Dezsô, Vofkori László, Györfi Jenô, Rostás Zoltán, a muzeológusok, tanárok elitje, a csíkszeredai antropológusok munkássága… A szûkebb pátria provinciális, kisszerû gáncsai és kötekedései helyett, íme, hogyan vélekedik összegezésképpen Budapesten a Hitel néprajzi szakértôje: „Balázs Lajos, a türelmes, kitartó és hûséges ember munkája sokunk számára mutatja meg példaszerûen, mire is képes a néprajz a hagyományos és a modern világban. Könyvei és más írásai jó példái annak, hogy a szaktudományos kutatás és az értékek melletti elkötelezettség milyen jól megfér egymás mellett. Biztosak lehetünk benne, hogy «a megmunkált élet felületén» Balázs Lajos keze nyoma tanárként, szaktudósként és szervezôként sok helyütt lesz még tetten érhetô."

Most, a tanév végén megkérdezhetjük: óvónôk, tanítók, tanárok életmûve hol keresendô? Erre válaszolta Balázs Lajos egy cikkében: „a megmunkált élet felületén". Ez a kulcsa, hogy jobban megértsük az iskola üzenetét.

BARABÁS ISTVÁN