Vasik János

Jártak már Kassán? Nekem nyugat-szlovákiai magyarként – nemzeti kisebbségként, nemzetiségként, a nemzetközösség tagjaként… – csak huszonévesen sikerült eljutnom Keletre. Addigra már voltam Bukarestben, Krakkóban, Prágában, csak éppen Kassán nem. Pedig megéri meglátogatni az ország második fõvárosát. Széles sétálóutcáján végigballagva a nyüzsgõ tömegben, a felújított polgárházak közt század eleji érzés fogja el az embert. Keresni kezdi a cilinderes urakat, a kalapos hölgyeket – pedig jobban tenné, ha andalgás helyett a lába elé nézne, nehogy megbotoljon a fõút macskaköveiben.

Bármerrõl indultunk is el, középütt mindig a dóm épületébe botlunk. Belépve két tábla fogadja a látogatót. Az egyik a miserendrõl okosít ki, hogy mikor van szlovák nyelvû, magyar nyelvû, latin vagy német nyelvû mise. A másik felhívja a figyelmünket, hogy az épületbe ételt, fagylaltot, kutyát, valamint lõfegyvert bevinni tilos.

Minden hétre jut egy lövöldözés vagy robbantás. Az alvilág demokratikus: leszámolások nemcsak Pozsonyban vannak, de Zólyomban, Nyárasdon vagy Várkonyon is. E két utóbbi 1–2 ezer lakosú községek a Csallóközben. A maffia nem fõvároscentrikus, nincs "nemzetiségi törésvonala", ezt az ipart egyetértésben ûzi többség és kisebbség, vidéki és városi. A "határokon átnyúló regionális együttmûködés" ezen a téren valósult meg a leggyorsabban. Dagadhat a honfiúi kebel a szlovákiai danubittal elkövetett pesti robbantások hallatán!

Az egyértelmû játékszabályokat meg lehet szokni. A Pápai-csoport kivégzése után – lásd dunaszerdahelyi tömeggyilkosság – néhány napig tartott az öröm. Azóta új fiúk jöttek, s az új söprû a hírek szerint jól söpör, fizet is mindenki, hogy megvédjék a vállalkozásokat önmaguktól. Reklamálni nincs kinek, elvégre a Bokszoló regnálása, a meciarizmus hat éve alatt a titkosszolgálat, a rendõrség teljesen összegabalyodott a rossz fiúkkal. Folyik az árnyékboksz, a parlamentben már a demokratikus jogrend megdöntésének veszélye miatt küldenék ringbe az új titkos szolgákat. Játék következik! Kérem, tegyék meg tétjeiket – mi néhány millióan már megcselekedtük!

Amúgy az önszervezõdés nem tartozik az ország erõs oldalai közé. Amióta a harmadik szektorba kényszerített ellenzék visszatért a politikához, káderhiánnyal küzd a civil szektor, különösen annak magyar része. Hja igen, 560 ezer ember az 560 ezer marad – csak a lehetõségek változnak. Most már szabadon "önszervezõdhetnénk", a finanszírozás sem jelentene megoldhatatlan problémát – de ki csinálja? 1998-ig évente tartott seregszemlét a szlovákiai magyar értelmiség "Értelmiségi Fórum" címen. Összejöttünk, találkoztunk, éltünk a ius murmurandival, néha megegyeztünk valamiben, majd hazamentünk. Mondhatni, nem sok, ám a kormányváltás óta még ez sincs. Szeptemberben volt egy elvetélt kísérlet megszervezésére, a Rozsnyói Futár nevû regionális lap meghirdette a találkozót, de a zászlóbontásra már kisebbségi futóárkaink földhányásáról került sor. Csoda, hogy az "ellenfél" nem jelent meg? Vajon mikor kerül sor a következõre, az ellentalálkozóra? S vajon mikor szólal meg az értelmiség? Esetleg – az értelem, a (köz)érdek?

Az anyaországbeliekkel nemcsak nyelvünk, történelmünk, származásunk vagy konyhamûvészetünk köt össze, de feltétlen, mások számára megmagyarázhatatlan vonzódásunk a betûszavakhoz is. Van MKP-nk, ami nem a kommunista pártot jelöli (Magyar Koalíció Pártja), CSEMADOK-unk, ami kibontva Szlovákiai Magyar Kulturális Szövetséget jelent, s egészen szeptember végéig volt SZMÖT-ünk. Aztán érvényes alapszabály híján, négy évet megélve, felbomlott. Pedig a Szlovákiai Magyar Ösztöndíjtanács élet és halál ura volt a magyarországi egyetemi ösztöndíjak odaítélésében. A 15 tagú testületen múlott, hogy évrõl évre ki kezdheti meg tanulmányait térítésmentesen, ösztöndíj-támogatással – valamint demokratikus környezetben, magyarul. A források elosztása alkalmával három évig csak mocorgott a talaj a bizottsági tagok talpa alatt, aztán idén megmozdult a föld. Elõször csökkent az ösztöndíjak száma – a további történéseket pedig diszkrét homályba burkolta az egyetlen szlovákiai magyar napilap, az Új Szó hasábjain lezajlott tollpárbaj "tintafüstje". A csata kakofóniájából a "nem értesz hozzá, korrupt, határozatlan" kiáltásokat hallhatta, akinek jobb dolga nem akadt. A tanács elnöke lemondott, késõbb inkább úgy tûnt, felmentették, SZMÖT volt is, nem is, majd a már említett módon eloszlott, akár a füst.

Néhány nap múlva a magyar Oktatási Minisztérium, megelégelve a hercehurcát, a Határon Túli Magyar Ösztöndíjtanács keretén belül átmenetileg saját hatáskörébe vonta az ösztöndíjak odaítélésének jogát. Az ösztöndíjtanács Szlovákiában újjáalakul, csak az nem tisztázódott, miért szûnt meg…

Természetesen magyar diákok vannak a szlovákiai egyetemeken, így a kassai Šafárik Egyetemen és a Mûszaki Egyetemen is. Nehéz megtalálni õket, hiszen arányuk hasonlatos lehet a kassai magyarság arányához – a 200 ezres városban 10 ezren laknak. Ha mégis mindenáron hazai szóra vágyik az utazó, a leghelyesebb, ha a Mészáros utcai Fórum-házba megy. Itt a diákoktól kezdve mindenki megfordul – 45 civil szervezet talált otthonra az inkubátorházban. Kaptak számítógép-, telefon-, internethasználati jogot, hogy kommunikálni tudjanak a nagyvilággal. A közösen használt épületnek köszönhetõen pedig még egymással is kapcsolatba kerülhetnek, ha máshol nem, a rövidesen megépülõ kávézóban. Grund épült a város közepén!

Bûvös körben peregnek a napok Szlovákiában. Párhuzamos életünkben ott van a lehetséges jövõ az egyelõre még elszigetelt polgári kezdeményezésekben, fesztiválokban, prosperáló vállalkozásokban, határokon átnyúló gazdasági kapcsolatokban, nyugodt hétköznapokban. Aztán észrevétlen átlépés a párhuzamba… Nincs fényjelenség, hanghatás – a "sötét oldal" leginkább érzékelhetetlenül szürke: az elmúlt hat évben jórészt "passzív ellenállásba" visszavonult szakszervezetek 35 ezer fõs tüntetést szerveznek Pozsonyban a hovatovább 20%-os országos munkanélküliség és a csökkenõ életszínvonal ellen tiltakozva… A második világháború alatt elhurcoltak közül csak a "Szlovákia területérõl" koncentrációs táborokba deportáltak részesülhettek kárpótlásból… Az illetékes hivatalnok szerint "hatalmas pozitívum", ha a munkaügyi hivatalok odaadó gondoskodása során "R" betûvel jelölik meg a roma ügyfelek adatlapjait – persze csak a saját kérésükre… Ez is mi vagyunk.

Életem eddigi leghosszabb sikeres határátlépése a román–magyar határon volt, még valamikor 1990-ben, amikor vagy 7 órát állt a vonatunk a "Vigyázó Szemek" kereszttüzében. Az eddigi egyetlen sikertelen határátlépésemre majd tíz évet kellett várjak – idén nyáron, az ukrán határon élhettem meg. A legek sora az õsszel folytatódott, kaján módon éppen a Komáromot Komárommal összekötõ határátkelõ helyen. Röpke két óra alatt sikerült megtennem ugyanazt a távot, amit máskor 2 perc alatt abszolváltam. Vagy kétszázan állhattunk sûrû, tömött sorban a Duna-hídon (aki nem ismerné a színhelyet, még magyar földön). A toporgók élcsapata csendesem morgolódva, a frissen érkezettek értetlenül várták, amíg a magyar határõrizeti szervek egyenként bevezetik adataikat a rendelkezésre álló egy számítógépbe. Nekem sietõs volt a dolgom, így bekéredzkedtem az egyik autóba – az õ oszlopuk valamivel gyorsabban haladt… Ugye nehéz átélni a várakozók érzéseit? Talán ha visszaemlékeznek "schengeni" tapasztalataikra az osztrák határon…

Folyik a versenyfutás az idõvel. Mi következik be elõbb – Magyarország felvétele az Európai Unióba, vagy a szlovákiai demokrácia és gazdaság megerõsödése, és így a déli szomszéddal egyidejû belépése? Sikerül-e a magyar külügyminisztériumnak kettévágni a határon túli magyarság jelentette "gordiuszi csomót"? Kell-e a külön megoldás keresése – van-e, lesz-e közös Kelet-Közép-Európa? A jó szándék megvan.

Érdekes skála felállítására nyílik mód 1989 óta naponta. Olvasva a napilapokat, a televíziós csatornákat nézve feltérképezhetjük, hol húzódik a média ingerküszöbe. Az idõ elõrehaladtával az a benyomás alakulhat ki bennünk, mintha egyre nagyobb ingerületre lenne szükség az "információvá", hírré váláshoz. A jó hírek eleve hátránnyal indulnak a versenyben, de a rossz hírek is fura osztályozáson mennek keresztül… A példa kedvéért vegyük a földrengéseket. Rengett a föld Törökországban, Tajvanon, és még számtalan helyén a világnak. A közelmúltban hetente láthattunk gazdagabbnál gazdagabb híranyagot borzalmairól. Összedõlt házak, halottak, kétségbeesetten kutató légszûrõs, izzadt emberek. Pánik. Talán nagyobb, mint ami a Korpona (szlovákul Krupina) környéki falvak, Dolné Mladonice, Cekovce, Horné Mladonice, Senohrad, Vrbovka, Bzovík és Litava lakóit fogta el az október végi 3,2 fokos erõsségû földlökések alatt – de a borzalom foka tesz valamit hírré? Nem elég, ha nincs halott, csak a visszaemlékezõ emberek – habitusuktól függõ – megkönnyebbült derûje vagy szorongása – ha azok a szomszédaink? Középpontban állni azért jó, mert onnét minden látszik. Csak nézni kell – innen, határon túlról.

Még kisiskolás koromban láttam Gustáv Husákot Dunaszerdahelyen. Máig sem vagyok biztos benne, hogy õ volt, hiszen csak az Integetõ Kéznek örülhettünk, meg az elmaradt tanítási napnak. Õ volt az elsõ köztársasági elnököm. A második nagyon megváratott. Színházi fesztiválon voltunk Brünnben a Divadlo Husa na Provázkuban (a Nyakörves Libához címzett színházban…), vártuk, hogy elkezdõdjék az elõadás. Eltelt az elsõ negyedóra, majd még egy, a nézõtér már zúgolódott, aztán vagy tíz percre rá valaki hangosan megjegyezte:

– Kire várunk, csak nem a köztársasági elnökre?!

Nemhiába a drámaírói véna, Václav Havel kitûnõ idõzítéssel éppen végszóra lépett be. A mese itt még nem ér véget – a terem egy pillanatnyi döbbent csend után tapsviharban tört ki, mindenki felpattant, hangos ovációval köszöntve Csehszlovákia utolsó köztársasági elnökét. A zajos tetszésnyilvánítás csak akkor ért véget, amikor Havel egy kéznyújtásnyira tõlem, leült. Ráadásul a színdarab is jó volt.

A harmadik köztársasági elnök is az 1989-es generációhoz tartozik. Belõle csak a kisugárzás jutott – az a hatás, ami még napokkal szlovákiai látogatása után is érezhetõ volt mindazokon, akik találkoztak vele. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke hivatalos látogatáson Szlovákiában járt, s útja során felkeresett több csallóközi települést is… Integráló személyiség – mindenki Árpi bácsija? Hallgatva a beszámolókat, látva az eseményrõl készült fotókat mintha egy pillanatra tényleg megszûntek volna a határok bármely állam integritásának sérülése nélkül.

Tíz éve kezdtük el a menetelést, akkor még Csehszlovák Köztársaságként. Aztán választás választást követett, az országot elõbb egy kötõjel (Cseh- és Szlovák Szövetségi Köztársaság), majd az új határ metszette ketté. Válaszutak jöttek – demokrácia vagy totalitarianizmus? Nemzetépítés és/vagy demokrácia, kisebbségi jogok?

Ma itt tarunk – vajon hol is? Erre a tíz évre és néhai "Bársonyos Forradalmunkra" emlékezünk november 17-én.

Budapest, 1999. november 4.