Nicolae Iorga

Aradon a magyarság változás nélkül õrzi és ápolja nemzetük tragikusan szép és büszke örökségét, azt az emlékmûvet, mely a bécsi császárral szemben "árulásukért" kivégzett tisztek emlékét õrzi.

A széles központi bulvárokon nem csak magas kereskedelmi épületek sorjáznak, de az értelmiség és nemesség magánlakásai is - egyikben a budapesti Horthy diktátor rokonai laknak, mint megtudtam -, mozgásteret nyújtván egy igen aktív kereskedelmi életnek, és kirakatául szolgálván egy magabiztos kultúrának, mely hisz gyõzelmes nemzeti elhivatottságában. Ritkán láttam ily sok elsõrendû árut ugyanazon utca két oldalán, minden árucikk mellett ott áll a pontos ára, és nem tûnik túlzottnak. A könyvesbolt régebbi vagy teljesen új könyveivel, fáradhatatlan kiadók termékeivel büszkélkedik.

Minthogy a magyar fõváros egyik színjátszó csoportja érthetetlen módon nem játszhatott a városban, és távozniuk kellett - különben talán romjaiba dõlt volna a Román Királyság -, tiltakozásképpen több kirakatban kiállították a színészek arcképeit.

Aradon három igen jelentõs és gondosan szerkesztett napilap jelenik meg, magyar magyar viszálykodástól mentesen. A cenzúra harcot hirdet az ébersége számára veszélyesnek tûnõ cikkek ellen: gyermeteg dolog ez itt is, mint mindenütt, hiszen a lélek szárnyalását nem lehet korlátozni.

Ami azonban minden elismerést megérdemel - nem annyira stílusa miatt, mely az olyannyira zavaró, néha nevetséges, német eredetû, de Bécsen átszûrt magyar szecesszió túlzásaitól szenved -, az a Kultúrpalota, melyet a megye emelt, egy helybéli társaság kezdeményezésére és irányításával.

Románia területén kevés terem közelíti meg arányaiban, eleganciájában és akusztikailag azt, ahol egy alkalommal beszéltem. Megpróbáltam a múltat feledve nem megsérteni azokat, akiket mindenképpen érdekünkben áll ezen haza megbékélt polgárainak tudni, nemcsak hagyományos emberségünk okán. A képtárban Budapestrõl küldött vásznak állnak - Franciaország is így küld a provinciák múzeumainak párizsi ékeket. Az egyik, egész falat elfoglaló, nagyarányú történelmi tabló valóban figyelmet érdemel a kidolgozott ruházat és a térelrendezés miatt. Munkácsy kisebb vásznait Aradnak áldozták az etnikai offenzíva kulturális õrszemeként, az újabb festmények vagy a helyi próbálkozások nem bírnak ugyanazon értékkel.

Ezek a termek látogathatók. Megjelent egy román, csakis román nyelvû katalógus errõl (és itt mégiscsak más házában járunk…). Egy egész sor helyiség azonban zárva marad a mûtárgyak jelzéseinek nacionalizálásáig. És sehol nem furcsább ez a sietõs cégérváltoztatás - amelyet maguktól a magyaroktól sajátítottunk el -, mint éppen ezen a helyen. Arról a kiállításról van szó, amelyet az 1848-as "mártíroknak" szenteltek, a magyarok nemzeti forradalmának, mindenfajta szabadságvágynak - akár más szabadságeszmék ellenében is -, egy állhatatos, eszméiért lelkesülõ népnek. Talán csak a 19. század politikai reneszánszával foglalkozó olasz kiállításon látható ilyen gazdag gyûjtemény, egy ilyen szakszerû rendszerezés, minden dolgok ennyire kegyes emlékezete, a legkisebb rongydarabtól a legutolsó papírszeletig minden, ami emlékeztethet egy olyan mozgalomra, amelyet szívvel-lélekkel indítottak, és amely a harcmezei legyõzetések, hadbírósági ítéletek, köztéri akasztások-nyilvános kivégzések tragédiájába fulladt. Minden nemzetnek joga van tisztelni harcosait és vértanúit; milyen jogon, kérdezem határozottan, tartjuk mi vissza ezt a népet attól, hogy imádkozzon oltárai elõtt, melyeket lerombolni sem felhatalmazásunk, sem erõnk nincsen?

Két szoborcsoport áll ugyanígy szem elõl rejtve, deszkaburkolatban. Kossuth és az elítéltek szobrai. Úgy tûnik, arra várunk, hogy Magyarország visszakövetelje õket. Kézenfekvõ jeladás ez a nemzeti érzületûeknek. S akik ezt megalkuvóan elkövették, azok megfeledkeztek arról, hogy az alakok egyike, Kossuth, az egyetemes forradalom apostola is volt egyszersmind, hogy õ tárgyalt Balcesscuval és Boliackal, és - amint ezt Poujade francia konzul is tanúsítja - bocsánatot kért Avram Iancutól, amiért figyelmen kívül hagyta a román nép jogait.

A Kultúrpalota egyik alsó helyiségében található a gyûjtemény, mely különleges újdonság, és értelemszerûen hasznos, melyet egy helybéli magyar tanár alapított oktatási célzattal, ezen lenyûgözõ munkának szentelvén életét. Mindazon élettapasztalatok, mûszaki és földrajzi ismeretek, melyekre egy gyereknek szüksége lehet, azzal a tökéletes pontossággal és kiteljesedett eleganciával jelennek meg, ahogyan maga a természet tárja õket elénk. Évek óta nyomdakészen áll e gyûjtemény tartalmas feldolgozása. Ezen enciklopédia szorgalmas és ötletes szerzõje aprólékos munkájának mûhelyébõl, segítség nélkül, önerõbõl valóságos nevelésügyi tárházat szeretne létrehozni, és írott mûvét román nyelven is kiadatná. Itt is, mint mindenütt az országban, a nem látható dolgok sokkal jobbak a hivalkodóaknál.

A Kultúrpalotát alapító társaságnak pontosan kidolgozott mûködési terve volt. Ily módon olyan 18. századi francia kiadványgyûjteményre tettek szert az egyik nemesi család nagyvonalú adománya révén, amilyennel a franciákon kívül kevés nemzet büszkélkedhet. Tüneményesek a polcokon sorjázó, barna bõrbe bújtatott, piciny kötetek, gerincüket egy ma már elképzelhetetlen könyvkötészeti mívesség virágmintái díszítik. A könyvészeti ritkaságok sûrûjében egy kis tájékoztató igazít el. De e városban, ahol idegen nemzeti környezetben mindez a magyar nép felemelkedéséért jött létre, nem teljesedhetett ki az óhajtott magasfokú kulturális érdeklõdés, a tudás lángja, az átfogó kutatások mûhelye. E kereskedõváros magyar zsidóságának - amelynek kulturális érdeklõdése új irányt kezd venni - és a magyaroknak egyaránt más vágyaik vannak, mint a régi francia irodalom homályos pontjainak felderítése. A magyar kultúrkörbõl sokan beérik a napilapokkal, melyeknek sikere lehetõvé teszi a szerkesztõ számára, hogy a birtokát bejáró herceg gõgjével grasszáljon a korzón, hiszen vonulásának méltósága nem csak az "oláhmegszállóknak" szól.

Mi mostanáig nem tettünk egyebet, mint továbbvittük a román középiskolák tisztes ügyét, nagy kitartással természetesen, kétségbevonhatatlan nemzeti érzülettel, ám anélkül, hogy bármit alkottunk volna az iskolafalakon kívül. Mintegy tíz magyar könyvesboltra mindössze egy minõségi román könyvüzlet jut. Nem létezik román múzeum, mely bebizonyíthatná, hogy nekünk is van saját mûvészetünk, múltunk, sõt itteni emlékeink is e városban, mely alig egy évszázada szerény központul szolgált a vidék román parasztsága számára. Az a néhány bátortalanul fölaggatott fénykép a falon még csak kezdetnek sem tekinthetõ. Három kormány követte egymást Nagyromániában ilyen eredménnyel.

^* Nicolae Iorga: În Ardealul anului Încoronarii, Bucuresti, Editura pavel Suru, 1923, 47–55. o.