Szilágyi Imre

Ciril Zlobec költõ, a szlovén nemzeti kérdéssel foglalkozó számos értelmiségi egyike fogalmazta meg a fenti gondolatot. Ha az ember végigutazik a természeti szépségekben bõvelkedõ, az emberkéz által gondosan karbantartott, a kelet-közép-európai utazó számára gazdagnak tûnõ szlovén vidéken, nem nagyon érti, hogy vajon miféle nehézségre gondolhatott a költõ. Azok az értelmiségiek – mindenekelõtt írók, de politikusok éppúgy –, akik megpróbálták megfogalmazni a szlovénság lényegét, gyakran hivatkoznak arra, hogy a szlovén kis nép, s hogy alapvetõ nemzeti érzése a fenyegetettség.

A ma kétmilliós szlovén nemzetet – amely 1991, a függetlenség kivívása elõtt sohasem rendelkezett önálló állammal – mintegy százötven év óta foglalkoztatja a kicsinység és a fenyegetettség problémája. A szórványosan és nem túl határozottan kinyilvánított elõzmények után 1848-ban fogalmazta meg értelmiségiek különbözõ csoportja elõször a szlovén nemzeti programot. Abban az idõben az osztrák és magyar fennhatóság alatt élõ szlovénok legnagyobb része több osztrák örökös tartomány lakosa volt. A korabeli szlovén nemzettudatban egyszerre volt jelen egyfajta tartományi tudat, a szlovénság tudata és a dinasztikus hazához tartozás tudata. A nemzeti program szerzõi azt szerették volna elérni, hogy az osztrák császár egyesítse az összes szlovént egy területi egységbe, s hogy a szlovén nyelv ezen a területen ugyanolyan jogokat élvezzen, mint a német a németek által lakott tartományokban. Attól való félelmükben, hogy a kis létszámú szlovénok elvesznének a német tengerben, elutasították annak lehetõségét, hogy belépjenek a német szövetségbe. Elképzelésükkel tehát egyrészt a politikai nacionalizmus enyhébb változatát képviselték, hiszen – minden jel szerint kicsinységük és gyengeségük tudatában – nem önálló nemzeti államot kívántak létrehozni, hanem azt szerették volna elérni, hogy egy nagyobb állami keretben a szlovénok saját egységet kapjanak, amelyben megõrizhetik egyediségüket. Másrészt a kulturális nacionalizmus megfontolásaival azonosultak, hiszen ezen egység kialakításakor az etnikai határok maximális figyelembevételét szorgalmazták. Ezek a gondolatok az Egyesített Szlovénia programjaként váltak ismertté, s ezt a programot mutatis mutandis a legutóbb idõkig érvényesnek tekintették.

Mindezt a mindennapokban nyitottság és a bezárkózás különös keveréke kísérte, bár a legtöbb szerzõ az utóbbi törekvést tekinti hangsúlyosabbnak. Az 1848 és 1918 közötti idõszak meghatározó érzése a német asszimilációtól való félelem volt. A szlovén többségû Krajinát az osztrák hatóságok a hatvanas években szlovén tartománnyá nyilvánították, s itt a szlovén nyelv elnyerte ennek megfelelõ helyét a közéletben. A többi tartományban azonban, ahol a szlovénok kisebbségben voltak, fenyegetõ volt az elnémetesedés. Az elnémetesedés ellen nagyobbrészt politikai és kulturális eszközökkel harcoltak, bár idõnként összecsapásokra is sor került. Az is igaz viszont, hogy mindenekelõtt a városi lakosság egy része hajlandó volt a mobilitást biztosító asszimilálódás útjára lépni. Ezeket az erõs szlovén öntudattal rendelkezõk elítélõ hangsúllyal németeskedõnek (nemškutar) nevezték.

A németek ellen a szláv gondolat segítségével is harcoltak. Igen különös az a viszony, amit ezzel összefüggésben kialakítottak. A németekkel szemben az oroszokkal való együttmûködést szorgalmazó, pánszláv jellegû megfontolás az 1860-as évek végén sajátos, máig ismert formulában fogalmazódott meg. Eszerint "inkább leszünk oroszok, mint poroszok", ami furcsa ellentmondásokra mutat rá. Elõször is arra, hogy az egyik (a német) asszimilációt elutasítva, egyesek hajlandók lettek volna elfogadni egy másik (az orosz) asszimilációt. Másrészt arra, hogy nyelvi/etnikai rokonság fontosabbnak tûnt más megfontolásoknál. Harmadrészt arra, hogy ebben az idõben még a szlovénok körében is volt bizonyos illúzió az oroszokkal kapcsolatban.

Ez a magatartás még furább ellentmondássággal jelenik meg a délszlávokhoz fûzõdõ kapcsolatokban. Meghatározó jelentõsége volt annak, hogy a legnagyobb szlovén költõ, France Prešeren, az 1840-es években elutasította azt a horvát részrõl megfogalmazott igényt, hogy az éppen formálódó szlovén nemzet mondjon le nyelvi önállóságáról, legyen része a horvátok által szorgalmazott illír egységnek. A szlovénokat idõnként alpesi horvátoknak tekintõ horvátok asszimilációs törekvésétõl való félelem idõrõl idõre felbukkant a szlovénok körében. Ugyanakkor már 1848-tól megfogalmazódott a délszlávokkal, mindenekelõtt a horvátokkal való összefogás igénye. A követekezõ évtizedekben ennek az elképzelésnek két fõ változata alakult ki. Az egyik változat a Monarchia dualista berendezkedését trialista formává kívánta alakítani. Az ausztroszlavizmus egyik irányzatának tekinhetõ trialista elképzelések szerint a harmadik egységet a Monarchián belüli horvátok és szlovénok alkották volna. Ez a felfogás mindenekelõtt az 1890-es években saját politika pártot alakító szlovén katolikusok körében volt elfogadott. A másik változat már a szerbekkel való összefogás igényét is megfogalmazta. Többnyire csak a Monarchián belüli szerbekkel akartak egységre lépni, de mindenekelõtt az ugyancsak a kilencvenes években megszervezõdõ szlovén liberálisok körében, megjelent a Szerb Királysággal kialakítandó együttmûködés gondolata is. Sõt, e század elsõ két évtizedében a radikális liberálisok között olyanok is voltak – igaz, nem túl sokan –, akik a széles délszláv egység érdekében hajlandók lettek volna lemondani az önálló szlovén irodalmi nyelvrõl. A huszadik században azonban alapvetõen a jeles szlovén író, Ivan Cankar által 1913-ban megfogalmazott gondolatok voltak az irányadóak. Õ fontosnak tartotta a délszláv politikai egység kialakítását, ugyanakkor azonban erõteljesen hangsúlyozta a szlovénok kulturális különállását, s errõl ezen politikai egység érdekében sem volt hajlandó lemondani.

Az 1918-ban megalakított Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttében fontos szerepe volt mind annak, hogy a Monarchia a legutolsó pillanatig nem volt hajlandó eleget tenni a trializmusra irányuló követeléseknek, mind a délszláv egységrõl kialakított korábbi elképzeléseknek, mind az aktuális olasz fenyegetésnek. Ez a királyság ugyancsak rendkívül ellentmondásosan hatott a szlovén nemzet helyzetére, az erõsödõ szlovén nemzettudatra, s ebben ismét fontos szerep jutott a külsõ és belsõ fenyegetettség érzésének. Az a tény, hogy az olaszok 1922-ben jelentõs szlovén lakta területeket szereztek meg, illetve az, hogy a megszerzett területeken erõteljes olaszosítás zajlott, igazolta az új államba való belépés helyességét, bár egyes szlovén történészek ezt manapság kétségbe vonják. Ugyancsak ezt igazolta azon szlovénok példája, akik Karintia és Stájerország déli területein éltek, s akik önszántukból, vagy a kialakult helyzet eredményeképpen az osztrák állam polgáraivá válva erõteljes németesítésnek voltak kitéve. Sõt, tekintettel arra, hogy nem sikerült megvalósítani az Egyesített Szlovénia programját, többen abban reménykedtek, hogy az erõs délszláv állam segítségével sikerül majd valamennyi szlovént közös államba egyesíteni. Ugyancsak jótékonyan hatott a szlovén nemezettudatra, hogy ebben az idõben jött létre a szlovén nyelvû középiskolai hálózat, a szlovén egyetem, a szlovén kulturális és adminisztratív intézményrendszer. Pozitívan hatott a szlovénok jó gazdasági helyzete, de ekkor fogalmazta meg a jeles szlovén államférfi, Anton Korošec, azt a korábbi elõzményekkel is bíró szlovén sztereotípiát is, amely mind a mai napig erõteljes hatást gyakorolt a szlovén nemzettudatra: "A szerbek uralkodnak, a horvátok beszélnek, csak a szlovénok dolgoznak." E kijelentés továbbélõ hatását mutatja, hogy 1990-ben, a szlovén önállóságról szóló népszavazás idején egy hasonló szellemiségû plakát szólította fel a szlovénokat a szavazásra. A plakát szerint annak a nemzetnek, amely négymillió dolgos kézzel bír, nem kell félnie az önállóságtól.

Korošec mondata átvezet a belsõ fenyegetettség érzéséhez. Az autonómiát igénylõ szlovén elképzelésekkel szemben ugyanis az országot centralizálták, egyre határozottabbá vált a szlovénok nyelvi-kulturális különállását figyelmen kívül hagyó, az egységes délszláv nemzet kialakítására irányuló törekvés, s a szerb és a horvát nyelv domináns volt a szlovénhoz képest. Mindezek idõnként egészen durva formában nyilvánultak meg: a szlovén nemzeti tudathoz ragaszkodó tanárokat például idõnként Szerbia belsejébe helyezték át stb. Bár a fõ harc a szerb centralizáció ellen folyt, a legfelsõbb szlovén vezetés különös módon inkább a szerbekkel fogott össze, mint a horvátokkal. Egyesek szerint ennek okát a részben a horvátok asszimilációs törekvéseitõl való félelem motíválta. Ebben az idõben kristályosodott ki az a már korábban is meglévõ gondolat, hogy az önálló állammal és komoly történelmi hagyományokkal nem rendelkezõ szlovénok identitását valójában a kultúrához való ragaszkodás, a költõk, írók áldozatos tevékenysége tartotta fenn. A szerb centralizációval szemben a szlovénok (és a horvátok) az autonómia igényét, az ország föderatív átalakításának gondolatát fogalmazták meg. A második világháború elõestéjén néhány nemzeti programban – nem teljes egyértelmûséggel kifejtve, de – megjelent az önálló szlovén állam gondolata is. Egyebek között ide tartozik, hogy Edvard Kardelj 1939-ben megjelent, a Szlovén nemzeti kérdés fejlõdése címû könyvében marxista szellemben átértelmezte a szlovén történelmet. Kardelj igen sajátos nemzeti programot dolgozott ki. Egyrészt kimondta, hogy "Jugoszláviának csak akkor van jelentõsége a szlovénok és többi népe számára, ha szavatolja egyenjogúságukat, nemzeti függetlenségük védelmét és együttes társadalmi haladásuk feltételeit." Ugyanakkor Jugoszlávia létezésével összeegyeztethetõnek tartotta a szlovén államiság, önrendelkezés, és az önálló szlovén külpolitika hangoztatását. Tehát Kardelj elképzelhetõnek tartotta, hogy a szlovénok egy nagyobb államkereten belül az önálló államiság bizonyos jegyeivel rendelkezzenek. Ezt az államjogi szempontból sajátos megoldást a szlovénok a második Jugoszláviában is alapvetõ célkitûzésnek tekintették.

A második világháború idején a felszabadítási mozgalom képviselõi elfogadták Jugoszlávia föderatív átalakításának elvét. Az 1946-os alkotmány szerint a délszláv nemzetek az elszakadást is magába foglaló önrendelkezési jog alapján egyesültek közös föderatív államba. Ezt az alapelvet a késõbbi jugoszláv alkotmányok is megõrizték. A szlovének lakta terület a föderáció egyik köztársasága lett, azaz teljesült egy régi vágy: a szlovénok többsége az államiság bizonyos jegyeit felmutató közigazgatási egység lakosa lett. Az olaszokkal folytatott harcok eredményeképpen jelentõs szlovén lakta terület került Jugoszlávia, vagyis a Szlovén Népköztársaság fennhatósága alá, igaz, a maximalista igény megvalósítása, valamennyi szlovén egy államba egyesítése ekkor sem sikerült. A második világháború utáni években tehát a szlovénok a korábbi állapothoz képest nagyot léptek elõre a nemzeti kérdés megoldásában.

A föderatív Jugoszlávia mintegy 45 évét azonban ennek ellenére végigkísérte az egyes nemzetek, esetünkben a szlovénok folytonos elégedetlensége. A szlovénok az adott keretek között állandóan nagyobb önállóságra törekedtek. A jugoszláv kommunisták központi szerve, a Politikai Bizottság már 1945-ben a szemükre vetette, hogy terjed az erõs Szlovéniáról szóló elképzelés, és szeparatista tendenciák figyelhetõk meg. A következõ évek erõteljesen centralizált politikájában kapott jelentõséget Edvard Kardelj említett könyvének második kiadása 1957-ben. A hatvanas évek liberalizációjának következtében felerõsödött a nagyobb önállóságot igénylõk hangja Egy 1968-ban külföldön megjelenõ füzet szerzõi megjósolták, hogy a szlovénok húsz év múlva érett nemzetté válnak, kialakítják végsõ nemzeti szubjektivitásukat és állami függetlenségüket. A teljes önállóság és a föderációs elv közötti kompromisszumként az 1974-ben létrehozott szövetségi alkotmány jelentõs önállóságot adott az egyes tagköztársaságoknak. Az alkotmány egyik kidolgozója, Kardelj úgy vélte, hogy ezzel az alkotmánnyal a föderáció és a konföderáció közötti sajátos formát hoztak létre.

A szlovénok jelentõs részében mindig is volt bizonyos távolságtartás a többi délszláv nép tagjaival szemben, s idõnként ez nyílt idegengyûlöletté fajult. Ezt az egyébként el nem fogadható idegengyûlöletet némileg magyarázza, hogy az 1970-es években nagyszámú más köztársaságbeli talált magának munkát a fejlettebb gazdasággal rendelkezõ, relatíve kis lélekszámú, alacsony demográfiai mutatókkal rendelkezõ Szlovéniában. Ehhez hozzájárult még, hogy szerb részrõl erõsödött az újbóli centralizáció igénye. Egyes szlovén körökben kialakult a félelem, hogy a szlovénok mindezek következtében elveszíthetik nemzeti sajátosságukat. Ez a félelem elõször csak a Jugoszlávián belüli önállóság megõrzésének, majd egyre inkább ezen önállóság növelésének, és a többi délszlávtól való határozottabb elzárkózásnak a gondolatát hozta magával. A hetvenes évek második felétõl egyre erõteljesebben foglalkoztak a szlovén nemzeti kérdés problémájával. Az egyik történész 1986-ban megjelentette az 1848 és 1945 között kidolgozott szlovén nemzeti programokat, 1987-ben pedig a polgári irányultságú ellenzék jelentette meg saját nemzetiprogram-javaslatát. Ebben megkérdõjelezték a jugoszláv föderáció adott formáját, felvetették a teljes állami szuverenitás gondolatát, de még mindig nem fogalmazták meg a Jugoszláviából való kilépés szándékát: csupán azt hangoztatták a Jugoszláviához tartozás feltételeként, hogy a nemzeti önrendelkezés kell, hogy legyen a legfõbb irányelv. Ettõl az idõtõl kezdve a szlovénok új nemzeti öntudatra ébredtek: elképzeléseiket minden addiginál határozottabban fogalmazták meg.

A nyolcvanas évek második fele a már említett elzárkózási tendencia mellett kettõs nyitást is eredményezett. Elõször úgy, hogy a szlovén értelmiségiek egy része felfedezte magának a Közép-Európa-gondolatot. Ez mindenekelõtt annak bizonyítására szolgált, hogy a szlovénok valójában nem a Balkánhoz, hanem a pozitívabb kicsengésû és Európához közelebb esõ Közép-Európához tartoznak. Másrészt a felmérések szerint a nyolcvanas évek második felében a szlovénok körében rendkívül határozott volt az európai kulturális, társadalmi, civilizációs térség felé fordulás igénye. Ez az európai fejlõdési modellek átvételének szorgalmazásában, a társadalmi viszonyokkal kapcsolatban kialakított véleményekben, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyzetérõl vallott nézetekben éppúgy tetten érhetõ volt, mint az 1989 elejétõl megalakuló politikai pártok programjaiban. Kezdetben Jugoszláviával együtt szerettek volna bejutni Európába. Mivel azonban szerb részrõl az újbóli centralizáció igénye erõsödött meg, s a szerb politikai elit annak ellenére kevés hajlandóságot mutatott az európai jogállami normák átvételére, hogy ezt a szlovénok erõteljesen követelték, az utóbbiak körében egyre jobban felerõsödött az önálló szlovén állam iránti igény.

Ráadásul a szlovénok úgy ítélték meg, hogy míg a Jugoszlávián belüli viszonyok megnehezítik a csatlakozást az Európai Unióhoz, addig az önálló Szlovénia könnyebben teljesíthetné az Unió által támasztott követelményeket. A Jugoszláviától való szeparáció (elzárkózás) tehát egyúttal az európai integráció (a mások felé való nyitás) elõfeltételének tûnt számukra. Ugyanakkor a filozófus Tine Hribar azt is megfogalmazta, hogy "a szlovénok nem léphetnek a nemzetalattiból egybõl a nemzetfölötti szintre". Nem hagyhatják ki a nemzeti szintet identitásuk veszélyeztetése nélkül. A nemzetfölötti folyamatoknak nemzeti feltételeik vannak. Csak egy szuverén nemzet mondhat le önként szuverenitásának egy részérõl, és adhatja azt át egy nemzetfölötti közösségnek. Ám végig, a teljes és határtalan szuverenitásról való lemondás során is autonóm szubjektum marad, míg a nemzeti lét alatt élõk, saját állammal nem rendelkezõk pusztán tárgyak ugyanebben a folyamatban. Sõt, kétszeresen is azok: elõször a nemzetté válás, majd a nemzetfölötti szintre lépés során. Ha ez így történik, a szlovénok nemcsak hogy nem nyerik el függetlenségüket, és nem lesznek a többiekkel egyenlõ helyzetben az új Európában, nemcsak hogy ugyanazok a szenvedõ alanyok maradnak, akik eddig is voltak, hanem ráadásul történelmi relikviákká, saját sorsuk irányítására képtelen néprajzi kuriózumokká válnak.

Ez a belsõ fejlõdés párhuzamosan zajlott azzal, hogy egyre inkább úgy tûnt, a jelenlegi európai viszonyok között az önálló szlovén államnak, legyen bármilyen kicsiny is, nem kell nagyobb és erõsebb szomszédainak fenyegetésétõl tartania. A kilencvenes évek szlovén közgondolkodását három téma határozta meg. Egyrészt a nyolcvanas évek Közép-Európa-gondolatát az önállóság kivívása utáni, közvetlenül Európához történõ csatlakozás igénye váltotta fel. Emögött az a némileg jogos, egyúttal azonban bizonyos felsõbbrendûségû érzésrõl is tanúskodó beállítódás húzódott meg, hogy a szlovén gazdaság és társadalom sokkal jobb állapotban van, mint a nem oly rég még orosz fennhatóság alatt álló többi kelet-közép-európai ország. Ezért ekkor – már és még – nem akartak a szegény rokonnak tekintett visegrádiak csoportjához csatlakozni, hanem vigyázó szemüket a gazdag európaiak felé vetették. E téren azonban különös csalódás érte õket, s a kilencvenes évek további két fõ témája ismét csak a fenyegetettség érzése és szuverenitás kérdésköre volt, amelyek erõteljesen tovább alakították a szlovén nemzettudatot is.

A problémának két forrása van. Az egyik Olaszország és Ausztria magatartásával függ össze. A két állam – Ausztria mérsékeltebben, Olaszország erõszakosabban – azt követelte Szlovéniától, hogy valamilyen módon kárpótolja azokat a németeket, illetve olaszokat, akik a második világháborút lezáró idõkben menekültek el Szlovéniából, s akiket különbözõ intézkedésekkel megfosztottak vagyonuktól, valamint a mai Szlovénia területén található ingatlanuktól. Ennek a vitának a részletezésére itt nem térhetek ki, de lényege, hogy ezt az igényt a szlovénok a második világháborúban kialakult viszonyok revíziójára irányuló törekvésnek, az újból jelentkezõ olasz imperializmus és revizionizmus megnyilvánulásaként ítélték meg.

Tekintettel arra, hogy Olaszország ezen igényének kielégítésétõl tette függõvé Szlovénia európai uniós tagságának támogatását, a szlovénok egyre inkább fenyegetettnek érezték magukat. Az Unió által is támogatott olasz igény három olyan pontot tartalmazott, amit a szlovén közvélemény rendkívül nehezen akart tudomásul venni. A szlovénoknak törölniük kellett az alkotmány azon pontját, mely megtiltja, hogy külföldiek Szlovénia területén földingatlanhoz jussanak, társult tagsága elnyerésének napjától lehetõvé kell tennie, hogy az Európai Unió polgárai Szlovénia területén földtulajdont vehessenek, s azok számára, akik a mai Szlovénia területén valamikor három évig állandó lakással rendelkeztek elõvásárlási jogot kell biztosítani. Utóbbi természetesen mindenekelõtt az olaszok egy csoportját hozta elõnyös helyzetbe. Ez a követelés több szempontból is kiváltotta a szlovénok méltatlankodását. Elõször is többen úgy vélték, hogy a nagyobb tõkeerõvel rendelkezõ külföldiek esetleg fölvásárolhatják az ország jelentõs részét, s ez félelemmel töltötte el õket. Másodszor úgy érezték, hogy az olaszok az Európai Unió segítségével olyan módon kényszerítették rá akaratukat Szlovéniára, amit õk azelõtt Jugoszláviában tapasztaltak, s ami elõl éppenséggel menekültek. Ez az érzés erõsen hozzájárult ahhoz, hogy felerõsödtek az Európai Unióval szembeni szkepticizmus hangjai.

Az euroszkepticizmusnak, amely a fentebb említett fenyegetettség érzés másik megnyilvánulása, több szintje volt és van Szlovéniában. Rendkívül figyelemreméltó, hogy az aggályok megfogalmazói általában egyáltalán nem eleve befelé forduló, az elzárkózás híveiként ismert gondolkodók, hanem többnyire igen széles látókörû, világot látott értelmiségiek. Voltak olyanok, akik alapvetõen EU pártiak, de a történelmi tapasztalatok miatt semmiképpen sem akartak engedni az olaszoknak, s ezért némileg nehezteltek az Unióra is. A lakosság jelentõs része ellenezte, hogy a szlovén politika engedjen az olasz követelésnek. Mások ezzel összefüggésben úgy fogalmaztak, hogy akármilyen árat nem hajlandók megfizetni az Európai Uniós tagságért. Ezt 1995 júniusában – valószínûleg a belpolitikai feszültségeket érzékelve – maga Drnovšek szlovén miniszterelnök is nyilvánosan kimondta. Vannak azonban a konkrét olasz problémától függetlenül felmerülõ aggályok is.

Többen a nemzeti szuverenitás elvesztésének következményeitõl félnek. A kevésbé igényes megfogalmazás egy EU-ellenes mozgalom vezetõjétõl származik. A nem túl befolyásos mozgalom akkor jött létre, amikor kiderült, hogy a szlovén alkotmány föntebb jelzett, a külföldiek földingatlan-vásárlását tiltó pontját el kell törölni, s hogy a szlovén kormányzat erre hajlandó. A mozgalom vezetõje szerint az európai erõk most nem fegyveres csapatokkal jönnek, hanem feltételeket szabnak, és elvárják azok teljesítését. A határok nélküli, négyszázmilliós Európában, amikor a szélrózsa minden irányából érkeznek majd hozzájuk emberek, a szlovénok el fognak veszni, megszûnnek létezni. A külföldi tõke felvásárolja az értékes szlovén tulajdont, a többi pedig tönkremegy. A parasztok az erõs európai konkurencia miatt tönkremennek, munka nélküli proletárrá válnak.

Az igényesebb, de ugyancsak vitatható megfogalmazás az ismert szociológustól, Tomaz Mastnaktól származik. Õ attól tart, hogy a csatlakozás mind kulturális, mind politikai, mind gazdasági szempontból károkat okoz a szlovénoknak. A csatlakozás következtében a kulturális élet két részre szakad. Egyesek a zsebpénz reményében igyekeznek majd, hogy minél jobban megfeleljenek az európai kulturális divatoknak. Mások viszont meghúzzák a harangokat, mondván, hogy fenyegetett helyzetbe kerül a szlovén kultúra, s egyfajta szellemi védelmi harcba kezdenek. A politika területén a legnagyobb gondot abban látja, hogy az EU-csatlakozás, amely feltételezi a szuverenitás lebontását, végül is a szlovén államiság megszüntetését jelenti. A létrejövõ európai államban pedig a szlovén állampolgárok provincialakókká válnak, az állampolgári kultúra ennek eredményeképpen bekövetkezõ elvesztése pedig Mastnak megítélése szerint igen aggasztó perspektíva. A kulturális és etnikai identitás még megmaradhat, ha másképpen nem, mint folklór, de a saját sorsunkról szóló döntés erõsen korlátozott lesz. Mastnak szerint – aki már 1989-ben úgy vélte, hogy Jugoszlávia fennmaradásának nincs értelme – a szlovénok szavazata az egyesült Európában kevesebbet fog érni, mint a németeké vagy a franciáké, és sokkal kevesebbet fog érni, mint amennyit az egykori Jugoszláviában ért. Ami pedig a gazdaságot illeti, a csatlakozás lehet ugyan bizonyos körök gazdasági érdeke, de nem jelenti egész Szlovénia gazdasági érdekét. A gazdasági harcban sikeres keveseknek rövid távú hasznot hajthat, de a szlovénok többsége sokkal rosszabbul él majd. Mivel a csatlakozási folyamat már túlságosan is elõrehaladt, Mastnak szerint ennek ellenzése már nem tekinthetõ reális alternatívának. Ehelyett a folyamat lassítására kell törekedni, és eközben meg kell határozni azokat a feltételeket, amelyekkel Szlovénia hajlandó belépni az EU-ba.

Voltak olyanok, akik a Mastnak által elmondottakkal érezhetõen egyetértve átértékelték a közelmúltat. Ljubo Sirc, a liberális párt 1992-es köztársaságielnök-jelöltje, aki a kommunisták elõl menekülve hosszú idõt töltött Nyugat-Európában, úgy vélte, hogy a szlovénok elhamarkodottan ítéltek, amikor azt állították, hogy a szerbekkel nem lehet egyetértésre jutni, s amikor lenézõen nyilatkoztak a szerbekrõl és a muzulmánokról. A szlovénok Jugoszláviában gazdagodtak meg, s gazdaságuk számára ez szervesebb piac volt, mint a most sok gondot okozó CEFTA. A németek és az olaszok kihasználták a szlovénok Közép-Európa felé törekvõ naivitását, s most éppúgy megalázzák õket, mint ahogy a túlságos nemzettudattal eltöltött szlovénok megalázták a szerbeket. Európába, ahol attól kell félniük, hogy elmerülnek a germán bürokráciába, nem szabad egyedül menniük. Annak érdekében, hogy legyen ellenerõ a német túlsúllyal szemben, Kelet-Európával és Oroszországgal együtt kell belépniük. A Ljubo Sirc-féle átértékeléssel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy a szlovén történészek körében komoly vita zajlik arról, hogy milyen szerepe volt Jugoszlávia egészének a szlovén nép életében. A vita résztvevõi a teljes elutasítástól a megértõ és elfogadó megközelítésig igen sokféle érvet hangoztatnak.

A lakosság és a politikai elemzõk többsége azonban egyáltalán nem ebbe az irányba igyekszik tolni a szlovén politika szekerét. Annak ellenére sem, hogy az Európai Unió bizonyos követelései, amelyek hátrányosan érintik a szlovén gazdaságot, különös kettõsséget eredményeztek. A felmérések szerint a lakosság meggyõzõ többsége támogatja az uniós csatlakozást, s a vezetõ politikusok nyilatkozatai, valamint a parlamenti pártok közös határozatai ugyancsak errõl szólnak. Ugyanakkor azonban a szlovén politika arra törekszik, hogy a kellemetlen intézkedések bevezetését a lehetõ legtovább elhalassza, s ez a törekvés találkozik a lakosság támogatásával. Úgy vélem, hogy ez a kettõsség valamilyen módon a legtöbb szlovénra, s a gondolkodók többségére is vonatkozik. Az Európai Unióval kapcsolatos dilemmák annyiban is alakítják a szlovén nemzettudatot, hogy részét képezik a pártok közötti vitáknak.

A szlovén gondolkodók többsége azonban ezzel együtt is az európai értékrend további átvételében keresi a megoldást. France Bucar alkotmányjogász és Dimitrij Rupel, az önálló Szlovénia elsõ külügyminisztere a szlovénok idegengyûletét, az idegenekkel szembeni bizalmatlanságát, introvertáltságát, beképzeltségét, kicsinyességét, provincializmusát és egyéb negatív tulajdonságait kárhozatják. Úgy vélik, hogy az uniós csatlakozással kapcsolatban felmerülõ problémákat éppenséggel a csatlakozás felgyorsításával, a környezettel és az idegenekkel szembeni nagyobb nyitottsággal lehet megoldani. Ugyanakkor szorgalmazzák, hogy a kormányzat dolgozza ki azokat a módszereket, amelyekkel a csatlakozás káros hatásait enyhíteni lehet.

Többen egyre határozottabban mondják ki, hogy az elkerülhetetlen globalizáció hatásait alapvetõen a nyitottságot is magába foglaló, a kozmopolitizmus forrásául is szolgáló nemzeti kultúra megõrzésével, a tudás fejlesztésével lehet igazi elõnnyé változtatni. Ennek az irányzatnak a legismertebb képviselõje, Aleš Debeljak költõ és esszéíró ezt így fogalmazza meg: "A számszerû kicsinység, a korlátozott gazdasági és katonai erõ pedig számunkra mint nemzet számára úgyszólván imperatívuszként írja elõ, hogy forduljunk a specializált, innovatív és kifinomult tevékenységek (számítógépes szoftver, az igényes elektronika, a mûvészet, az egyéni sportok stb.) felé, amelyekben talán valóban kifejleszthetjük azt, ami a leginkább a rendelkezésünkre áll: az emberi, kulturális és tudományos tõkét. A szlovénok számára tehát itt az alkalom és egyúttal a lehetõség is."

Irodalom

Az eltört korsó. Válogatás a legújabb szlovén esszéirodalomból. Jelenkor Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Pécs, 1992.

Janko Prunk: Az új szlovén öntudat; Alenka Puhar: Szlovén önarckép. Tiszatáj, 1992, október.

Aleš Debeljak: Otthon és külföld. József Attila Kör–Jelenkor Kiadó, Budapest–Pécs, 1998.

Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Teleki László Alapítvány, 1998.