Korhecz Tamás

A Szerb Tudományos Akadémia (SZTA) akadémikusainak egy csoportja, Dobrica Cosic vezetésével, 1986-ban nyilvánosságra hozta "A SZTA Memoranduma"-ként ismerté vált tanulmányát. Ebben a szerzõk ismertetik álláspontjaikat a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) gazdasági és társadalmi válságával, Szerbia Szocialista Köztársaság valamint a szerb nemzet helyzetével kapcsolatban.

A szövevényes délszláv viszonyok felületes ismerõje joggal teheti fel a kérdést, mi teszi fontossá és aktuálissá ezt az immár tizenhárom esztendeje, az egypártrendszer idején publikált dokumentumot. Miért jelentõs ez a szöveg, és milyen hatással volt a délszláv belviszályokra, illetve a szerbiai politikai viszonyokra? Mirõl is szól, ez a sokat idézett és emlegetett, ám egészében véve – Jugoszlávián kívül – csak kevesek által ismert dokumentum?

Kezdjük talán az utolsó kérdéssel: mirõl is szól, mit tartalmaz a "Memorandum"? A mintegy negyvenoldalas szöveg, két nagy tartalmi, szerkezeti egységre osztható, ezek azonban szervesen összetartoznak.

A dokumentum elsõ része a JSZSZK gazdasági és társadalmi válságának okait boncolgatja, míg a második, amely hatását és jelentõségét tekintve fontosabb, Szerbia és a szerb nemzet politikai és alkotmányos helyzetét elemzi. A tanulmány azonban tovább megy a válság puszta leírásánál és kiváltó okainak elemzésénél, rámutatva a vélt vagy valós gondok lehetséges megoldásaira.

A "Memorandum" már bevezetõjében megállapitja, hogy a JSZSZK roppant súlyos gazdasági, politikai és erkölcsi válságba került. Az elidegenedett és elkeseredett "nép" elvesztette bizalmát a "társadalom legjelentõsebb intézményeiben", és mindez az ország széteséséhez vezethet. Ez, mint ahogy a dokumentum fogalmaz, "kötelezi a SZTA-t, hogy ebben a sorsdöntõ pillanatban" ismertesse álláspontjait a társadalom helyzetérõl, "és ezzel elõsegítse a jelenlegi nehézségekbõl való kilábalást".

A dokumentum, a JSZSZK gazdasági és társadalmi válságát elemzõ elsõ része élesen bírálja az atomizált, munkás-önigazgatáson alapuló vállalati struktúrát, valamint a köztársasági, tartományi és községi politikai vezetõség beavatkozását a gazdasági életbe, amely lehetetlenné teszi a piac mûködését, a termelékenység növelését, és aláássa a jugoszláv gazdaság nemzetközi versenyképességét. A társadalmi válság okairól szólva a dokumentum rámutat a demokrácia és az emberi jogok hiányára. A JSZSZK gazdasági és társadalmi válságának valódi oka, a "Memorandum" szerzõi szerint, az ország "konföderális" államberendezésében van. Abban az alkotmányos rendszerben, amely az összes köztársaság és tartomány számára vétójogot biztosít az alkotmány módosításakor, egyenlõ számú képviselõt a szövetségi állam parlamentjének "felsõházában", illetve elnökségében, és amely lehetõvé teszi "az egyéni érdekek érvényesítését az általános érdekek kárára."

Az elsõ rész többé-kevésbé egyfajta bevezetése a szöveg második részének, amely Szerbia és a szerb nép helyzetét elemzi, és felfedi a szerzõk valódi szándékait. Ebben az akadémikusok kifejtik, hogy Szerbia és a szerb nép, amely a legtöbb áldozatot hozta az ország megteremtéséért, igazságtalanul el van nyomva a JSZSZK-ban. Szerbia, a többi köztársaságtól eltérõen, nem rendelkezik államisággal, a szerb nép pedig "népirtás" áldozata Koszovóban, és elnyomatásban él Horvátországban.

A "Memorandum" jóval több, mint egy "tudományos elemzés" vagy a szerb vezetõ értelmiség egy csoportjának véleménye. A szöveg tartalmazza mindazokat a gondolatokat, amelyek a nyolcvanas évek végén és a kilecvenes évek elején a nagyszerb nacionalizmus kánonjai lettek, és amelyek egységbe kovácsolták a szerb nemzetet.

A "Memorandum"-nak, illetve a benne megfogalmazott nagyszerb gondolatoknak óriási hatása volt a szerb közgondolkodásra. Ezen féligazságokon és történelmi csúsztatásokon alapuló gondolatok mögé sorakozott fel egyként úgyszólván a teljes szerb politikai elit, valamint a szerb nemzetiségû lakosság óriási többsége. Hovatovább, tizenhárom év elteltével, több véres és vesztes háborút követõen is a "Memorandum" hangzatos nacioanlista szlogenjei dogmaként élnek tovább a szerb közvéleményben. De miként lehetséges, hogy ezek a gondolatok képesek voltak ilyen erõvel mozgósítani a szerb nemzetet, ilyen mélyen beivódni az emberek tudatába? Hogyan lehetséges, hogy a szerb nemzet kitart vélt igazsága mellett az egész világgal szemben is, minden nehézség ellenére? A "Memorandum" mozgósítóerejének magyarázata Slobodan Miloševic, aki ezeket a gondolatokat az állampolitika szintjére emelte Szerbiában, felhasználva a mindenható kommunista párt teljes eszköztárát. Miloševic, aki a feléledõ szerb nacionalizmus hullámain vitorlázva került a Szerbiai Kommunista Szövetség élére, a náci propagandát megszégyenítõ sajtó- és médiakampányt indított. A médiák szolgalelkû vagy meggyõzõdésbõl nacionalista vezetõi éveken át sulykolták a "Memorandum" féligazságait: Szerbia és a szerb nép égbekiáltó sérelmeit, a horvátok, szlovének és albánok szerbek sérelmére elkövetett ármánykodásait, gaztetteit, valamint a szerb nemzet erkölcsi és egyéb felsõbbrendûségét. Ezen gondolatokra épülve fogalmazódtak meg a nagyszerb nacionalizmus legfontosabb parolái: "Erõs Szerbia – erõs Jugoszlávia!", "A szerbek rendre gyõzedelmeskednek a háborúkban, és veszítenek a békében!", "A szerbek véráldozatával hozták létre mindkét Jugoszláviát!", "Minden szerbet egy államba!", "Tito gyûlölte és elnyomta a szerbeket!"…

A "Memorandum" nem más, mint a titói Jugoszlávia elleni erõteljes támadás. A szöveg minden mondata azt a célt szolgálja, hogy megbélyegezze és kompromittálja azt az alkotmányos rendet, amely teret adott a köztársaságok megerõsödésének és a konszenzusos döntéshozatalnak. Szerbia és a szerbek sérelmei, de a jugoszláv gazdaság minden sérelme is erre a rendszerre vezethetõ vissza, állítják a "Memorandum" szerzõi. Itt kell megjegyeznünk, hogy a "Memorandum" Jugoszlávia és Szerbia alkotmányos helyzetére vonatkozó megállapításai annyiban mindenképpen helytállóak, hogy ez az alkotmányos rendszer valóban úgy lett megszerkesztve, hogy lehetetlenné tegye az ország lakosságának relatív többségét képezõ szerbség, illetve a legnagyobb tagköztársaság, Szerbia dominanciáját. A föderatív államon belüli különbözõ vétójogok, konszenzusos döntéshozatali mechanizmusok, a köztársaságok és tartományok egyenlõ képviselete mind azt a célt szolgálták, hogy megfékezzék a nagyszerb dominanciát. Tito és Kardelj (az 1974-es alkotmány atyja), de az akkori szerb kommunista vezetõk többsége is meg volt gyõzõdve arról, hogy a szerbek, horvátok, montenegróiak, bosnyák-muzulmánok, macedónok és szlovének csakis úgy élhetnek egy államon belül, ha az szövetségi állam lesz, és a nemzetek nagyfokú önállósággal rendelkezhetnek. A nagyszámú albán és magyar nemzeti kisebbség pedig csakis a tartományok autonómiájával válhat lojálissá az országhoz. A titói Jugoszlávia megálmodói tették mindezt annak a Jugoszláv Királyságnak a tapasztalatain okulva, amelyet a szerb uralkodócsalád és a szerb politikai és katonai elit irányitott, és amely a nemzeti elnyomás miatt kártyavárként omlott össze 1941-ben, és amelynek királyát éppen nemzetiségi politikája miatt gyilkolták meg horvát terroristák Marseilles-ben.

A szerb akadémikusok össztüzét az akkor fennálló alkotmányos rendszerre két dolog tette különösen veszélyessé.

Elõször is a bírálatok alapját képezõ állításaik zöme féligazságokon vagy valótlanságokon alapult, ilyen például az, amely mint tényt említi a koszovói "szerb lakosokon elkövetett fizikai, politikai, jogi és kulturális genocídiumot", illetve az, amely a horvátországi szerbek elleni diszkriminatív politikáról beszél. A szerbek koszovói népirtásáról a titói jugoszlávia idején még metaforák szintjén sem beszélhetünk, legfeljebb arról, hogy a privilégiumait az autonómia bõvítésével fokozatosan veszítõ helyi koszovói szerb kisebbség, elsõsorban gazdasági megfontolásokból, tízezrével költözött Szerbia gazdagabb részeibe. Ami a horvátországi szerbek "elnyomását" illeti, azt jól példázza az, hogy a nyolcvanas évek végén a horvátországi rendõrségen belül a szerb nemzetiségû rendõrök aránya többszörösen meghaladta a szerb nemzetiségûek arányát a tagköztársaság lakosságán belül.

Másodszor a "Memorandum" gondolatai azért jelentettek oly nagy veszélyt, mert a fennálló államberendezést alkotmányosan sem a tartományok, sem a többi tagköztársaság beleegyezése nélkül nem lehetett megváltoztatni, magyarán, tekintettel a fennálló érdekellentétekre, a szerb akadémikusok nemzetmentõ programját csakis a jog megkerülésével, erõszakkal lehetett megvalósítani. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a szerb nemzetnek nem voltak és nincsenek jogos sérelmei, sõt azt sem, hogy a "konföderális" Jugoszlávia, illetve a "föderalizált" Szerbia tökéletesen megfelelt a szerb nemzet érdekeinek, csupán azt, hogy a szerb akadémikusok lenézték és figyelmen kívül hagyták a szerbekkel együtt élõ más népek legalapvetõbb és jogos érdekeit. 1988-ban, Miloševic hozzálátott az SZTA "Memorandumának" erõszakos megvalósításához. A szerb nép és a vezetõ értelmiség maradéktalan támogatásával elõbb a tartományok önállóságát szüntette meg, majd a kilencvenes évek elején megkísérelte "egységesíteni" Jugoszlávia tagköztársaságait. Ez felerõsítette Horvátország és Szlovénia elszakadási törekvéseit, innen pedig már egyenes út vezetett az etnikai tisztogatásokig, Vukovárig, Szarajevóig és Srebrenicáig. A nemzetmentõ program erõszakos megvalósításának kísérlete azonban nem csak Jugoszlávia szétveréséhez és a több százezer áldozatot követelõ testvérháborúhoz vezetett, de a szerb nép teljes politikai, morális és gazdasági pusztulásához is. Ennek utolsó fejezete Koszovónak, a szerbek "Szentföldjének" elvesztése volt.

A "Memorandum" aláírói közül talán ma már sokan belátták: nem a vezetõ szerb nacionalista értelmiség választotta ki Miloševicet a szerb nemzeti program megvalósítására, hanem ez utóbbi használta fel a szerb nemzetmentõ programot és nacionalista eufóriát saját hatalmának megõrzésére.

7. A Szerbia gazdasági elmaradottságával szemben tapasztalható viszony bizonyítja, hogy a revansista politika nem gyengült az idõ múlásával. Ellenkezõleg, az saját sikereitõl felbátorodva egyre inkább erõsödött, egészen addig, amíg genocídiumban csúcsosodott ki. Szerbia polgárainak számára politikailag elviselhetetlen az a megkülönböztetés, ami a köztársaságok arányos részvétele miatt mindenkinél hátrányosabb helyzetbe hozza a szövetségi tisztségviselõk és a szövetségi képviselõházban betöltendõ funkciók elérésében, a szerbiai szavazók szavazata pedig kevesebbet ér bármely köztársaság vagy tartomány bármelyikének szavazatánál. Ebben a megvilágításban Jugoszlávia nem az egyenrangú polgárok, nemzetek és nemzetiségek közössége, hanem nyolc egyenrangú területé. De még ez az egyenjogúság sem érvényes Szerbiára, annak sajátos jogi és politikai helyzeténél fogva, amely a szerb nép folyamatos ellenõrzésének szükségességét tartja fenn. Ez utóbbi politikai gondolat vezérfonala a "gyenge Szerbia, erõs Jugoszlávia" elve, amely ahhoz az elképzeléshez vezetett, miszerint: amennyiben Szerbiának, mint legszámosabb nemzetnek gyors gazdasági fejlõdés engedtetik meg, ez a többi nemzetet sodorná veszélybe. Ebbõl ered az a gyakorlat, mely az eszközökben nem válogatva Szerbia gazdasági és politikai fejlõdésének szabott gátat. Az egyik rendkívül heveny korlátozás Szerbia alkotmányos helyzetének definiálatlan és belsõ ellentétekkel tarkított helyzete.

Az 1974-es alkotmány Szerbiát gyakorlatilag három részre osztotta. Az autonóm tartományok minden tekintetben egyenlõekké váltak a köztársaságokkal, egyedül az államként történõ értelmezésük nem történt meg, valamint képviselõik száma eltérõ az állami, föderációs testületekben. Ezt a hiányosságot olyan módon pótolják, hogy a közös köztársasági képviselõházi munkán keresztül szûkebb Szerbia (Ó-Szerbia) belügyeibe avatkozhatnak, míg a tartományi képviselõházak munkája teljesen autonóm. Szûkebb Szerbia politikai és jogi státusa teljesen tisztázatlan, mivel sem köztársaságnak, sem tartománynak nem tekinthetõ. A szerb köztársaságon belüli viszonyok zavarosak. A Köztársasági Képviselõház Végrehajtó Tanácsa tulajdonképpen szûkebb Szerbia végrehajtó tanácsa. És nem ez az egyedüli ésszerûtlenség a hatáskörök megosztásában. A túlzottan széles körû és alkotmányosan szilárdan megalapozott autonómia két újabb szórványt alakít ki a szerb nép körében. Tény, hogy az autonómiára törekvõ és szeparatista erõk az autonómia kiszélesítéséért szálltak síkra, de ezt nehezen tudták volna érvényesíteni azon köztársaságok hathatós erkölcsi és politikai támogatása nélkül, melyekben a szeparatista törekvések sohasem szûntek meg létezni.

Az autonómia kiszélesítését a nemzetek közti egyenjogúság növelésével és a közügyek hatékonyabb intézésével indokolták. A hatvanas évek koszovói eseményei figyelmeztettek, mire vezethet az autonómia kiszélesítése. Vajdaság nagyobb autonómiájára gyakorlatilag nem volt ok. Az autonómia kiszélesítése nagy lökést adott a bürokratikus autonómia törekvéseknek, a szeparatizmus vészjósló, korábban nem létezõ jelenségeinek, a gazdasági bezárkózásnak, a politikai voluntarizmusnak. Megnõtt azon személyek hatása a Vajdaságban és azon kívül, akik azon félrevezetõ információkat terjesztették, hogy a szerb nép "szerbiaiakra" és "vízentúli szerbekre (preèani)" osztható. A tartományok a köztársaságok hathatós támogatása mellett "a föderáció alkotóelemeivé" váltak, ami lehetõséget adott saját magukat a föderáció részeként értelmezõ viselkedésre és érzésre, mellõzve azt a tényt, hogy valójában Szerbia alkotórészei. A tartományok mai viselkedése bizonyítja, hogy teljes egészében a szeparatista, autonómiára törekvõ erõk lettek úrrá a helyzeten. Így a Szerb Köztársaságnak az õt alkotó nép érdekében nincs módja az életbe vágó kérdésekben egységesen fellépni.

A Szerbián belüli rendezetlen viszonyok egyaránt alkotmányos helyzetének és a szeparatista és autonómiára törekvõ káderek megválasztásának egyenes következményei, akik éppen ez irányultságuknak köszönhetõen a káderválasztási monopóliumot kezükben tartók jóindulatát élvezték. A koordinációban hiányzó ellensúly miatt a regionalizmus rendszerint provincialista szûklátókörûségbe és a szélesebb nemzeti érdekek iránti vakságba torkollik.

Azok, akik a belvillongások csíráját sikeresen elhintették az alkotmány sorai közé, ma mint békebírók jelentkeznek, és a jól ismert, egyenlõ bûn és felelõsség elve alapján leckéztetnek szûkebb Szerbiában és a tartományokban, azt sugalmazva, hogy a megoldás ugyanazon alkotmány következetes betartásában találtatik. Ily módon az egyszer elmérgesedett helyzet nem változik, Szerbia pedig továbbra is saját társadalmi erejét fogja pazarolni a konfliktusok leküzdésére, a legkisebb kilátással arra, hogy azokat sikeresen megoldja. Vélhetõen ez volt a cél a tartományok autonómiájának kibõvítésével, fõképpen azért, mert a szerbiai konfliktushelyzetek fenntartása lehetõséget biztosít mások számára a belügyekbe való beavatkozásra, és ily módon a felette gyakorolt dominancia meghosszabítására. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (JKSz) föderalizációjának megtörténte után egy adott tagköztársaság belviszonyaiba való beavatkozás egyedül Szerbia esetében lehetséges.

Szerbia és a tartományok közti viszony nem vezethetõ le kizárólag a alkotmány közti eltérõ értelmezésekre. Elsõsorban a szerb néprõl van szó, és a szerb nép államáról. A nemzet, amely hosszú és véráldozatokkal járó küzdelme során saját államhoz jutott, amely saját kezével teremtette meg a polgári demokrácia kereteit, és amely az utóbbi két háborúban 2,5 millió honfitársát veszítette el, megérte, hogy egy felsõbb utasításra összeálló pártbizottság döntse el, hogy az új Jugoszláviában eltöltött négy évtized után egyedül neki, a szerb népnek nincs saját állama. Ennél rémesebb, békében bekövetkezõ történelmi tapasztalat nem képzelhetõ el.

8. A koszovói szerbek elüldözése a történelmi vereség látványos tanúbizonysága. 1981 tavaszán a szerb nép ellen egy igazán sajátos, de nyílt és totális háború kezdõdött, melynek elõkészületei különbözõ idõszakokban adminisztratív, politikai és államjogi síkon folytak. Különbözõ módszerek és taktikák ügyes alkalmazásával, a szerepek leosztásával, egyes hazai politikai központok nyílt és nem csak burkolt támogatásával folytatódik ez a háború immáron öt éve, ez a háború, mely végzetesebb még azoknál is, mint amelyeket a szomszéd államok területérõl indítottak, e nyílt háború, mellyel még mindig nem történt meg a szembesülés, és nincs is nevén nevezve. Hosszabb ideje tart, mint az egész Népfelszabadító Háború (NFH), amely 1941. április 6-ától 1945. május 9-ig tartott. A Koszovó és Metóhia területén kirobbantott ballista lázadás, amit a náci egységek támogattak, a háború vége elõtt, 1944–45-ben volt, és katonailag szétverték ugyan, de úgy tûnik, politikailag ez nem sikerült. Mai formája, más alakot öltve sikeresebb elõdjénél, és gyõzelemre tör. Az újfasiszta agresszióval a valódi leszámolás elmaradt: az ez idáig foganatosított eszközök csupán az utcákról tüntették el az agresszió ilyen formáit, de valójában táplálták annak rasszista és fékezhetetlen céljait, melyek mindenáron és minden eszközzel céljukra törnek. Még a fiatalkorú bûnelkövetõk számára kimondott ítéletek is a nemzetek közti gyûlölet szítására adtak okot.

A Koszovó területén folyó ötéves albán háború meggyõzte annak vezetõit és támogatóit, hogy erõsebbek annál, mintsem azt az elsõ pillanatban gondolták, hogy különbözõ hatalmi központok támogatását élvezik az országban, összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben, mint a koszovói szerbek a Szerb Köztársaság részérõl, vagy ez utóbbi köztársaság Jugoszlávia részérõl. Az agresszió oly mértékben kapott vérszemet, hogy a tartomány hivatalos képviselõi, csakúgy, mint annak tudósai, nemcsak arrogánsan, de cinikusan viselkednek, a rágalmakat igazságnak kiáltják ki, zsarolásaikat pedig elbitorolt jogaikként tüntetik fel. Országunk szervezett politikai ereje, mely a forradalmat mondhatni lehetelen feltételek között vitte gyõzelemre az évszázad legnagyobb ellenségével szemben, egyszerre nemcsak hatástalannak, tehetetlennek mutatkozik, de egyenesen érdektelenséget mutat, hogy erre a nyílt háborúra úgy válaszoljon, ahogy egyedül lehetséges és kell: saját népének és területének határozott védelmével. És amikor az agresszióra csapást mérnek, a politikai leszámolások eszköze ne a letartóztatás, "a megkülönböztetés" és a hamis hûség biztosítása legyen, hanem egy valódi forradalmi harc, nyílt szembesítéssel, a szólásszabadság jogával, és ha kell, az ellenkezõ nézetek nyílt demonstrálása.

A Koszovó és Metohia szerb lakosságával szemben gyakorolt fizikai, poltikai és kulturális genocidium a legnagyobb vereség a felszabadító háborúk sorában, amelyeket Szerbia vívott 1804-tõl Ora ac-ban, egészen az 1941-es felkelésig. A vereség felelõssége mindenekelõtt arra a kominterni örökségre hárul, mely még mindig élénken jelen van a JKP nemzeti politikájában; ennek az örökségnek a szerb politikusok által követett irányultságára, az ideológiai és politikai tévedések nagy árára, a tudatlanságra, az éretlenségre, illetve a szerb politikusok háború utáni generációinak meggyökerezett opportunizmusára, azok mindig védekezõ álláspontjára, melyben nagyobb gondot fordítottak arra, vajon a többiek mit gondolnak róluk, és az általuk Szerbia helyzetérõl félve felvetett kérdésekrõl, mintsem a tárgyilagos tényekrõl, amelyek a vezetésük alatt álló nép jövõjét jelentették volna.

Az egyenjogú nemzetek közötti kapcsolatokat – amelyekért Koszovó és Metohia területén éppen a szerb harcosok küzdöttek legtöbbet – pontosan meghatározott, elõre kitervelt eljárásokkal és célokkal, szakaszosan véghezvitt politikával Koszovó politikai vezérkarában az albán nacionalisták azt folyamatosan saját ellentétévé változtatták. Az autonóm körzet egy kedvezõ pillanatban elõször az autonóm tartomány státusát szerezte meg, késõbb pedig a "föderáció alkotórésze" lett – nagyobb jogokkal, mint a köztársaság más részei, amelyhez csupán formálisan tartozik. A végkifejlet további lépéseinek elõkészítései, amelyek Koszovó és Metohia albanizálódásaként is jelentkeztek, a legnyilvánosabban folytak. Ugyanígy történt az irodalmi nyelv, a nemzeti nevek, a zászló és a tankönyvek egységesítése – melyek Tirana utasításai alapján – teljesen nyíltan történtek, mint ahogy egyébként az országhatár is teljesen nyitott volt a két állam között. Az összeesküvéseket, amiket hagyományosan titokban tartanak, Koszovó területén nemhogy nyíltan, de demonstratívan szervezték. Sokaknak éppen ezért tûntek az 1981-es tömegzavargások inkább kirohanásnak, mintsem olyan új jelenségnek, amely az egész ország jövõjét tekintve is veszélyes lehet. És ezért jelentett minden, a koszovói szerbek üldözésérõl szóló beszámoló "az albánok gyomrában történõ turkálást", a "belgrádi sajtó" helyszíni írásai pedig már nagyobb bûnnek számítottak, mint maguk az elkövetett gyújtogatások, gyilkosságok, erõszaktételek, csonkítások – melyek közül sok a mai napig politikailag és büntetõjogilag felderítetlen maradt.

Külön súllyal esik a latba a bûntetteket elkövetõk és a koszovói hatalmi szervek viszonya, mely viszony áldozata a szerb nép volt. A bûntettek elhallgatásával és elkendõzésével, azok megkerülésével, hogy az igazság azonnal napvilágra ne kerüljön, a vizsgálat és a birósági eljárás elnyújtásával az apróbb és vaskosabb terror kapott bátorítást, egyúttal pedig egy hazug, megszépített kép alakult ki a koszovói állapotokról. Emellett folyamatosan jelen lévõ az az irányvonal, amely a szerbek ellen elkövetett erõszakra a kölcsönös gyûlöletet, türelmetlenséget és revansizmust mint politikai alibit hozza fel mentségül, az utóbbi idõkben pedig egyre gyakrabban a "külsõ" ellenség kitalált tevékenységét láttatja, amely a tartományon kívülrõl, "Belgrádból" és a szerb nacionalizmusból ered.

A Martinovic-eset nemcsak a különös kegyetlenséggel elkövetett, a török karóba húzások legsötétebb idejére emlékeztetõ jellege miatt jelentõs, hanem amiatt a kitartó elutasítás miatt is, mely a rendes bírósági eljárást, a ténymegállapítást és az igazság feltárására való törekvést mellõzte. Ahelyett, hogy a legmagasabb törvényesség szolgált volna kiindulópontként az emberi jogok értékének bizonyítására, ez az eset Koszovón olyan értelmezést kapott, mellyel e tartomány szuverenitását, függetlenségét igyekeztek elõtérbe állítani, ami az alkotmány szerint nem is illeti meg, valamint hogy Szerbiára azt az elvet kényszerítsék rá, miszerint "ne avatkozzon a tartomány belügyeibe", mintha legalábbis államközi, nemzetközi viszonyokról lett volna szó.

A Koszovón és Metohián élõ szerbeknek nemcsak értékes kultúrtörténeti emlékmûvekben megnyilvánuló múltjuk van, hanem élénk szellemi, kulturális, erkölcsi értékeik is jelen vannak; történelmi létezésünk bölcsõje is itt lelhetõ fel. Az az erõszak, mely évszázadokon át ritkította Koszovó és Metohia szerb lakosságát, ezekben a mai idõkben közeledik kegyetlen végkifejletéhez. A szocialista Jugoszláviában a Koszovó-Metohia-i szerbek kivándorlásának ez a mostani szakasza méreteiben és jellegében felülmúlja a szerb nép minden eddigi üldöztetését. Jovan Cvijic a maga korában úgy ítélte meg, hogy minden eddigi népvándorlásban, kezdve az 1690-es, Arsenije Cernojevic vezette vándorlástól egészen az e század elsõ évtizedéig több mint 500 000 szerbet üldöztek el, ebbõl 1876 és 1912 között megközelítõleg 150 000 szerb kényszerült elhagyni otthonát, a családi tûzhelyet, a helyi kiváltságos albán kényuralom és a rablók (ba ibozuk) miatt. A legutolsó háború ideje alatt több mint 60 000 szerb telepest és õslakost üldöztek el, a háború befejeztével azonban ez a kitelepedési hullám a tetõfokára hágott: az utóbbi 20 évben Koszovót és Metohiát körülbelül 200 000 szerb hagyta el. Az otthon maradt szerbek maradéka nemcsak hogy szünet nélkül és folyamatos ütemben hagyta el szülõföldjét, hanem minden hír szerint, az erõszak, a fizikai, morális és pszichikai elnyomás terhe alatt a végzõ exodusra is felkészült. Ha a dolgok továbbra sem változnak meg, 10 éven belül Koszovón nem lesz több szerb, és az "etnikailag tiszta" Koszovó, a nagyalbán rasszisták egyértelmûen kitûzött célja – melyet még az 1878–81-es prizreni liga programjában és akcióiban lefektettek – teljességgel megvalósul.

A Kosovo Polje-i 2016 szerb petíciója, melyet a Szövetségi Képviselõházhoz és más állami szervekhez nyújtottak be, törvényszerû következménye a bemutatott helyzetnek. A szerb népnek semmilyen fórumon meghozott döntések sem tudják elvitatni azon jogát, hogy az erõszaktól és a megsemmisítéstõl minden rendelkezésére álló törvényes eszközzel megvédje magát. Ha ezt a védelmet nem tudja megvalósítani a Tartomány keretein belül, akkor a nép ezt megteheti és meg is kell tennie köztársasági és szövetségi keretek között. A Tartomány polgárainak a Szövetségi Képviselõházban tett látogatása a polgári tudat ez irányban történõ megnyilvánulása. Csak autonomista, szeparatista és soviniszta szemszögbõl ítélhetõk a polgárok ezen lépései elfogadhatatlannak és ellenségesnek.

Koszovó sorsa ma nem tekinthetõ "összetettnek", nem egyszerûsíthetõ le üres önértékelésre, mellébeszélésre, olvashatatlan határozatokra, általánosságban tett álláspont kinyilvánításokra, hanem egyszerûen a jugoszláv következtetések kérdése. A tartományi elkülönülés, mely egyre kizárólagosabbá válik, a valódi – gyakran halaszthatatlan – intézkedéseket gátló szövetségi hatáskör, a megoldatlan helyzetek láncolatát szinte a megoldhatatlan helyzetek körévé alakítja. Koszovó sorsa az egész szerb nép életbe vágó kérdése marad. Amennyiben ez a helyzet nem végzõdik a ránk kényszerített harc egyetlen igazságos kimenetelével, ha nem áll helyre a Koszovó és Metohia területén élõ minden nép biztonságának és egyenjogúságának állapota, amennyiben nem jönnek létre objektív és tartós feltételek a kitelepült népek visszatérésére, a Szerb Köztársaság és Jugoszlávia ezen részének problémája európai kérdéssé is válik, a legsúlyosabb és beláthatatlan következményekkel. Koszovó a Közép-Balkán egyik legfontosabb pontja. A Balkán-félsziget arculatával és sok balkáni terület etnikai összetételével áll összhangban, és az etnikailag tiszta Koszovóra való törekvés – melynek megvalósítása folyamatban van – nemcsak közvetlen és súlyos fenyegetés azon népek számára, melyek a területen kisebbségben élnek, hanem amennyiben ez megvalósul, a hóditó törekvés hulláma valós és mindennapos fenyegetést jelentene Jugoszlávia minden népe számára.

Nem Koszovó az egyetlen terület, ahol a szerb nép a megkülönböztetés nyomása alatt él. Nem csupán hozzávetõlegesen, de a Horvátországban élõ szerbek számának csökkenése abszolút értékekben is bizonyítéka állításunknak. Az 1948-as népszámlálás adatai szerint Horvátországban 543 795 szerb élt, vagyis a lakosság 14,48%-a. Az 1981-es népszámlálás szerint számuk 531 502-re csökkent, azaz Horvátország összlakosságának 11,5%-át teszik ki. Az elmúlt 33 békében eltöltött év alatt a horvátországi szerbek száma még azokhoz a háború utáni évekhez viszonyítva is megcsappant, amikor az elsõ népszámlálást elvégezték, és mikor a háború következményei a szerb nép számosságára való tekintettel ismertek voltak.

Lika, Kordun és Banija Horvátország legfejletlenebb területei maradtak, ami a szerbeket vagy a Szerbiába vándorlásra ösztönözte, vagy hogy Horvátország más területein telepedjenek le, ahol a szerbek mint odatelepült, kisebbségi és társadalmilag alárendelt csoport tagjai, igen könnyen asszimilálódtak. Egyébként a horvátországi szerb nép egy fondorlatos és hatásos asszimilációs politikai áldozata. E politikának része az az intézkedés, amely Horvátországban betiltott minden szerb egyesületet és a kulturális intézmények mûködését, melyeknek egyébként már az Osztrák–Magyar Monarchiában és a két háború közötti Jugoszláviában is gazdag hagyományai voltak, valamint rákényszerített egy más nép nevét hordozó (horvát) hivatalos nyelvet a népre – a nemzeti egyenjogúságot testesítve meg ezzel. Ez a nyelv alkotmányos rendelkezéssel kötelezõvé tett nyelv a horvátországi szerbek számára, a nacionalista beállítottságú horvát nyelvészek rendszeres és szervezett akcióikkal pedig egyre jobban elhatárolják más köztársaságok szerbhorvát nyelvterületeitõl, ami a horvátországi szerbeknek a többi szerbtõl való eltávolodásához vezet. Az ilyen eredmények eléréséért azonban szívesen fizetnek maguk a horvátok is nyelvi folytonosságuk megszakításával, különösen a tudomány és technika területén alkalmazott, a más kultúrákkal való kommunikációt elõsegítõ nemzetközi terminusok megszüntetésével.

A horvátországi szerb nép azonban nemcsak kulturálisan szakadt el az anyaországtól, de az anyaországnak sincs lehetõsége arra, hogy ezek sorsáról, gazdasági és kulturális helyzetérõl valós képet kapjon, még annyira sem, mint amennyire egyes jugoszláv népek kapcsolatokat tartanak fenn más országokban élõ nemzettársaikkal. A szerb nép integritásának és kultúrájának az egész ország (Jugoszlávia) területén való biztosítása e nép fennmaradásának és fejlõdésének sorsdöntõ kérdésévé vált.

A körülmények általános képébe beillik a háború alatt és közvetlenül annak befejezése után alakult szerb intézmények sorsa. A NFH (népfelszabadító háború)-ban és közvetlenül annak befejezése után a horvátországi szerbek nemzeti élete erõteljesen fejlõdött, külön politikai, kulturális és oktatási intézményeikben. Így a HOANT (Horvát Országos Antifasiszta Népfelszabadító Tanács, ZAVNOH – Zemaljsko Antifa istièko Veæe Oslobo enja Hrvatske) Végrehajtó Tanácsának 1943. november 10-i alaphatározatával elõször alakult meg, majd a felszabadított Otoèciban 1944. január 12-én megszervezõdött a HOANT szerb képviselõinek klubja, mint a horvátországi szerb nép nemzeti és politikai vezetõsége. A háború befejeztével a szerb klub kezdeményezésére 1945. szeptember 30-án Zágrábban megtartották a horvátországi szerbek Elsõ Kongresszusát, melyen a több mint 30 000 résztvevõ a Népfront keretein belül megalakította a Horvátországi Szerbek Fõtanácsát, mint "a Horvátországban élõ egységes szerb nép széles körû politikai szervezetét". E politikai testületek közvetlen résztvállalása mellett a szerbek ezek után kulturális intézmények megalakításához láttak, és nemzeti felvilágosulásuk biztosításán is munkálkodni kezdtek. Így 1944. október 22-én, a szörnyûséges usztasa rémtettek helyszínén, a glinai templom romjainál megalakul az "Obiliæ" szerb dalárda, majd nem egész egy hónap múltával november 18-án, ismét csak Glinában megalakul a "Prosvjeta" (Felvilágosulás) nevû szerb kulturális-oktatási társaság. A Prosvjeta mellett, melynek keretein belül kiadói tevékenység is folyt a maguk által felszerelt nyomdában, 1948. január 8-án Zágrábban megnyílik a Központi Szerb Könyvtár és a Horvátországi Szerbek Múzeuma. Mindezek mellett 1943 szeptemberétõl folyamatosan a NFM (Népfelszabadító Mozgalom NOP Narodno Oslobodilaèki Pokret) a horvátországi szerb néphez külön, cirill betûs sajtóval fordul, mely a Srpska Rijeè (Szerb Szó) címmel jelenik meg. A háború utáni években a Srpska Rijeè nevet változtatott, és a Prosvjeta nevet vette fel. Már az 1944–45-ös tanévben a NFM a horvátországi szerb gyerekeknek cirill betûs olvasókönyvet biztosított, a HOANT Elnöksége pedig 1944. július 18-i határozatával a cirill betûs írásmódnak teljes egyenrangúságot szavatolt a latin betûs írásmóddal párhuzamosan, ugyanakkor a cirill betûs írásmód elõnyérõl tesz említést a horvátországi szerb többségû iskolákban.

Mindez a horvátországi szerbek számára fontosabb és mélyebb jelentõséggel bírt, mint a NFH-ben betöltött szerepük közönséges elismerése. A HOANT képviselõinek szerb klubja 1944. január 12-én külön nyilatkozatban fordult a "Horvátországi Szerb Néphez", saját megjelenését úgy indokolva, mint a "szerbek és horvátok egyenjogúságának jelét" és "annak bizonyítékát, hogy a szerb nép érdekei megfelelõen lesznek képviselve a szabad Horvátországban". A horvátországi szerbek Fõtanácsa megalakulása alkalmával a "horvátországi egységes szerb nép politikai szervezete" jelzõt kapta, melynek feladata a "szabad gondolkodás fejlõdésének biztosítása" és mint annak biztosítéka, "hogy a szerbek Horvátországban továbbra is élvezhetik az egyenrangú népnek megadott elõnyöket". Maguk a szerbek is úgy érezték, hogy ezek a valójában vérrel szerzett vívmányaik a Horvátországban élõ szerb és horvát nép egyenjogúságának nyilvánvaló jelei.

Ilyen helyzet uralkodott a háború alatt és közvetlenül a háború után, majd mindez megváltozott. Nem ismeretes, hogy a szerbek úgy ítélték volna meg, hogy ezen intézmények közül számukra bármelyik is felesleges lenne, ami miatt be kellene szüntetni, vagy felcserélni olyanra, mely jobban megfelelne az új idõk szellemének. Ennek ellenére az illetékes horvát köztársasági szervek határozatai értelmében az ötvenes évek folyamán ezek az intézmények sorra zárták be kapuikat. Utolsóként a "Prosvjeta" Szerb Kulturális Társaság szûnt meg a Horvát Köztársasági Belügyi titkárság 1980. május 23-án meghozott határozatával. E kész tény igazolását célzóan a HDNSzSz (Horvát Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége – SSRNH Soc. Savez Radnog Naroda Hrvatske) köztársasági szervezete is hallatta hangját. Az 1980. október 2-án megtartott értekezleten elfogadott zárónyilatkozat radikális fordulatról tanúskodik a háború és háború utáni idõkhöz viszonyítva.

E határozatok lényegében nem hagynak teret semmilyen követelésnek, mely a szerb nép külön intézményeinek megalapítására irányulna Horvátországban: "A Horvát Szövetségi Köztársaság területén élõ horvát és szerb nemzet kultúrájával, történelmével, életével és alkotói tevékenységével kapcsolatos gondoskodás nem engedhetõ át semmilyen külön nemzeti társaságnak vagy szervezetnek." Az ilyen álláspontot a következõvel indokolják: "Míg az igazolt, hogy a nemzetiségek önállóan alapítsanak kulturális intézményeket és klubokat, az nem lehet igazolt, hogy ilyen intézményeket a nemzetekhez tartozók nyissanak, méghozzá sehol Jugoszláviában, különösen nem tehetik ezt a szerbek Horvátországban vagy a horvátok Horvátországban." A végén pedig elhangzik: "Harcolnunk kell azért, hogy a szerbeknek Horvátországban ne csorbuljanak nemzeti jogaik – ne feledkezzünk meg arról, hogy a Horvátországban élõ szerbek is nemzet –, hogy ne nevezzék õket jövevényeknek, mint ahogy ez egyes tankönyvekben elõfordul. Közös a történelmünk, kultúránk, nyelvünk, a jellegzetességeket azonban szem elõtt kell tartanunk". A tanácskozáson elhangzott az is, hogy többet kell tenni Horvátországban a cirill betûs írás nagyobb fokú elsajátítása érdekében.

A HDNSzSz Köztársasági értekezletének ilyen álláspontjával, mely ellen egyetlen horvát és Horvátoszágon kívüli politikai testület sem emelte fel hangját, végérvényesen és nyilvánosan megszûnt létezni a Horvátországban élõ szerb nép hosszú történelme és a NFH-ben kivívott nemzeti életének jogai tekintetében. A NFH által lefektetett nemzetek közötti viszonyokkal kapcsolatos nézetek radikális felülbírálás alá estek, még az alkotmányban lefektetett nemzetiségi jogok és szabadság is kérdésessé vált, akárcsak a polgárok jogai. Az olyan kijelentések, mint amilyen az "aggódnunk kell", "harcolnunk kell azért", "többet kell tanulni a cirill betûs írásmódot" stb., gyakorlatilag csak úgy értelmezhetõk, mint a Horvát Szocialista Köztársaságban folytatott nyelvi politikával való reális szembesülés tényét. Az a szenvedélyes kitartás, melynek célja a külön horvát nyelv kialakítása, melynek létrehozása ellentétben áll a horvátok és szerbek közös nyelvének minden eszméjével, a Horvátországban élõ szerbeknek nem szavatol hosszú távú kilátásokat nemzeti identitásuk megõrzésére.

A második világháborús HFÁ (Horvát Független Állam, NDH Nezavisna Drzava Hrvatska) fennállásának idejétõl eltekintve, a szerbek a múltban Horvátországban sohasem voltak annyira fenyegetettek, mint ma. Nemzeti létük megoldásának elsõrendû politikai kérdéssé kell válnia. Amennyiben nem találtatik megoldás, a következmények hatványozottan károsak lesznek, nemcsak a Horvátországban uralkodó viszonyok tekintetében, de egész Jugoszláviára is.

A szerb nép helyzetének nehézségét az a körülmény határozza meg, hogy Szerbián kívül, különösen szûkebb Szerbián kívül igen nagyszámú szerb él, több, mint az egyes más nemzetekhez tartozók összessége. Az 1981-es népszámlálás szerint a Szerb Szocialista Köztársaság területén kívül a szerbség 24%-a él, vagyis 1 958 000 lélek, ami lényegében több, mint amennyi szlovén, albán és macedón él Jugoszláviában külön-külön, és majdnem annyi, mint a muzulmánok száma. Szûkebb Szerbián kívül 3 285 000 szerb él, vagyis összlétszámuk 40,3%-a. A Jugoszláviát is elérõ általános dezintegrációs folyamat a szerbeket érinti a legsúlyosabban. Az az irány, mely felé a mai jugoszláv társadalom halad, teljesen ellentétes azzal, mely felé évtizedeken és évszázadokon át haladt, mindaddig, míg létre nem hozta közös hazáját. Ez a jelenlegi folyamat a szerb nép nemzeti egységének teljes szétzilálására irányul. Az e célok elérésének érdekében kovácsolt tervekre ékes példa a Vajdaság autonómiájának esete.

Vajdaság autonómiája többek között azért adatott meg, mert a szerb nép erre törekedett már a 17. század végétõl a Habsburg-monarchiában. A szerbek Ausztriában, a késõbbi Osztrák–Magyar Monarchiában egy autonóm terület kialakítására törekedtek (fejedelemség vagy vajdaság kialakítására, melyet azonban Szerbiának neveztek el) a célból, hogy a népes és számbeli fölényben lévõ magyarokkal és németekkel körülvéve megõrizzék saját nemzeti sajátosságaikat és vallási hovatartozásukat. Egy idegen állam területén kialakított külön autonóm terület létrehozásával a szerbek az állam gyengítésén dolgoztak, azzal a céllal, hogy alkalmasint minél könnyebben kiváljanak belõle, és a Szávától és Dunától délre esõ testvéreikkel egyesüljenek.

Így volt ez a múltban a Szerb Vajdasággal, melynek megszületését az 1848/49-es forradalomban a szerbiai szerbek is támogatták. Ma ez mind fordítva van. Vajdaság Autonóm Tartomány politikai vezetõi nem a közeledésen és egyesülésen munkálkodnak, hanem a nagyobb önállóságra és a szerb Szocialista Köztársaságból való kiválásra törekednek. Bármennyire természetellenes és a történelmi logikával ellentétes is ez a folyamat, mégis szemmel látható eredményeket hoz, hathatósan hozzájárulva a szerb nép szétforgácsolódásához.

A második világháború folyamán történt tragikus nemzeti összetûzések után úgy tûnt, hogy a nacionalizmus szelleme lanyhult, és a teljes kihalás felé haladt. Ez a benyomás azonban hamisnak bizonyult, nem tartott soká, a nacionalizmus megkezdte felemelkedését, hogy késõbb elburjánzásának intézményes feltételeit minden alkotmányos változással tökéletesítse. A nacionalizmust felülrõl irányították, a legfontosabb kezdeményezõi politikai személyiségek voltak. A többdimenziós válság alapvetõ oka az eszmei vereségben keresendõ és található meg, abban, melyet a nacionalizmus mért a szocializmusra. Minden dezintegrációs folyamat, mely a jugoszláv társadalmat a tönk szélére sodorta annak értékrendszerével egyetemben, ennek a vereségnek a következménye.

A vereség gyökerei a Komintern ideológiájában és a JKP háború elõtti nemzeti politikájában rejlenek. Ebbe a politikába beépült a szerb nép mint "elnyomó nép" elleni revansizmus, mely a nemzetek közötti viszonyokra, a társadalmi berendezkedésre, a gazdasági rendszerre, az erkölcsi és kulturális értékek sorsára volt kihatással a második világháború után. A szerb nemzetre rákényszerítették a történelmi bûntudat érzését, egyedül a szerbek nem oldották meg nemzeti kérdésüket, és államot sem kaptak a többi nemzettel ellentétben. Emiatt elsõsorban és alapvetõen arra van szükség, hogy a szerb nép válláról levegyék a történelmi bûntudat terhét, hogy hivatalos cáfolatot kapjon azon állítás, miszerint a két háború között kiváltságos gazdasági helyzetet élvezett, hogy ne tagadják le felszabadító történelmét és hozzájárulását Jugoszlávia létrejöttéhez.

A szerb nép teljes nemzeti és kulturális integritásának létrehozására, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban élnek, e népnek történelmi és demokratikus joga van. Az egyenjogúság és az önálló fejlõdés a szerb nép számára mélyebb történelmi értelmezéssel bír. Kevesebb mint 50 év leforgása alatt, két egymást követõ nemzedék volt kitéve a fizikai megsemmisítésnek, természetes beolvadásnak, átkeresztelkedésnek, kulturális népirtásnak, ideológiai indoktrinációnak, a saját hagyományok elértéktelenítésének és megvonásának. Ezek kereszttüzében, nem utolsó sorban pedig a bûntudat érzésének rákényszerítésével, intellektuálisan és politikailag lefegyverezve, a szerb nép olyan rendkívül súlyos kísértésnek is áldozatává válhatott volna, melyek mély nyomokat hagytak volna a szellemi állapotukon, mely behatásokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül e század végén, az emberi szellem technológiai szárnyalásának idején. Ha magát a világ kulturált és civilizált népeinek családjában kívánja látni, a szerb népnek lehetõséget kell kapnia önmagáratalálásához, hogy történelmi alannyá váljon, hogy újból történelmi és szellemi lényegének tudatára ébredjen, hogy világosan tudja felmérni gazdasági és kulturális érdekeit, hogy egy olyan idõszerû társadalmi és nemzeti programot tûzzön ki, mely ösztönzi a jelenlegi és az eljövendõ nemzedékeket.

A szerb nép jelenlegi elnyomott állapotában a sovinizmus és a szerbofóbia egyre hevesebb megnyilvánulásai egyes közösségekben kedveznek a szerb nép nemzeti érzékenységének feléledésének, és az egyre drasztikusabb megnyilvánulások a lobbanékony és veszélyes reagálások felszínre töréséhez vezetnek. Kötelességünk, hogy egy pillanatra se tévesszük szem elõl és ne becsüljük alá ezeket a veszélyeket. Emellett azonban, a szerb nacionalizmus elleni elvhû harcban nem fogadható el az uralkodó ideológia és politika mely a szimmetria hangsúlyozza a történelmi bûnök tekintetében. Ennek a szellemre és erkölcsre egyaránt végzetes, jogtalanságokkal és igazságtalanságokkal bizonyított szimmetriának az elvetése a feltétele annak, hogy a szerb kultúra demokratikus, jugoszláv és humanista volta mobilis és hatásos legyen.

Hogy a polgárok és a munkásosztály a Szövetségi Képviselõház megfelelõ tanácsában nincsenek képviseltetve, ez nemcsak a nemzeti kivételezés eredménye, hanem egyben arra való törekvés is, hogy Szerbiát egyenlõtlen helyzetbe juttassák, és így gyengítsék politikai befolyását. Mégis, a legnagyobb gond a szerb nép államiságának hiánya, míg ez a többi nemzetnek biztosítva van. Igaz, a Szerb Szocialista Köztársaság Alkotmányának elsõ szakaszában Szerbiáról mint államról írnak, de megkerülhetetlenül felmerül a kérdés, milyen állam az, mely illetéktelennek minõsül saját területén, és melynek nincsenek rendelkezésére álló eszközök arra, hogy területének egy részén rendet tartson fenn, hogy polgárai személyi és anyagi biztonságát szavatolja, hogy útját állja a Koszovón történõ népirtásnak, és hogy gátat vessen a szerbek elköltözésének évszázados lakhelyükrõl. Ez a helyzet a Szerbia elleni politikai diszkrimináció bizonyítéka, különösen ha szem elõtt tartjuk, hogy Szerbiára a JSzSzK Alkotmánya a szövetséget rákényszerítette, ami állandó forrása a szûkebb Szerbia és a tartományok közötti összetûzéseknek. A Koszovón mutatkozó agresszív albán nacionalizmust nem lehet elfolytani úgy, hogy Szerbia marad az egyedüli köztársaság, melynek viszonyait mások igazgatják.

A JSzSzK alkotmánya, mely formálisan minden köztársaság egyenjogúságát szavatolja, a valóságban a Szerb Köztársaság egyenjogúságának megcsorbítása, ugyanis jogainak és hatáskörének jókora részrõl való lemondásával jár az Autonóm Tartományok javára, melyeknek a helyzetét legnagyobb mértékben a Szövetségi alkotmány szabályozza. Szerbiának nyíltan ki kell mondania, hogy ezt az állapotot rákényszerítették. Ez különösen a tartományok helyzetére vonatkozik, melyek valójában köztársasági szintre emeltettek, és amelyek inkább a szövetség alkotóinak érzik magukat, mint a Szerb Köztársaság elemeinek. Amellett, hogy figyelmen kívül hagyta a szerb nép államalkotó igényét, a JSzSzK alkotmánya leküzdhetetlen akadályokat gördített ennek megvalósítása útjába. Szerbia jogos követeléseinek kielégítése érdekében elkerülhetetlen ezen alkotmány felülvizsgálata. Az autonóm tartományoknak ténylegesen a szerb köztársaság részeivé kellene válniuk úgy, hogy olyan mértékû autonómiát kapnának, mely nem veszélyeztetné a köztársaság integritását, és mely a szélesebb közönség általános érdekeinek megvalósulását biztosítaná.

Szerbia államiságának megoldatlan kérdése nem az egyetlen hiányosság, melyet az alkotmányos változások kiküszöbölnének. Az 1974-es alkotmánnyal Jugoszlávia igen laza államközösséggé vált, ahol a jugoszlávon kívül más lehetõségek is felmerülnek, mint ahogy ezt a szlovén képviselõk a közelmúltban elhangzott kijelentései vagy a macedón politikusok korábbi állásfoglalásai is bizonyítják. Az ilyen véleményekbõl és az alaposan elvégzett dezintegrációból arra következtethetünk, hogy Jugoszláviát a széthullás veszélye fenyegeti. A szerb nép ilyen bizonytalanságban nem várhatja ölbe tett kézzel a jövõt. Ezért meg kell adni Jugoszlávia minden nemzetének a lehetõséget szándékainak és törekvéseinek kinyilvánítására. Ebben az esetben Szerbia maga is állást foglalhatna, és nemzeti érdekeit kifejezésre juttathatná. Ilyen jellegû tárgyalásnak és megbeszélésnek kellene megelõznie az alkotmány újraértékelését. Természetesen ebben az esetben nem helyezkedhetne várakozó álláspontra, a többi köztársaság döntésére várva, mint ahogy azt idáig sokszor tette.

A JNAT-i (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács AVNOJ Antifa isticko Veæe Narodnog Oslobodenja Jugoslavije) elvekért síkraszállva Szerbiának azzal is számolnia kell, hogy mindez nemcsak tõle, hanem mások eltérõ elképzeléseitõl is függ. E miatt Szerbia feladata gazdasági és nemzeti érdekeinek világos feltérképezése, hogy az események ne érjék õt váratlanul. A szövetségi berendezkedés elvéhez ragaszkodva Szerbia nemcsak Jugoszlávia minden nemzetének egyenjogúságához, hanem a politikai és a gazdasági válság megoldásához is hozzájárulna.

Ez az egyenrangú helyzet, melyért Szerbiának síkra kell szállnia a kulcsfontosságú politikai és gazdasági kérdések megoldását feltételezi akkor is, ha a kezdeményezés másoktól ered. Szerbia négy évtizede tartó passzív helyzete egész Jugoszláviára nézve is kedvezõtlennek bizonyult, mely így megvonta magától egy hosszabb államisággal bíró közösség eszméit és bírálatait, egy olyan közösségét, mely igen érzékeny a nemzeti függetlenség kérdése iránt, és melynek gazdag tapasztalatai vannak a politikai szabadságok hazai felforgatói elleni harcban. A szerb nép egyenrangú részvétele nélkül a lényeges határozatok meghozatalának folyamatában és ezek megvalósításában Jugoszlávia nem lehet erõs, sõt demokratikus, és szocialista közösségként való fennmaradása is kérdésessé válhat.

Jugoszlávia és Szerbia egy fejlõdési idõszaka szemmel láthatóan egy történelmileg elcsépelt ideológiával, általános pangással és egyre egyértelmûbb hanyatlással ér véget, gazdasági, politikai, erkölcsi és kulturális-civilizációs téren egyaránt. Az ilyen állapot kötelezõen feltételezi az egész állami struktúrán és a jugoszláv népközösség társadalmi szervezetein belül a gyökeres, mélyen átgondolt, tudományosan megalapozott és határozottan véghezvitt reformokat. A társadalmi reformoknak a legnagyobb mértékig aktivizálniuk kell az egész ország emberi tényezõit, hogy egy olyan produktív, felvilágosult és demokratikus társadalommá váljunk, mely képes munkájával és alkotásaiból megélni, és mely erõteljesen hozzájárul a Világközösség fejlõdéséhez.

Átalakulásunk és megújhodásunk elsõ feltétele a nép erkölcsi és szellemi erejének demokratikus mobilizációja, de nemcsak a politikai fórumokon meghozott döntések véghezvitelére, hanem egy program létrehozására és ennek jövõbe vetítésére demokratikus módon, mellyel az újabb történelem folyamán elõször, egy össztársadalmi folyamatban, hosszan tartó programon alapulva ténylegesen összpontosulnának a tudás és tapasztalat, a lelkiismeret és bátorság, a képzelet és felelõsség.

A SzTMA (Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia, SANU Srpska Akademija Nauke i Umetnosti) ez alkalommal is azon készségét fejezi ki, hogy õszintén és minden erejével síkraszáll e sorsdöntõ feladatok és nemzedékünk történelmi megbízatásának elvégzése mellett.

Fordította Papp Árpád