Zákonyi Botond

Nicolae Iorga útirajzának részlete, mely az impériumváltás utáni Aradot mutatja be, nyilván e bevezetõ nélkül is érdekes olvasmány lenne. A szerzõ személye, maga a város és az írás születésének politikai kontextusa együttesen teszik figyelemre méltó dokumentummá a rövid szemelvényt.

Amikor Iorgát 1940-ben, a Vasgárda lázadásának idején meggyilkolták, Gáldi László így írt a tudósról nekrológjában: "Iorga több volt mint történész, költõ, szónok, irodalmi vezér és politikus: erényeivel és hibáival, képességeivel és fogyatkozásaival egy egész korszakot testesített meg." E korszaknak román szemszögbõl 1922 kétségkívül szimbolikus éve, ekkor koronázták Gyulafehérváron I. Ferdinándot Románia királyává, és erre a koronázásra – mert elégedetlenek voltak az Erdélyben is meghonosított ókirályságbeli hatalomgyakorlási technikákkal – az erdélyi román nemzeti párti politikusok, Maniut követve, tüntetõleg nem mentek el. Iorgát ez megdöbbentette, és talán emiatt is, hogy jobban megismerje az erdélyieket kerekedett fel és tett körutazást az újonnan megszerzett területeken. Hogy számára emocionálisan is milyen fontos volt a – Bukarestbõl nézve – Kárpátokon túli országrész, azt jól jellemzi ahogy a költõ és politikus Nichifor Crainic, akinek Iorga professzora volt még a világháború elõtt, emlékezett egyetemi éveire. Szerinte Iorga szuggesztív egyénisége révén erõteljesen hatott tanítványaira akik lenyûgözve hallgatták õt, de mégis fanatikusan, profetikusan a nemzeti egységre tért vissza, újra és újra figyelmeztetve õket a nemzeti egyesülés kizárólagos fontosságára, emlékeztetve õket a "Kárpátokon túlra".

És amikor Iorga személyesen látogatott el azokra a területekre melyek nélkül a román nemzet boldogulása és boldogsága számára elképzelhetlen volt, akkor elismerõ szavakkal írt a századfordulóra kiépült modern nagyvárosról, mint a magyar nemzeti eszmét az építészeten és más, az urbanizációra jellemzõ jegyeken keresztül esztétikailag megragadó és azt állandóan felmutató centrumról. Ahogy a két, már bedeszkázott szoborról ír, az egyrészt szinte megható, ismerve a szabadságszobor újabbkori történetét és a mostani román politikai elitek hozzáállását az egész szoborkérdéshez, másrészt, ha csak egy félmondat erejéig is, Iorga történészi/politikusi kvalitásaira vet fényt, amit a Kossuth-szobor kapcsán írt. Számára ekkor Kossuth az, aki tárgyalt Balcescuval és Bolliackal, és bocsánatot kért Avram Iancutól, mert figyelmen kívül hagyta a román nép jogait. Vagyis Iorga Kossuthban az "egyetemes forradalom apostola" mellett a tárgyalófelet, a Projet de pacification, a Megbékélési terv aláíróját látta. És ez akkor is fontos dolog, ha tudjuk, hogy Iorga hatalmas életmûvébõl számtalan sovén, xenofób idézetet is lehetne hozni.

De gondoljunk inkább a 150 évvel ezelõtt zajlott tárgyalásokra, és az azokat követõen, 1849. július 14-én aláírt Megbékélési tervre. Az okmány, mely egyeztetni tudta a magyar állami egység és a román nemzeti önrendelkezés igényét, fordulatot jelentett mind a magyar mind a román nemzetpolitikában és nemzetszemléletben. És bár igaza volt a szabadságharc történetírójának, aki szerint a dokumentumra épülõ nemzetiségi törvény egyetlen hibája, hogy az nem 1848 márciusában született, de igaza volt Szemere Bertalan miniszterelnöknek is, aki jogosan hangoztatta: a dokumentum elfogadásával olyat cselekedtünk "amire példát még egy kormány sem adott". Tudjuk jól, a szabadságharc bukása miatt már nem maradt idõ, hogy a Megbékélési terv konkrét politikai eredményeket hozzon. De ha a szimbolikus eredményeket is számba vesszük – és úgy gondoljuk, hogy a politikai térben történõ szimbolikus aktusok mindig megelõzik a valóságban is megtörténõket –, akkor kétségtelenül voltak eredményei a tárgyalásoknak. Rövid távon, hogy Avram Iancu jóindulatú semlegességet ígért, és a polgárháború után felállítandó román légió a a közösen megvívandó harc reményét fejezte ki. Hosszabb távon pedig az érdekes, amit Balcescu írt az emigrációban, 1851-ben: "Az erdélyi románok nem értették meg […(1848-ban […(nem gondolták meg, hogy nem is igazságos, nem is hasznos, nem is lehetséges megtisztítani Erdélyországot az összes idegenektõl, akik csaknem egyharmadát teszik lakosságának; elfelejtették, hogy a tartós birtoklás alapvetõ és kétségbevonhatatlan jogokat teremt; hogy egy nemzetiséget – legyen az bármilyen kicsiny – tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a földön, amelyet lakik, minthogy a föld az emberé, és nem az ember a földé."

Mondtuk már, hogy Iorgával mindent és annak ellenkezõjét is lehet igazolni, nekünk most ez jutott eszünkbe. És még az, hogy 1925-ben a Népszövetség francia bizottságában arról értekezett, hogy az erdélyi magyarság nemzet, a nemzetiség képmutató terminusa csak arra szolgál, hogy megtagadják a nemzetnek járó jogokat egy embercsoporttól.