Pósa Krisztián
Horvátországban (1991 nyara), majd Bosznia-Hercegovinában (1992 áprilisa) óta folytatott véres etnikai konfliktusok árnyékában, Jugoszlávia (Szerbia és Crna Gora) egyes területein is hasonló események zajlottak le. Ezen etnikai tisztogatások leginkább a szerbekkel közvetlen háborúban álló népcsoportokat érintették, így az általunk vizsgálandó Jugoszláviához tartozó szandzsáki bosnyákságot is.
Szandzsák az elsõ Balkán-háború befejezéséig (1912) a Török Birodalom része volt. Az ezt követõ idõszakban Szerbia és Montenegró osztozott rajta. Manapság Jugoszlávia szerves részét képezi. Területi elhelyezkedésébõl fakadóan geostratégiai fontossággal bír, hisz szétválasztja (etnikailag) a szerbeket a crnagorácoktól és Szerbiát az Adriai-tengertõl, ugyanakkor összekötõ kapocsként szerepel a többségében muzulmán vallású Bosznia és – szintén muzulmán többségû – Koszovó-Metóhia Tartomány között. A puskaporos hordó szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint a szomszédságában elterülõ országok, tartományok, régiók. Északnyugatról Bosznia-Hercegovinával, délkeletrõl Koszovó-Metóhiával, míg délen Albániával szomszédos. Az 1991-es népszámlálások alapján a Szandzsákban a bosnyákság abszolút többséggel rendelkezett, arányuk elérte az 52,16%-ot (228 432 fõ), õket követték a szerbek 25,9%-kal (112 604 fõ) és a crnagorácok 18,2%-kal (79 162 fõ). A régió legnagyobb városa Novi Pazar, amely egyben a terület központja is, lakosságának létszáma 43 774 fõ, szintén abszolút bosnyák többségû 84,50%-kal.1
A "mai" Szandzsák földrajzi elhelyezkedése*
A Jugoszláviában élõ bosnyákok2 kisebbségi, emberi és szabadságjogainak megsértése tartalmában és módszereiben sem sokban különbözött a boszniai példáktól. A különbség csak annyi volt, hogy a tárgyalandó cselekmények egy olyan országban történtek, amelynek felelõs vezetõi – akiknek egyik része ellen ma már ki van adva a hágai elfogatóparancs – váltig azt hangoztatták, hogy országuk mintaszerûen biztosította – és biztosítja ma is – a területén élõ kisebbségek jogait, és semmi köze sem volt a Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában dúló háborúhoz.3
Az 1992 õszén megalakult Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava I Sloboda – Emberi és Szabadságjogok Szandzsáki Bizottsága, röv. ESZSZB – feltárta, összegezte, nyilvánosságra bocsátotta a zömében szandzsáki bosnyákok ellen elkövetett jogsértéseket, az egyszerû lopásoktól az atrocitásokig. A Kelet-Boszniából elûzött és a Szandzsákban menedéket keresõ bosnyákok menekült- és emberjogi helyzetérõl is készítettek tájékoztatókat. Adataikat általában a független sajtóban közölték, de több, e témával kapcsolatos könyvet, füzetet nyomtattak ki.
Az ESZSZB kiadványaiban az események kronológiai sorrendben vannak feltüntetve. Munkájuknak egyik különössége, hogy nem csak az áldozatok neveit voltak hajlandóak feltüntetni, hanem megnevezték a bûnelkövetõket is. Sokak szerint ez utóbbi nem az õ feladatuk lett volna, hisz a legtöbb esetben ekkor még nem is volt bizonyítva a tettesek bûnössége, de vajon lehet-e az ilyen és hasonló eseteket százszázalékosan bizonyítani – a legtöbb esetben írásos anyag nem létezett, sok esetben tanúk sem maradtak, a parancsok pedig nem írásban, hanem általában szóban fogantak, az államhatalmi szervek pedig sok esetben még csak nem is reagáltak az eseményekre. Ezért igen hasznosnak tartom az ilyen jellegû "NGO" szervezeteket, mert elvégzik az olyan munkákat, amelyeket sajnos ebben a helyzetben, a volt jugoszláv térségben – különbözõ okok miatt – igen kevesek mertek vállalni.
Ebben a munkában mindenekelõtt betekintést szeretnék adni az ESZSZB különbözõ feljegyzéseibe, összegezni a helyszínen gyûjtött anyagokat, és tájékoztatni a Szandzsákban élõ bosnyákság ellen elkövetett, de sok esetben ki nem vizsgált jogsértésekrõl. A füzetek tartalmából ismertetést kapott több nemzetközi, jugoszláv emberjogi és humanitárius szervezet. A munka "ízelítõt" ad az emberi, kisebbségi jogok gátlástalan megsértésérõl, súlyosságuk alapján csoportosítva azt, 1994-ig.
Zaklatások, gyújtogatások, robbantások
Az 1992-es év kezdetét jelentette annak a tragédiasorozatnak, amelyben az áldozatok fõszereplõivé a koszovói albánok mellett – Szerbia déli és Montenegró északi területén – a szandzsáki bosnyákok váltak. A háború közelsége, az állami tömegtájékoztatás háborúra uszító jelmondatai egyre inkább a jugoszláviai bosnyákokat veszélyeztették. Megnõtt az ellenük elkövetett, de ki nem vizsgált bûncselekmények száma. A hadsereg demonstratív jelenléte a szandzsáki bosnyák többségû területeken, a Kelet-Boszniából be-betörõ ún. szerb szabadcsapatok, csetnikek nagy riadalmat váltottak ki az itt élõ bosnyák származású emberekbõl. Nem ok nélkül, hisz a Boszniában dúló háborúban a legnagyobb etnikai tisztogatások4 a Szandzsák tõszomszédságában zajlottak le, ugyanolyan embertelenséggel, mint a II. világháborúban.5 A robbantások, gyújtogatások szinte mindennapossá váltak a Szandzsákban, amelynek célpontjaivá az ott élõ bosnyák lakosság vált. A legtöbb esetben az elkövetõket nem találták meg, ami egyben megkérdõjelezheti a belügyi szervek semlegességét a bûnösök felkutatásában.
Az állami sajtó és televízió gyûlöletet szító kijelentései már a boszniai háború kitörése elõtt éreztették hatásukat a régióban.6 Szandzsákban, Pljevlja városában 1992. január 7-én ismeretlen tettesek felgyújtották az Iszlám Közösség kereskedelmi helyiségeit. Ugyanekkor felrobbantották e vallási közösség vezetõjének gépkocsiját is.7 A háború közvetlen kitörése után – 1992 májusában – két gránátot dobtak egy bosnyák személy tulajdonában levõ vendéglõre.8 Az anyagi károk mellett személyi sérülés nem történt.
A Szandzsákban elhelyezett Jugoszláv Hadsereg tartalékosainak gátlástalan viselkedése csak tovább rontotta a különben is feszült légkört. Sjenica opstinában9 egy muzulmán egyházi személy udvarába a tartalékosok gránátot dobtak. Egy nappal késõbb ugyanezek a katonák ittas állapotban az ajtót, ablakokat bezúzva nyomultak be az imént említett egyházi személy házába, akitõl elrabolták az összes pénzét. Az áldozat beszámolója szerint õ figyelmeztette a tartalékosokat, hogy nincs házkutatási engedélyük, de azokat ez nyilvánvalóan nem érdekelte.10 A legveszélyesebb helyzet a Szandzsák Boszniával szomszédos, plevljai és priboji opstinájában volt. A Sandzak helyi hetilap adatai szerint csak Pljevljában mintegy harmincnégy (34) robbantásos eset történt, míg Bijelo Poljeban tizenhárom (13).11 Az állami sajtó, mint a Politika, Vecernje Novosti és a Szerbiai Televízió nem sokat foglalkozott az ilyen tartalmú eseményekkel, az esetek többségérõl be sem számolt. Megjelentek viszont olyan cikkek, amelyek alapján felmerült a gyanú, hogy a hatalmi szervek a hadsereggel karöltve, közvetett módon még serkentették a régióban, amúgy is feszült konfliktus helyzetet. A Vojska katonai lapban ez volt olvasható: "Szandzsákban mintegy 15 000 helyi muzulmán lakos van felfegyverkezve. Novi Pazarban 5000, Prijepoljében 4000, Sjenicában 3000, Tutinban és Pribojban 2000 stb. Nemcsak kézifegyverük van, hanem nehéz fegyverzettel is rendelkeznek".12 A szerzõ tudomása szerint a fent említett fegyverek meglétét mindmáig nem sikerült – még a brutális házkutatásokkal sem – alátámasztani. A legnagyobb és a legszörnyûbb házkutatások a sjenicai opstina falvaiban játszódtak le, 1993 márciusában13 és szeptemberében, míg a Novi Pazar-i és a tutini opstinában 1993 októberében.14
Az 1992-es év derekán egyre sûrûbbé váltak a Boszniából betörõ szerb szabadcsapatok támadásai. Bunguri faluban álarcos katonák nyolc (8) helyi lakost a közeli erdõben fizikailag bántalmaztak.15 Meðurecje faluban kirabolták a dzsámit, és több öreg személyt megvertek. Egyiküknek eltörték a bordáját, hetvenéves feleségét arra kényszerítették, hogy meztelenre vetkõzzön.16 Kukuroviciben 1993. április 11-én hét (7) bosnyák tulajdonú házat gyújtottak fel. Az elkövetõk ebben az esetben sem kerültek meg.17 Sjeverin községbõl ideiglenesen mintegy 1380 személy költözött el. A Stranka Demokratske Akcije Sandzaka (Szandzsák Demokratikus Akció Pártja, röv. SDA)18 pártjának priboji alapszervezetének elnöke a nyilvánosságnak címzett panaszlevelében azt írja, hogy az utóbbi évben a priboji opstinában mintegy 6500 bosnyák menekült el, huszonhat (26) személyt meggyilkoltak vagy elraboltak, harmincöt (35) házat, tizenhét (17) melléképületet és öt (5) vendéglõt robbantottak vagy gyújtottak meg.19
A belgrádi központú Fond Za Humanitarno Pravo (Emberi Jogok Alapítványa) szerint Bukovica környékérõl 800 bosnyák menekült el. A dzsámi itt is a gyújtogatások áldozatává vált. A helységet gyakran tartalékos katonák "látogatták" meg. Több incidens történt: az egyik házból 3700 DEM készpénzt raboltak el, egy másik helyen egy öregembert bántalmaztak, aki a rákövetkezõ napon belehalt sérüléseibe. Bošcanoviciben 1993 májusában egy munkásokat szállító kisbuszra lõttek ismeretlen tettesek. A tizenöt (15) utasból négyen sebesültek meg. A belgrádi független Vreme hetilap így számolt be errõl az esetrõl: "…Ezen a napon a kisbusz etnikailag »tiszta« volt, míg az elõzõ napokon pravoszlávok is utaztak benne…" Vajon ezen a napon miért maradtak ki?20 Csak gyanítani lehet.
Az emberrablások szintén csak a Szandzsákban élõ bosnyákokat érintették. Az elkövetõk elsõdleges célja az ottani nem szerb lakosság megfélemlítése volt, az elraboltakról máig semmi hiteleset nem lehet tudni. Az emberrablásokat jugoszláv állampolgárságú bosnyákok ellen követték el, egy esetet nem számítva mindet Jugoszlávia területén. Az elkövetõk többnyire a szerb szabadcsapatok valamelyike volt. Több gyanúsított kilétére derült fény az ESZSZB, az Emberi Jogok Alapítványa, a sajtó és a hivatalos szervek tájékoztatóiból. Mindezek ellenére senkit sem állítottak bíróság elé.
Sjeverini eset: Mioce faluban, a már korábban felgyújtott – egy bosnyák tulajdonban levõ – kávéház elõtt 1992. október 22-én, reggel 7 órakor, a Priboj–Sjeverin vonalon utasokat szállító autóbuszból tizenhét (17) jugoszláv állampolgárságú, bosnyák nemzetiségû személyt álarcos katonák ismeretlen irányba vittek el. Három nappal késõbb – katonai forrásokra hivatkozva – a Borba országos napilap így számolt be a történtekrõl: "… Az emberrablást követõ napon a szerbek által ellenõrzött boszniai Visegrádban az elrabolt személyeket, összesen 17 fõt, lemészárolták… Az autóbuszba két álarcos férfi lépett be, és leszállásra kényszerítette a bosnyák nemzetiségû utasokat, majd egy rendszámtábla nélküli katonai tehergépkocsira tuszkolták õket. Egy szerb nemzetiségû utast azzal fenyegettek meg, hogyha a bosnyákok mellé mer ülni, õ is a sorsukra juthat. Abból, hogy a bosnyákokat igazoltatás nélkül ki tudták "szûrni" a busz utasai közül, arra lehetett következtetni, hogy a az álarcosok egyike ismerhette az utasokat, sõt nagy valószínûséggel helybéli lakos lehetett. Az egyetlen életben maradt bosnyák nemzetiségû egy tizenkét éves fiú, aki valószínûleg annak köszönhette az életét, hogy az álarcosok azt hihették õ is a buszvezetõ fia. A gyermek apja azt állította, hogy amíg Pribojban tartózkodtak, a Fehér Sasok csetnik egység tagjai érdeklõdtek az egyetlen élve maradt bosnyák tanú hollétérõl. A gyermek és családja – mint annyi sorstársuk – már rég nem tartózkodik Jugoszlávia területén. A tetteseket a mai napig nem sikerült felderíteni. Megjegyzendõ, hogy a belbiztonsági szolgálat nem tartotta érdemesnek tanúként meghallgatni sem a gyermeket, sem a buszon utazó szerb nemzetiségû szemtanúkat, sõt annak a teherautónak a vezetõjét sem, aki az elraboltakat szállító, útközben elromlott tehergépkocsit vontatta. Az eset további érdekessége, hogy a "rakományra" senki sem figyelt fel, pedig az emberrablóknak kétszer is át kellett lépniük az államhatárt Visegrádig. Késõbb a Borba így írt az esetrõl: "…Az emberrablások lavinaszerû elköltözködést, menekülést váltottak ki Priboj opstina határ menti falvaiból. A települések bosnyák nemzetiségû lakosai egy az egyben áttelepültek a Szandzsák belsõ területeire: Sjenicába, Tutinba, Novi Pazarba vagy kivándoroltak Törökországba és Nyugat-Európába.21"
Bukovicai események: Ravnóba 1993. február 16-án behatoltak a boszniai szerb hadsereg egységei és elraboltak öt (5) bosnyák nemzetiségû személyt, akik között két kiskorú is volt. Egy nappal késõbb még hat (6) személyt raboltak el, ugyanabból a faluból. Az elraboltakat a "Boszniai Szerb Köztársaság" fennhatósága alá tartozó Cajnicébe hurcolták, majd 1993. március 10-én öt 68 év feletti személyt elengedtek.22
Az Emberi Jogok Alapítványának munkatársai beszélgetést folytattak a szabadon bocsátottakkal. Vallomásaikból kiderült, hogy túszokként tartották õket fogva, bár az öregek még a "túsz" szó jelentésével sem voltak tisztában. Szülõfalujukba nem mertek többé visszamenni, mert elmondásuk szerint ott a katonaság "nagyon rossz".
A boszniai szerb hadsereg Róka elnevezésû különleges egységének parancsnoka ezt nyilatkozta az üggyel kapcsolatban a Telegraf független lapnak: "…Ekkor támadta meg Cajnice környékét 3500 muzulmán. Nekünk sikerült a támadást semlegesítenünk. Az események elemzése után arra a következtetésre jutottunk, hogy az ellenség csak Crna Gora területérõl hatolhatott be. Az ügy kivizsgálása érdekében ezért mi is átléptük a Crna Gora-i határt, és Ravno faluban túszokat ejtettünk, majd Cajnicéban kihallgattuk õket. A tanúk vallomásait videóra rögzítettük, majd a Jugoszláv Belügyi Bizottságnak továbbítottuk. A vallomásokból kiderült, Crna Gora területén kb. 200 muzulmán harcost rejtegettek. A jugoszláv elnök közbenjárására, a túszokat szabadon engedtük. A történtek hatására Ravnóból elköltöztek a helyi bosnyák nemzetiségû lakosok."23
Amint az a fentiekbõl is kiderült, csak öt túszt engedtek szabadon, a többirõl máig sem lehet tudni semmit sem.
Štrpcei eset: A Belgrád–Bár vasútvonalon Štrpce falunál, nem messze Pribojtól, 1993. február 27-én szerb fegyveresek erõszakkal leszedtek a vonatról egy csoport utast, és ismeretlen irányba vitték õket. Nem hivatalos forrásokból azt lehetett megtudni, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság területén lemészárolták õket. Ez az esemény keltette fel a legnagyobb figyelmet, mert ezen a vasútvonalon turisták ezrei utaztak nyaranta a montenegrói tengerpartra. A Sandzak hetilap így közölte egy meg nem nevezett szemtanú vallomását a történtekrõl: "A vonat már induláskor késett egy órát. Rengeteg katona tartózkodott a vonaton. A Jugoszláv Néphadsereg hivatásos katonái és tartalékosai, csetnikek és több más szabadcsapatban szolgálatot teljesítõ baka. A vonat indulás után szinte rögtön megállt egy, a menetrendben fel nem tüntetett állomáson, ahol újabb katonák szálltak fel. A jegykezelõ az eddigi szokásoktól eltérõen egy rendõr jelenlétében nemcsak a jegyeket ellenõrizte, de az utasok nevét is feljegyezte. A katonák mindegyike a háborúról beszélt. Mikor Priboj elõtt a vonat megállt, a fülkék bejáratánál tülekedésre került sor. Sok embert leszállítottak a vonatról. Mielõtt rám került volna a sor, egyik utastársam jelezte, hogy ne adjam át a személyi igazolványomat igazoltatásra. Egy az ajtó elõtt történt szóváltás miatt erre szerencsére nem is került sor. Utána tudtam meg, hogy az elhurcoltak mind bosnyák nemzetiségûek voltak. Én pedig az utastársamnak köszönhettem életben maradásomat."
Az áldozatok hozzátartozói több helyre fordultak segítségért, így a Crna Gora-i elnökhöz, sõt még magához Miloševichez is, aki személyesen fogadta az elhurcoltak hozzátartozóit, és megígérte nekik, hogy ha kell, a földet is felforgatják rokonaik érdekében. Dobrica Cosic, akkori jugoszláv elnök, egy különleges vizsgálóbizottságot nevezett ki az ügy kivizsgálására. De ez sem segített, mert sem az elraboltakat, sem elrablóikat nem találták meg.
Az egyik szülõ, akinek fia szintén az áldozatok között volt, több kérdésre nem kapott választ:
"A vonat már induláskor késett egy órát. Miért?
A jegykezelõ az utasok nevét is feljegyezte. Miért?
Az ügy kapcsán az utasok kihallgatása nem történt meg. Miért?
Melyik bíróságon folyik az ügy kivizsgálása, és hol tart?"24
Ezekre a kérdésekre a mai napig senki sem kapott választ. A štrpcei események miatt a szandzsáki helyzet még inkább kiélezõdött. A régió bosnyák falvaiban a lakosság külön õrséget állított, mert úgy érezték, sem az ott tartózkodó Jugoszláv Hadsereg, sem a belbiztonsági szolgálat munkatársai nem tudják biztosítani elemi jogaikat.25
Az 1992 és 1994 között elkövetett gyilkosságok arra utalnak, hogy az áldozatoknak származásuk miatt kellett meghalniuk. Lássunk ezekre néhány példát!
A Priboj–Rudo útkeresztezõdésen 1992. augusztus 26-án egy bosnyák nemzetiségû jugoszláv állampolgárt gyilkoltak meg. Az áldozat halála napján az autóbuszt várta, amikor két "TAM" jelzésû katonai tehergépkocsi állt meg a közelében. Ebbõl több katona szállt ki, egyenruhájukon négy "C" betûs jel volt, ami azt valószínûsíti, hogy szerb harcosok lehettek. Ketten üzemanyagot töltöttek, míg a harmadik odasétált az áldozathoz, igazoltatta, majd hidegvérrel fejbe lõtte. Ezután a katonák megparancsolták a többi ott várakozó embernek, hogy a hullát dobják a Lim folyóba. Azokat csak fegyverrel lehetett erre rávenni. A szemtanúk szerint a gyilkos származása miatt ölte meg az áldozatát.26
A Boszniai Szerb Köztársasággal szomszédos Kukuroviciben 1993. február 18-án három bosnyák nemzetiségû személyt gyilkoltak meg. Az áldozatok egyike nõ volt. A gyilkosságért a Boszniából betörõ szerb csapatok vonhatóak felelõsségre. A nõt eltört karokkal, meztelenül találták meg, a szemtanúk szerint a férfiakat agyonlõtték, és egy égõ házba dobták õket. A falun eluralkodó félelem miatt a hullákat 15 nap múlva sem merték eltemetni.27
Ebben a hónapban Szandzsák más településein is hasonló események történtek. Ravno faluban a boszniai szerb csapatok katonái két személyt addig ütlegeltek, míg azok sérüléseikbe bele nem haltak. Az ilyen esetek késõbb is megismétlõdtek.28
Tvrtkovic faluban 1993. június 16-án egy a háborúba többször visszatérõ szerb menekült megölte a "JP Šumarstvo" erdészeti vállalat munkását. A szemtanúk szerint lefektette az útra, majd többször is fejbe lõtte. A gyilkosság oka valószínûleg az áldozat származása volt.29
1994 májusában a belügyi szervek épületében két bosnyák származású személy öngyilkosságot követett el. A helybéliek szerint az öngyilkosságra a vallatások brutalitása miatt került sor.30
A nagy politikai perek korszaka már a múlté Közép-Kelet-Európában. Ez azonban nem mondható el Kis-Jugoszláviáról, ahol – Slobodan Miloševic hatalomra kerülésével – több politikai perre is sor került. Ezek közül kiemelkedik Azem Vllasi, Koszovó-Metóhia Tartomány elnöki-elnökségi tagja ellen folytatott politikai per és a Szandzsákban lezajló 46 bosnyák nemzetiségû személy ellen folytatott politikai per, amely eddig a legnagyobbak közé sorolható a térségben.
A Szandzsákban lezajló pereket két csoportra lehetett elkülöníteni. A Szerbiában folytatódó Novi Pazar-i perre – ahol 25 személyt helyeztek vád alá – és a Bijelo Polje-i (Montenegró) politikai perre, amelyben 21 személy ellen indítottak eljárást az állami szervek. A vád ellenük Jugoszlávia egységének, integritásának veszélyeztetése volt.
Az ESZSZB jelentései szerint már 1993 májusában hajszát indított ellenük az állami tömegtájékoztatás és a belbiztonsági szolgálat. A Politika és a Vecernje Novosti címû napilapokban már a bírósági perek elindítása elõtt elítélték a vádlottakat. Különbözõ cikksorozatok jelentek meg, amelyek hamis vádakkal illették a Szandzsákban élõ bosnyákokat, és alátámasztani igyekeztek az elfogottak bûnösségét. A "Hogyan tették tönkre Szerbiát a titkosszolgálatok és a dzsihád", "Hogyan elõzte meg Szerbia Raška31 elszakadását és a háborút a Szandzsákban" címû cikkek a vádlottakat úgy igyekeztek bemutatni, mint Szerbia és Jugoszlávia legnagyobb ellenségeit.
Objektív elemzõk viszont tisztában voltak azzal, hogy ezek az állítások eltúlzottak és – enyhén szólva – hamisak voltak. A háború itteni kirobbantásához csak a szerb hatalomnak és kiszolgálóinak voltak meg az eszközei. Itt a bosnyákok csak áldozatok lehettek, ugyanúgy, mint Boszniában.32
Az állami tömegtájékoztatás elsõdleges céljai között szerepelt, hogy a bosnyákok legerõsebb politikai szervezetét megsemmisítsék, így nem riadtak vissza attól sem, hogy a legális politikai szervezetet és vezetõit terroristáknak, míg a bosnyákokat Jugoszlávia elleni összeesküvõknek nevezzék. Ezzel nyilvánvaló, hogy tovább tartott a Szandzsákban élõ bosnyák lakosság elleni represszió.33 Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen környezetben – mint a volt jugoszláv térség – egy 3%-ot kitevõ kisebbség veszélyeztetni tudja Jugoszlávia biztonságát.
A vádlottak védõügyvédei szerint számtalan szabálysértés történt a bírósági eljárások során. Ezek közül a legkirívóbb – ami szinte minden vádlott ügyére jellemzõ volt –, hogy a védõügyvédek nem lehettek jelen a kihallgatásokon, így a vádlottak által megfogalmazott vagy aláírt "beismerõ vallomások" sem lehettek teljes értékûek.34 Mindezek alapján jogosan merült fel a gyanú, hogy a vádlottakra nyomást gyakoroltak. A vádemeléshez szükséges tárgyi bizonyítékok sem voltak elégségesek a vád alátámasztására, hisz 52 kézifegyver és néhány gránát még egyáltalán nem nevezhetõ egyértelmû bizonyítéknak. Ezekkel nem lehetett háborút folytatni – a különben is fegyverrel telített – Jugoszlávia ellen. Ha emellett figyelembe vesszük azt is, hogy 1992 és 1994 között többszörösére nõtt a Szandzsákban a bosnyákok ellen elkövetett bûncselekmények száma, valamint hogy a belbiztonsági szolgálat és a hatalom egy esetben sem kerítette kézre a tetteseket, természetesnek tûnik, hogy a vádlottak maguk gondoskodtak családjuk és önmaguk védelmérõl.
Az ESZSZB és az Emberi Jogok Alapítványa igyekezett mindegyik vádlottal beszélni, majd az állami szervek által ellenük elkövetett jogsértéseket továbbítani a hasonló esetekkel foglalkozó nemzetközi szervezeteknek. A vádlottak elmondásából kiderült, hogy a rendõrség semmilyen módszertõl sem riadt vissza a hamis vallomások megszerzése érdekében. Lássuk ezeknek néhány példáját: "…egyik éjszaka újra bevittek a kihallgatószobába, és megkérdezték, aláírom-e az általuk megfogalmazott vallomást. Nemleges válaszom után elkezdtek verni. Ez a jelenet többször megismétlõdött. A végén már vért hánytam, de az ottani orvos szerint mindez csak szimuláció volt, pedig a vallatások brutalitása miatt 98 kg-ról 64 kg-ra fogytam le." Egy másik vádlott így számolt be a történtekrõl: "Engem nem vertek, de sokkal jobb módszert találtak arra, hogy a vallomást aláírjam. Megkérdezték vannak-e gyermekeim, majd azzal ijesztgettek, hogy tudom-e, milyen sors vár a nép ellenségeire, kieshetnek az ablakon, séta közben eltaposhatják õket, akármilyen baleset történhet velük…" A parlament egyik bosnyák képviselõje, ezt mesélte: "…azt akarták, hogy mondjam meg, mely falvak vannak felfegyverkezve a tutini opstinában. Én azt válaszoltam, hogy Dobrinja és Petrica. A fegyvereket pedig a szerb hadsereg szállította oda nekik. Õk persze a bosnyák falvakra volta kíváncsiak, viszont azok nem voltak felfegyverkezve. Egyik éjjel három órán át folyamatosan vertek gumi- és fabotokkal. Ezután hideg vízzel leöntöttek, és elektromos árammal kínoztak, utána újra a verés következett. Az egyik hóhér a hajamat tépte, a másik a számat próbálta szétfeszíteni, hogy az egészséges fogaimat kihúzzák." A vallatások Crna Gorában sem különböztek. Volt olyan áldozat, akit a verés után úgy bilincseltek a forró fûtõtesthez, hogy az sem ülni, sem állni nem tudott. Két napig étlen-szomjan hagyták. Zárkájában arra kényszerült, hogy a WC-bõl igyon.35
A Monitor – független montenegrói hetilap – az egyik áldozat apjával készített interjút. "Fiamat 1994. február 24-én elfogták, pontosabban elrabolták. Az elsõ információkat a védõügyvédjétõl kaptam, aki jelen volt az egyik rendõri kihallgatáson. A fiam három napig változatos fizikai-lelki tortúrának volt kitéve. Ütlegelték, elektrosokkal kínozták, azzal riogatták, hogy a feleségét megerõszakolták. Szabadon bocsátást ígértek neki, hogyha mindent bevall. A bírósági vád alapján õ volt a parancsnoka annak a titkos félkatonai alakulatnak, amelynek a feladata lett volna, hogy különbözõ diverzáns akciókat hajtson végre."
A vádirat hitelességét nagyban megkérdõjelezi az a tény, hogy a vádlott, a katonakönyvi bejegyzés alapján, alkalmatlan volt a katonai szolgálatra. Különbözõ orvosi leletek alapján az érintett személy egyik szemére teljesen vak volt, míg a másik szemére igen gyengén látott, ezért – orvosi javaslat szerint – állandó kíséretre szorult.
Nemcsak a vádlottakra akartak hamis vallomásokat rákényszeríteni, hanem a kiválasztott "koronatanúra" is. A belügyi szervek "elbeszélgetésre" hívták, ahol közölték vele a rászabott szerepet. Mivel õ azt nem akarta magára vállalni, a vádlottakhoz hasonló kínzásokban volt része. Ezek hatására a késõbbiekben rákényszerült a rendõrség által szerkesztett tanúvallomás aláírására.
1994. szeptember 19-én a teljesen megtelt bírósági teremben a "koronatanú" eleget tett a rendõrség "kívánalmainak", és terhelõ bizonyítékokkal szolgált a bíróságnak. Mindemellett – mindenki megdöbbenésére – a végén arról is beszámolt, hogy õt e hamis vallomás megtételére úgy kényszerítették. Az ügy ezzel nem zárult le, ugyanis ezután azért zaklatta a rendõrség, hogy vallomását vonja vissza, amit ügyvédje tanácsára meg is tett.36
Az SDA vezetõsége és aktivistái ellen indított per 1994. október 12-én ért véget. A Novi Pazar-i bíróság (Szerbia) egy (1) és hat (6) év, míg a Bijelo Polje-i bíróság (Montenegró) három és fél (3,5) és hét (7) év közötti börtönben letöltendõ fogságra ítélték a vádlottakat.
A politikai kirakatperek végsõ soron nem érték el elsõdleges céljukat, hogy lejárassák és megsemmisítsék az SDA-t, mint pártot, sõt ezek után a vádlottakból hõsök lettek.
Az 1994-es év végén, a legnagyobb "médiacsendben" Crna Gora akkori elnöke kegyelemben részesítette a Bijelo Polje-i per által elítélt bosnyákokat. Novi Pazarban pedig elrendelték a perújrafelvételt, addig is az elítéltek szabadlábon védekezhettek.
Ezen munkák bemutatása egy valóságot tükröz, amely rávilágít arra, hogy a Miloševic-rezsim az etnikai-nemzeti tisztogatásokat nem csak háborúval valósította meg (Bosznia-Hercegovina), hanem egy csendesebb fronton is folytatta azt, saját országában, saját kisebbségei ellen. A háború árnyékában a konfliktushelyzetek mesterséges fenntartásával arra kényszerítette a Kis-Jugoszláviában élõ kisebbségeket, hogy elhagyják szülõföldjüket. Ezáltal két régióban is erõsen megváltozott az etnikai és nemzeti térszerkezet. A Vajdaságot a magyarok hagyták el nagy számban – ami által a térség végleg elveszítette kulturális integráló szerepét, ugyanis az odaköltözõ szerb lakosság már nem vette fel a vajdasági, mérsékeltnek mondható életstílust, hanem számbeli gyengesége miatt inkább a helyi társadalom vette át az odaköltözöttek kulturális-társadalmi normáit, szokásait. Tehát, summa summarum, ma szemtanúi lehetünk a Vajdaság "balkánizálódásának".
A másik ilyen régió az általunk tárgyalt Szandzsák, ahol a boszniai háború legvéresebb szakaszában – 1992 és 1994 között – az eddig abszolút többségben lévõ bosnyákság, az emberi és kisebbségi jogok következetes megsértése miatt, mára már nem csak az abszolút többségét veszítette el, hanem relatív többségük is veszélyben forog.37
A jugoszláv kormányzat jóváhagyásával mesterségesen kialakított térstruktúra következményeit majd csak a 2001-ben sorra kerülõ népszámlálási adatokból tudjuk pontosabban felmérni, de már most is ki lehet jelenteni, hogy a bosnyákság elvándorlási tendenciája a további években sem csökkent számottevõen.
1 Pósa Krisztián: Szandzsák a rejtett tartomány. In Magyar Kisebbség 1999/1. szám.
2 Bosnyákok alatt értem mindazokat a személyeket, akik a volt Jugoszlávia területén az 1971 és 1991 közötti idõszakban lezajlott népszámlálásokon muzulmánoknak vallották magukat. Az elnevezés megváltozásának okait legjobban az szemlélteti, ha röviden felvázolom a "muzulmán" szó értelmezésének e századbeli változásait.
Szerbiában és Crna Gorában, majd a királyi Jugoszláviában is a bosnyákokat muzulmánoknak nevezték. A titói Jugoszlávia elsõ évtizedeiben sem került sor lényegesebb változásokra, majd csak az 1964-es állampolgárságról szóló új törvény teremt új helyzetet, amelynek következtében az 1971-es népszámlálásokon a muzulmánok már nemzetként szerepelhetnek. Ettõl kezdve a szerb-horvát nyelvben a muzulmán szónak két jelentése volt. Amikor kis kezdõbetûvel írták, akkor ez alatt a vallási felekezetet értették, amikor pedig nagy kezdõbetûvel írták, akkor a nemzetre gondoltak.
Jugoszlávia felbomlásával a muzulmán kifejezés ismét változott. Míg Bosznia-Hercegovinában visszatértek a bosnyák elnevezésre, ahol a muzulmán megnevezés kizárólag csak a vallásra volt értelmezhetõ, addig Kis-Jugoszláviában megmaradt a muzulmán elnevezés. Csakhogy a megnevezést mindinkább kisbetûvel kezdték írni, amibõl tulajdonképpen az adódott, hogy a muzulmánokat újra nem ismerték el nemzetnek, hanem csak vallási felekezetnek. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) új alkotmányában (1992. április 27.) sem szerepel a muzulmánság nemzetként. Ezért a Szandzsákban élõ muzulmánok újabban a "muzulmán-bosnyák" vagy a "bosnyák" elnevezést alkalmazzák. De vannak, akik a nagy kezdõbetûs muzulmán elnevezéshez ragaszkodnak.
3 Lásd: "REPUBLIKA" címû független hetilap, 1994/91.
4 Az "etnikai" megnevezés talán nem a legmegfelelõbb, hisz egy etnikumról van szó, a délszlávokról, amelynek tagjai a szerbek, a horvátok, bosnyákok, szlovének és crnagorácok. Itt inkább nemzeti, vagyis nemzetek közötti összetûzésrõl beszélhetünk. Az "etnikai" megnevezést, e témakörben hibás jelentése ellenére, csak az irodalomba való berögzõdöttsége miatt használom.
5 Bandzovic Safet: Ratne tragedije Muslimana, Novi Pazar, 1993, 224.
6 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Prava i sloboda u Sandzaku, 80–90, Novi Pazar, 1996, 94.
7 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 70.
8 Sandzacki Odbor… Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 82.
9 Az "opstina" közigazgatási terület, amelynek magyar fordítása község, de mégsem felel meg a magyar közigazgatási fogalmaknak, ugyanis a jugoszláv "opstina" sokkal nagyobb területi egység, mint a magyar község.
10 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 76.
13 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda, 1993. április 24-i jelentés14 Sandzacki Odbor… 1994. január 29-i jelentés
15 Sandzacki Odbor … Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 83.
16 Sandzacki Odbor… Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 94.
17 Sandzacki Odbor… Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 96.
18 Az SDA az eddig legsikeresebben szereplõ bosnyák párt Jugoszláviában. Elnöke dr Sulejman Ugljanin. A Szandzsákban ezen a párton kívül még három bosnyák elõjelû politikai párt létezik. Ezek a pártok a Bošnjacko Nacionalno Vijece Szandzakába (Szandzsáki Bosnyák Nemzeti Tanács, röv. BNVS) tömörülnek. A tanácsban folytatódnak le mindazok a viták, amelyek a szandzsáki bosnyákságot érintik. Tehát nem a legerõsebb párt dönt minden kérdésben, hanem a Tanács, amelynek tagjai az összes jugoszláviai bosnyák érdekeket képviselõ pártokból és bosnyák jellegû civil szervezetekbõl kerülnek ki.
19 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 98.
20 "Vreme" független hetilap 1993/17.
21 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Otmice u Sandzaku, Novi Pazar, 1996, 5–12.
Sandzacki Odbor…, 1992. október 26-i jelentése az ENSZ Emberjogi Bizottságának, Genf.
22 Sandzacki Odbor… Otmice u Sandzaku, Novi Pazar, 1996, 13–14.
23 Bandzovic Safet-Kacar Semiha: Sandzak historije i cinjenice, Novi Pazar, 1994, 61.
24 Sandzacki Odbor Za… Otmice u Sandzaku, Novi Pazar, 1996, 18–35.
25 Sandzacki Odbor Za… Otmice u Sandzaku, Novi Pazar, 1996, 114.
26 Bandzovic-Safet-Semiha Kacar: Sandzak historije i cinjenice, Novi Pazar, 1994, 60.
27 Sandzacki Odbor Za…, 1993. március 3-i jelentés.
28 Sandzacki Odbor Za…, 1993. március 13-i jelentés.
29 Sandzacki Odbor Za…, 1993. június 16-i jelentés.
30 Sandzacki Odbor Za…, Hronika zla, Novi Pazar, 1995, 117.
31 Raska (Raška) városát és tágabb környezetét a szerbek Szerbia szívének tekintik. Ó-Szerbiának is nevezik a területet. A szerb tudományosság egyik része arra is hajlandó, hogy a Szandzsákot egyszerûen "Raška oblast" (raskai terület) nevezze, hogy a török eredetû "Szandzsák" elnevezést minél inkább kiszorítsák a köztudatból. A két fogalom azonban nem fedi egymást, mert így az általuk megnevezett "Raška oblast" területébõl kimarad Raška (Rascia) városa, amelyrõl éppen a nevét kapta a térség.
32 Borba, független napilap, 1994. május 26.
33 Forumi, Pristinában megjelenõ lap, 1994. március 28.
34 A Novi Pazarban székelõ körzeti bíróságnak küldött levél a vádlottak védõügyvédeitõl, amelyben összegezve vannak a belügyi szervek által megsértett szabályok. A levél kelte: 1994. március 29.
35 Gusinac Vasvija-Kajevic Fehim-Vrbicki Hadrovic Safet: Progoni i politicki procesi u Sandzaku, Podgorica, 1996, 394.
36 Sandzacki Odbor Za Zaštitu Ljudskih Prava i Sloboda: Hronika zla – IV, Novi Pazar, 1995, 120–132.
37 Az általam leírt feltevést az SDA, az ESZSZB és az EBESZ jelentéseire alapozom. Az ESZSZB jelentése szerint 1992 áprilisától novemberéig több tízezer bosnyák hagyta el a Szandzsákot, az SDA közleménye 75 000-re teszi azon bosnyákok létszámát, akik 1992 végéig hagyták el a régiót. Az EBESZ szóvivõje arról számolt be, hogy 1992 végéig mintegy 25 000 szandzsáki bosnyák talált menedéket csak a skandináv országokban.
Ezek a számok az 1992-es évre vonatkoznak, valószínû, hogy a Szandzsákot, azóta elhagyó bosnyákok száma még jobban felduzzadt, hisz a gazdasági nyomor folyamatosan jelen van kis-Jugoszláviában, és a koszovói válság is nagy hatással volt a Szandzsákra a migráció szempontjából.
