Jánki András

A 20. század történetének nevezett nagyszabású színjáték váratlan fordulatának tekinthetjük az ideológusai által öröknek vélt világbirodalom, a Szovjetunió összeomlását. A diktatúra béklyóinak lazulásával párhuzamosan erõsödtek az egykori nagyhatalmat alkotó köztársaságok dezintegrációs törekvései, amelyek végeredményben ahhoz vezettek, hogy rövid idõn belül tizenöt új, független állam jelent meg az eurázsiai térségben. Ezek egyike volt Ukrajna, amely a Szovjetunióból való kiválásakor már abban is erõsen elütött az egykori testvérállamok – Észtország, Lettország, Litvánia stb. – egynémelyikétõl, hogy lényegében véve a függetlenné válást megelõzõ nemzeti felszabadító harc nélkül jött létre. Ez viszont egyértelmûen azt jelenti, hogy az ukránok életébõl hiányzik a hõskor: az együttes erõfeszítések, a vállvetve megvívott harcok, a közösen meghozott áldozatok idõszaka, amely általában a nemzetállamok történetének viszonylag hosszú idõszakát foglalja magában. A függetlenség kikiáltása óta eltelt csaknem egy évtized ékesen bebizonyította, hogy az országban roppant nehezen zajlik a lelkesítõ "teremtésmítosz" megalkotása. A "hõskor" hiánya egyet jelent a hõsök és a mártírok hiányával, akiknek a megléte szükségszerûen kapcsolódik az új nemzetállamok kialakulásához.

A Szovjetunióból való kiválást követõen egy ideig úgy tûnt, hogy azok az egykori, fõleg humán beállítottságú disszidensek, akik évtizedeket töltöttek a GULAG-táborokban az ukrán nemzeti ügyért és megszenvedtek a függetlenségért, esetleg igazi nemzeti hõsökké válhatnak. Ám rövid idõ elteltével többségük úgy döntött, hogy vállalja az együttmûködést a hatalmat magához ragadó, vagy pontosabban: megtartó kommunista establishmenttel, amelyet a Moszkvától való eltávolodásban nem a független ukrán nemzetállam megteremtésének eszméje, hanem a központi irányítástól való szabadulni akarás vágya vezérelt. Természetesen a hatalom birtokosainak az volt az érdeke, hogy megosszák az esetenként inkább agresszív, mint erõs, országos viszonylatban számottevõ befolyással nem rendelkezõ ukrajnai nemzeti demokratikus mozgalmakat, illetve semlegesítsék vagy a maguk oldalára állítsák ezeknek a vezetõit. Ez viszont azzal járt, hogy az utóbbiak a kapott privilégiumok birtokában a továbbiakban már nem formálhattak jogot a nemzeti hõs címre, az emberek szemében is elveszítették a hitelüket.

Egy árnyaltabb kép megrajzolásához azt is tudnunk kell, hogy az ukrán nép közel- és régmúltjának deheroizálásában, nemzettudatának degenerálásában oroszlánrészt vállalt az orosz, illetve a szovjet történetírás. Éppen ezért a kilencvenes évek elején az ukránok részérõl érthetõ volt az a lázas igyekezet, amely az elmúlt évtizedek-évszázadok történéseinek újraértelmezésére, pártatlan újraértékelésére irányult, lévén, hogy az évtizedek, sõt évszázadok óta a birodalom fõvárosában, illetve a Moszkva éber felügyelete alatt írott történelmi tárgyú mûvek az orosz érdekeknek megfelelõen, a nagy testvér történelmi szerepét aránytalanul felnagyítva mutatták be a három – orosz, ukrán, belorusz – szláv nép múltját.

Amint már utaltunk rá, ennek a szemléletnek a gyökerei még a szovjet éránál korábbra nyúlnak vissza, tudniillik már 1917-et megelõzõen folytak viták az óorosz állam történelmi örökségérõl. Az orosz és az ukrán történetírás a kezdetektõl fogva saját történelme elidegeníthetetlen részének tekintette a Kijevi Ruszt. Az egymással szöges ellentétben álló koncepciókat orosz részrõl Pogogyin, az ukrán történészek közül pedig Hrusevszkij fogalmazta meg a legmarkánsabban. A témával kapcsolatos viták végére a második világháború utáni szovjet történetírás próbált meg pontot tenni oly módon, hogy megalkotta az óorosz nép fogalmát, amely magában foglalta az említett három szláv nép õseit. Ezzel tulajdonképpen megvetették az alapot a nemzetek összeolvadásának politikai koncepciójához, amelynek lényege a következõ: az egykoron szerves egységet alkotó nép a mongol-tatár betörés következtében három részre szakadt, ám ezek késõbb egy ország (Szovjetunió) határain belül önként újraegyesülnek, és nemzeti jellegüket elveszítve ismét eggyé válnak. Ezzel újabb impulzust adtak annak a denacionalizálási folyamatnak, amely még napjainkban is erõsen érezteti hatását (ezt támasztják alá a három szovjet utódállamot – Oroszországot, Belorussziát, illetve Ukrajnát – magában foglaló szláv államközösség létrehozására irányuló törekvések is).

Az 1917, de fõleg az 1945 utáni hivatalos ideológia, jóllehet látszatra igyekezett mindent megtenni a nemzeti hagyományok ápolásáért, a valóságban azonban arra törekedett, hogy megfossza kultúrájuktól, identitásuktól a nemzeteket és a nemzetiségeket, és egy, szovjet népnek nevezett, arctalan tömeggé gyúrja össze õket. Ehhez kitûnõ eszköznek (és partnernek is) bizonyult a nemzettudat ébrentartására hivatott ukrán (de bátran állíthatjuk, nem csak az ukrán) értelmiség jelentõs része, amely a szovjet egyetemeken és fõiskolákon elszenvedett agymosás után túlnyomó többségében már nem tudott eleget tenni feladatának. A múlt században, illetve a századunk elején élt és alkotott neves ukrán történészek – Antonovics, Hrusevszkij, Kosztomarov, Javornickij – mûvei mint a "burzsoá nacionalizmus" szellemében született munkák nem voltak számukra hozzáférhetõek, mivel azokat a "nagy testvér" ideológusai betiltották. Javarészt tehát ennek a több évtizedig tartó, erõs, mesterségesen elõidézett szellemi pangásnak tudható be az az ûr, amely az ukránok nemzettudatában keletkezett.

A függetlenné válást követõen Ukrajnában a nemzeti érzelmû értelmiség különös elõszeretettel hivatkozik az ukrán kultúra európai gyökereire, az Európához való tartozásra, ami esetenként – hol finoman megfogalmazva, hol pedig teljesen leplezetlenül – az Oroszországtól való minél nagyobb eltávolodás óhaját, az évszázadokban mérhetõ közös történelem részleges tagadását is magában foglalja. A nagy északi szomszédra sokan közülük úgy tekintenek, hogy maradéktalanul neki tudható be az országnak a nyugati civilizációtól, az európai kultúrától való több évszázados, kisebb-nagyobb megszakításokkal állandó elszakítottsága, illetve elszigeteltsége. Az ország lakosságának meghatározó többsége is európai kultúrával rendelkezõ nemzetként tartja számon az ukránságot, ám a kulturális kötõdés elemeiként legtöbbször fõleg olyan középkori kapcsolatokra hivatkoznak, amikor még sem önálló ukrán államiságról, sem ukrán nemzetrõl nem beszélhetünk. Az ukránság önállóságának hiánya, területének feldaraboltsága miatt évszázadokon át csak közvetve, többnyire Bécsen vagy Moszkván keresztül érintkezhetett Európával.

Az Oroszországhoz képest civilizáltabb Európával való közös örökség hangsúlyozása több okból is elfogadható, ugyanakkor nem érthetünk egyet azokkal az állításokkal, melyek szerint a szovjet rezsim minden tekintetben csak negatívan befolyásolta az ukránság, illetve az ukrán államiság fejlõdését. Az ukrán tudósok már a 19. században többé-kevésbé pontosan megrajzolták az ukránok által lakott területek határait, viszont e területet sohasem sikerült önmaguk erejébõl egységes irányítás alatt megtartani, illetve egységes állammá szervezni. Történelembõl tudjuk, hogy az önálló ukrán államiság megszületését évszázadokon keresztül hol a lengyelek, hol az osztrákok, hol pedig az oroszok akadályozták meg. Az ukrán etnikum számára az állam területének kialakulása szempontjából a legkedvezõbb fordulatot mégis a legkegyetlenebbnek, legdiktatórikusabbnak tartott rezsim létrejötte és összeomlása hozta meg.

A kommunista múltat kárhoztatók közül sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy Ukrajna jelentõs területi gyarapodását és mostani hatalmas területét (603 700 négyzetkilométer) az egykori gyûlöletes rendszernek köszönheti. Az 1917–1920-as évek ukrán nacionalista mozgalmának gyengeségét ismerve még csak nem is feltételezhetjük, hogy az képes lett volna olyan hatékonyan megvonni, kiterjeszteni és megõrizni Ukrajna határait, mint a szovjet rezsim.

A két nagy civilizáció között húzódó határvonal mentén fekvõ Ukrajna történelmi gyökereit tekintve részben valóban a nyugati civilizációhoz, a nyugati kultúrához, részben viszont Oroszországhoz kötõdik (Galíciát 1772-ben, Lengyelország elsõ felosztása után ragadta magához Ausztria. A jelenleg ugyancsak ukrán fennhatóság alá tartozó Bukovinát az osztrákok Törökországtól szerzik meg három évvel késõbb). Ez a kettõs kötõdés mind a múltban, mind pedig a köztársaság függetlenné válását követõ idõszakban erõsen rányomta bélyegét az ukrán lakosság nemzettudatára. Amíg a fõleg a nyugat-ukrajnai régiókban élõ ukrán etnikum a több évszázados álom már szinte nem is remélt valóra válásaként élte meg a saját államiság létrejöttét, addig a keleti régiók lakossága fõleg a gazdasági helyzet pozitív változását várta a Szovjetunióból való kiválástól. Valójában az lett volna a logikus, ha a függetlenné válásnak ez az eltérõ fogadtatása, másképpen való megélése komoly feszültségeket okozott volna a különbözõ – az egyszerûség kedvéért: keleti és nyugati – régiók között. A nagyobb konfliktusok, az országos méretû konfrontáció hiánya sokak szerint tulajdonképpen annak az ideológiai vákuumnak köszönhetõ, amely az elmúlt évtizedek során alakult ki a köztársaságban. Ha a nacionalisták és a kommunisták napjainkban is oly makacsul ragaszkodnának nézeteikhez, amint tették ezt néhány évtizeddel ezelõtt, akkor ma Ukrajna könnyen testvérgyilkos konfliktusok színtere lehetne. Ugyanakkor ezt a békés helyzetet felfoghatjuk a jelenlegi ukrán állam tragédiájaként is, mivel igazából sem a lakosság, sem a politikusok nem tudják pontosan megfogalmazni, mit is szándékoznak elérni, milyen állam- vagy társadalomtípust szeretnének felépíteni (az ukrajnai helyzetet ékesszólóan jellemzi az az eset, amikor a késõbbiekben államelnökké választott, akkor még kormányfõ Leonyid Kucsma arra kérte a honatyákat: mondják meg neki, milyen társadalmat kell felépíteni, és õ majd felépíti). Mindez lényegében véve annak a következménye, hogy az egykori világbirodalom bukása teljesen váratlanul és felkészületlenül érte még azokat a nemzeti érzületû vezetõket is, akik az ukrán szuverenitás kinyilvánítása után megpróbálták az egységes nemzeteszme zászlaja alatt felsorakoztatni és összefogni erõiket. Ugyanakkor rövid idõn belül kiderült, hogy különbözõ okok (belsõ torzsalkodás, megosztottság, a politikai harc tapasztalatának hiánya vagy amint már fentebb utaltunk rá, a hatalom birtokosaival való kiegyezés stb.) miatt ezek az erõk nemhogy a hatalmat nem tudják megszerezni, de még arra sem képesek, hogy annak közelébe kerüljenek (Vjacseszlav Csornovil, a nemzeti erõket képviselõ népi mozgalom vezetõje vajmi kevés eséllyel vette fel a harcot az elsõ független ukrajnai elnökválasztáson a kommunista párt egykori fõideológusával, Leonyid Kravcsukkal szemben, akit viszont a következõ elnökválasztáson induló, orosz nyelven agitáló Leonyid Kucsma még úgy is le tudott gyõzni, hogy a fõleg Moszkvából folytatott választási kampánya során az orosznak mint második államnyelvnek a bevezetését is megígérte).

Ukrajnában történelmi okok miatt köztudottan még ma is a nemzetiség szempontjából homogénebb nyugati régiók (fõleg Galícia, Volhínia) azok, ahol az ország többi részéhez képest gondosabban õrzik a nemzeti hagyományokat, és a helyi lakosság nemzettudata markánsabban nyilvánul meg, mint másutt. (Ezért tisztán ukrán nemzettudatról inkább csak regionális szinten beszélhetünk, amennyiben viszont az összlakosság vonatkozásában használjuk ezt a fogalmat, akkor már bizonyos fenntartásokkal kell kezelnünk.) Ezeken a vidékeken kevésbé volt agresszív a denacionalizáló politika, mint a lengyel, illetve az orosz fennhatóság alá tartozó területeken. Ennek ismeretében a függetlenné válás után – mind belföldön, mind pedig külföldön – sokan arra számítottak, hogy az itt színre lépett vezetõk és az irányításuk alatt álló szervezetek lesznek azok, akik, illetve amelyek élve a történelem nyújtotta következõ (a pesszimistábbak szerint utolsó) lehetõséggel, konszolidálni tudják az Ukrajnának nevezett ország területén élõ embereket és megnyerik õket a független állam felépítése ügyének.

Egy ilyen nagy kiterjedésû, a jelenlegi határok között elsõ ízben létezõ, különbözõ országok fennhatósága és befolyása alatt évszázadokat megélt, nemzetiségi szempontból erõsen heterogén állam esetében, ahol rendkívüli változatosság jellemzi a nemzeti, a kulturális, a politikai és egyéb hagyományokat, szinte elképzelhetetlenül bekövetkezik a regionalizálódás.

A függetlenné válást megelõzõ évtizedek során Moszkvából Ukrajnát csupán vidéknek, a birodalom egyik nagy tartományának tekintették, és mivel minden téren az egyre erõsödõ centralizációs törekvések érvényesültek, ezért ennek az idõszaknak a vonatkozásában igazából csak bizonyos megszorításokkal beszélhetünk a köztársaságon belüli regionalizálódásról. Nagyon leegyszerûsítve a dolgot azt mondhatnánk, hogy voltak a Központ érdekeinek megfelelõen, tehát felülrõl kialakított gazdasági régiók, és a hivatalosan el nem ismert, latensen létezõ, lényegében véve az egymás gyûlöletére épülõ nyugati (nacionalista) és az elõbbiek által ellenségnek tekintett egyéb országrészek. Természetesen a rezsim hivatalosan errõl nem volt hajlandó tudomást venni, és úgy vélte, hogy a bölcs lenini nemzetiségi politika posztulátumainak alkalmazásával ezek a gondok idõvel majd maguktól megszûnnek.

A totalitárius rendszer felbomlása után szinte elemi erõvel törtek fel, sõt újabbakkal is kiegészültek a korábbi problémák. Az utóbbiak közül igen fontos megemlítenünk a vallási felekezetek (görög katolikus pravoszláv egyház, az utóbbin belül pedig a kijevi, illetve a moszkvai pátriárka fennhatóságát elismerõ ortodoxok) közötti szembenállást, amely idõnként már a középkori vallásháborúkat idézõ formákat öltött. Nem kevésbé fontos a különbözõ régióknak a nyelvhasználattal kapcsolatos elképzelések miatti ellentéte sem. Amíg korábban az orosz nyelv erõszakos bevezetését, az agresszív oroszosítást az ukránok szenvedték meg, addig most az ukrán nyelv államnyelvvé való elõléptetése okán a lakosság több mint 20%-át kitevõ oroszok, illetve a népesség több mint 50%-át alkotó, orosz nyelvet használó személyek panaszolják fel az erõteljes ukránosítási törekvéseket. Roman Sporljuk politológus, a Harvard Egyetem professzora megjegyzi, hogy az ukránok nyelvhasználat tekintetében lehetnének toleránsabbak is azokkal az oroszokkal szemben, akik 1991-ben velük együtt megszavazták az ország függetlenné válását. Egyben arra is figyelmeztet, hogy az erõszakos ukránosítás akár az ország kettészakadásához is vezethet.

Gazdasági orientáltság tekintetében ugyancsak erõsen megosztott a köztársaság. A keleti és a déli, erõsen eloroszosodott régiók részben érzelmi kötõdés miatt, részben pedig a régi gazdasági kötelékek okán inkább az Oroszországgal való együttmûködést részesítik elõnyben. Ugyanakkor az ország nyugati területei azon fáradoznak, hogy a nagy északi szomszédtól független gazdasági kapcsolatokat alakítsanak ki.

Az új központ, Kijev, különbözõ okok folytán nem igazán tudta és tudja ezeket a részben örökölt, részben pedig új keletû problémákat kezelni, és sokszor csak passzívan szemléli az eseményeket. A szuverén köztársaság egyes területei, vagy valamilyen (politikai, gazdasági stb.) alapon egységes régiót alkotó részei nagyobb önállóságra, szabadabb mozgástérre számítottak, ám nagyon rövid idõn belül csalatkozniuk kellett. Jóllehet kezdetben még az ukrajnai mérsékeltebb nacionalista mozgalmak is elfogadták az ország föderatív berendezkedésének elvét, ám idõvel, amikor a régiók önállósodása kezdett konkrét formát ölteni (a Krím-félsziget autonómiája, a szabad gazdasági övezetek kialakításának igénye a határ menti területeken, egyebek között Kárpátalján, a magyarság autonómiatörekvései), akkor felsejlett bennünk az ország esetleges szétesésének rémképe, és a regionalizálódási törekvésekben mindenütt a szeparatizmust látták. A csupán csak az elõzõ rendszer irányítási gyakorlatát ismerõ kijevi vezetés egyfelõl nem rendelkezett a régiók irányításának tapasztalatával, másfelõl pedig ellenõrzése alatt akarta tartani az ország egész területét. Így aztán, jóllehet napjainkban már mintegy féltucatnyi intézet foglalkozik a regionális politika különbözõ aspektusaival (a kérdéssel kapcsolatban még törvénytervezet is született), egyelõre kevés az esély a gondok megfelelõ kezelésére.

A fentebb leírtak alapján leszögezhetjük, hogy a függetlenség nyolc éve alatt az identitásváltás, a nemzettudat megerõsödése helyett inkább identitászavar, identitásválság következett be Ukrajnában. Ebben a történelmi tényezõk hatása mellett nem kevés szerepe van a hazafias erõk soraiban tapasztalható szervezetlenségnek, a hatalmi elit sokszor bizonytalankodó, átgondolatlan politikája miatt bekövetkezett súlyos gazdasági válságnak, a hatalmi ágak között évek óta dúló öncélú harcnak és annak, hogy a köztársaságban mind ez idáig nem akadt egy olyan vezetõ egyéniség, aki a lakosság többsége számára elfogadható, a társadalmat konszolidáló, a régiók közötti feszültségek feloldása felé mutató, a jelenlegi, inkább virtuálisnak, mint reálisnak nevezhetõ nemzettudatot erõsítõ államépítési koncepciót tudott volna felmutatni.

Felmerül a kérdés, hogy a nemzettudat fejlõdése szempontjából ennyire mostoha körülmények között mit hozhat a távolabbi jövõ. A kérdéssel foglalkozó kutatók többsége általában két olyan utat vázol fel, amelyek szoros összefüggésben állnak az ország gazdasági helyzetének alakulásával.

A pesszimistább koncepció abból indul ki, hogy a gazdasági helyzet tovább romlik, a lakosság egyre nagyobb hányada ábrándul ki az ukrán államiság eszméjébõl, ami az amúgy is erõsen elmosódott nemzettudat további gyengüléséhez, a nemzettudatukat elveszített személyek számának rohamos növekedéséhez és a mind nagyobb mértékû elnemzettelenedéshez vagy eloroszosodáshoz vezet. Az országban jelenleg uralkodó állapotok mellett egyelõre ez a forgatókönyv tûnik valószínûbbnek.

A második, optimistább elképzelés szerint rövid idõn belül gazdasági fellendülés következik be, ami megnöveli a lakosságnak az ukrán államba vetett bizalmát, részben feloldja a régiók között feszülõ ellentéteket, megindítja a társadalmi konszolidáció folyamatát. Az ország anyagi helyzetének javulásával párhuzamosan több pénzt tudnak fordítani a nemzeti kultúra fejlesztésére.