Hamberger Judit

"Hogyan tekintsünk Myslbek szobraira, amelyek Vyšehrad parkját díszítik, ahol Zábojnak és Slavojnak, a hamis Kéziratok alakjainak szobrai alatt Václav Klaus nemrégiben megalapította a cseh államot? Vajon mit foglal magában e park? A Nemzetet vagy a Kéziratokat, a cseh kisebbrendûségi érzés e cucliját?" (D. Treštík, 1998)

A fenti idézet dióhéjban felvillantja a cseh nemzeti identitás alapvetõ dilemmáit: a nemzeti azonosságtudat hamisított történelemre (pl. hamisított kéziratokra) és hagyományokra való alapozását és azt a kisebbrendûségi érzést, amit a németekkel való együttélés okozott, és ami végighúzódik a csehek történelmén.

A cseh nemzettudat régi történelmet tudhat maga mögött. A cseh arisztokrácia, a cseh nemesség és értelmiség már a 11–12. század fordulóján nemzetként (azaz nyelvében csehként) határozta meg magát. Ekkortól kezdõdik az a folyamat, amelyben a cseh identitás meghatározásában a német mint preferencianemzet kap kiemelkedõ helyet. Már a 12. század elején kényszert éreztek arra, hogy a németektõl mint másoktól, mint idegenektõl elhatárolják és így meghatározzák magukat. Ez a folyamat többször megismétlõdött: a huszita vallásháborúk idején, majd háromszáz éves sötét korszak után az ún. nemzeti ébredés idõszakában, és legújabban az 1992-es szétválás óta. Míg az elõzõ néhány alkalommal a nemzeti nyelv volt az önmeghatározás központi értéke, addig 1992 után a nemzetállamot fedezték fel újra mint a nemzeti identitás központi értékét. 1993 óta is a nemzeti történelmet újraértelmezve újítják fel hagyományaikat.

A cseh modern nemzettudat (is) a 19. századi nemzetébresztõk mesterségesen kialakított hagyományaira, az archaikus nemzeti mitológiára támaszkodik. A cseh nemzet alapvetõen a 19. század elsõ (F. Palacký) és második felében, a 20. század elején (T. G. Masaryk) kialakított cseh történelemértelmezés és történelemfilozófia alapján kialakított nemzeti hagyomány és történelmi tudat alapján indokolja és definiálja magát. Ennek alapelemei közé tartozik, hogy a cseh történelem a cseheknek a németekkel vívott örökletes létharca. A cseh történelemértelmezés másik fõ eleme a huszitizmus azon értékelése, mely szerint az a demokratikus elvekért és eszmékért, a társadalom demokratikus berendezkedéséért vívott olyan harc volt, amely már a 15–16. században (vallási köntösben) a francia forradalom jelszavait tûzte ki célul. Innen ered a cseh nemzettudat azon hagyománya, hogy a csehek a demokratikus és humanista eszmék elõfutárai, s mint ilyenek, Európában a legmélyebb demokratikus és humanista hagyományokkal és értékrenddel rendelkezõ nemzet.

A huszita korszak értelmezésének másik alapeleme az, hogy a csehek évszázados hagyományokkal rendelkeznek a társadalom politikai, szociális és vallási-eszmei egyenlõsítésében is, és mint ilyenek, folyamatosan ellenállnak a katolikus egyház által képviselt autoriter törekvéseknek. Értelmezésükben a huszita korszak annak is jelképe, hogy a szláv egyenlõségeszme harcot vív a német eredetû autoriter és tekintélyelvû berendezkedéssel. Bizonyos mértékig innen ered az a cseh mentalitás, amely eleve szemben áll minden olyan akarattal, amely hierarchikus politikai és társadalmi berendezkedést céloz meg.

A huszita hagyományok befolyásolják a csehek xenofóbiáját, idegengyûlöletének jellegzetességeit is. A huszita küzdelmeknek ugyanis a 19–20. századi cseh történelemértelmezés olyan nemzeti jegyeket is adott, amelyek bizonyos mértékig indokolják a cseh társadalom sajátos nacionalizmusát, a sovinizmust és annak durva megnyilvánulását, a rasszizmust is. A csehek harcai eszerint általában azért folytak, hogy a cseh korona területérõl, azaz a cseh etnikum által a 6–7. században elfoglalt területrõl kiûzzék az idegeneket, tehát elsõsorban a németeket. Ez érvényes volt a huszita harcokra is, amelyeknek az adott nemzeti színezetet, hogy a városokat, amelyeket a németek alapítottak és "foglaltak el", a csehek visszafoglalják és csehekké tegyék. (A prágai egyetemen Husék már 1409-ben egy olyan dekrétumot követeltek ki a királytól, amely elûzte az idegeneket az egyetemrõl. Ez volt a Kutná Hora-i dekrétum.) Ilyen alapon kialakult annak hagyománya, hogy a cseh korona területén lehetõleg ne tartózkodjon idegen, mert az a csehek felségterülete. Ami tehát a cseh korona területein belül van, az legyen cseh, az ezen kívül esõ területek idegenek, és bizonyos koncepciók szerint kívül is esnek a cseh érdeklõdésen. A manapság szinte mindennapos rasszista tüntetések és akciók jelszavai azt hagoztatják, hogy Csehországot a cseheknek kell visszaadni, Csehország legyen a cseheké, a fehér cseheké. A rasszizmus mértékére vonatkozó nemzetközi felmérések is azt mutatják, hogy a csehek a környezõ társadalmakhoz képest nagyobb mértékben rasszisták. A cseh sovinizmust a cseh xenofóbia táplálja, és az európai kivételesség hagyománya erõsíti.

A cseh kivételesség hagyományára alapozta az 1990-es évek egyik legnépszerûbb cseh politikusa, Václav Klaus is azon politikai propagandáját, amely a cseh azonosságtudatot illuzórikus elemekkel terhelte meg. Eszerint Csehország a posztkommunista országok viszályoktól és konfliktusoktól terhes tengerében a polgári jobboldal által biztosan vezérelt békés sziget, ahol a cseh nemzet nagyszerû gazdasági, kulturális és politikai teljesítményének köszönhetõen nem lesznek olyan társadalmi megrázkódtatások, mint a többi országban. A cseh társadalom ezt több évig (kb. 1991 és 1997 között) el is hitte, ami azt eredményezte, hogy a könyörtelen valóság egy idõ múlva kegyetlenül letaglózta a hiszékenyeket. (Egy 1992-es nemzetközi felmérés szerint a tranzíciós országok társadalmai közül a magyarok voltak a legszkeptikusabbak, míg a csehek a legoptimistábbak közé tartoztak.) Az 1990-es évek eufóriája és a cseh gazdasági, társadalmi és politikai csodát felfestõ propaganda szertefoszlása után a csehek a másik végletbe estek. Most olyan letargia jellemzi õket, ami arra enged következtetni, hogy a cseh nemzettudat manapság újra bizonytalanná vált.

A felvilágosodás és a liberalizmus a cseh társadalomban is kívülrõl hozott, nem szervesen kialakult eszme, ideológia és politikai elv, amelyet többek között T. G. Masaryk, mint a legjelentõsebb cseh liberális gondolkodó és politikus próbált a cseh társadalom értékrendjének szerves részévé tenni. Mivel õ a nemzet atyjaként vonult be a cseh történelembe, és neki köszönhetõ Csehszlovákia mint cseh nemzetállam létrehozása, ezért a liberalizmus és a gyakorlati aprómunka mint a közmondásos cseh pragmatizmus az õ révén vált hagyománnyá, amelybõl (a masaryki eszmékhez és erkölcsi elvekhez való visszanyúlásra hivatkozva) az 1990-es évek cseh nemzettudata is merít. A cseh társadalom is nagymértékben ideologikus és antiliberális társadalom, annak ellenére, hogy a cseh nemzeti ideológia része a két háború között és az 1990-es években is a csehek pragmatizmusáról és polgári demokrata jellegérõl alkotott és V. Klaus által sulykolt mítosz.

Az 1918-ban létrehozott Csehszlovákia a nem létezõ csehszlovák nemzet államaként konstituálódott. A csehszlovák nemzet fikciója a csehek és a szlovákok között súlyos nemzeti jellegû konfliktusokat okozott, mert a csehszlovák nemzet fikciójával csak a csehek azonosították magukat, a szlovákok nem fogadták el nemzeti identiásuk alapjául. A csehek számára Csehszlovákiával a cseh nemzetállam létrejött. Ennek kereteit tekintették saját nemzetállamuk határainak. A csehek a csehszlovák nemzet és nemzetállam koncepciójának hamisságát csak 1945 után, fokozatosan vették tudomásul, és csak az 1968-as föderáció adott ennek államjogi és alkotmányos nyomatékot. 1945 után saját területükrõl elûzték (kitelepítették) a németeket, 1992 után pedig elhagyták õket a szlovákok is. Így 1992 végére, 1993 elejére létrejött a nemzetileg homogén cseh nemzetállam, amely azonban Csehszlovákiánál jóval kisebbé vált, és geostratégiailag még jobban beágyazódott a német térségbe. A német újraegyesítéssel a csehek németektõl való félelme felerõsödött. Az, hogy a cseh nemzetállamot a szlovákok nélkül kell újragondolni és újrateremteni, megzavarta a cseheket, hiszen az új körülmények szerint kell módosítaniuk a cseh nemzettudatot.

Csehszlovákia szétválásával, már 1992-tõl, és különösen annak végén, újra fellángolt az a vita, amely a cseh nemzettudat koncepciójának részeként a 19. század végén és a 20. század elsõ felében uralta a cseh közgondolkodást. Ennek a vitának az volt a témája, hogy vajon mi a cseh történelem értelme, mik a csehek. Ebben a vitában, amely a kommunizmus idõszakában beállt kényszerszünet kivételével folyamatosan végighúzódik a cseh szellemi közéleten, manapság a cseh politika és társadalom két meghatározó egyénisége, a köztársasági elnök Václav Havel és a volt kormányfõ, ma képviselõházi elnök Václav Klaus az egymással szembenálló frontok vezéralakjai. A vita többéves témája és tétje az, hogy a csehek mint nemzet és társadalom milyen állameszme alapján rendezzék be a harmadik cseh államot (az elsõ a történelmi, a második a szlovákok nélküli, rövid életû 1939-es, a harmadik pedig az 1993-tól mûködõ cseh állam), vagyis hogy milyen értékek és eszmék alkossák az új állam tartópilléreit. Talán nincs még egy olyan nemzet e térségben, amely ilyen elszántsággal keresné létének mélyebb indokoltságát, és ilyen hosszan és nyomatékkal fordítana szellemi erõfeszítéseket saját identitásának filozófiai-történeti meghatározására, mint a csehek. Már a 19. század végi viták tartalmazták azokat az alapproblémákat, amelyek (a nemzetállam létrehozásának kivételével) ma is foglalkoztatják a cseh szellemi és politikai élet vezetõit, és amelyek a cseh nemzeti identitásnak is összetevõi.

Az egyik ilyen alapprobléma az, hogy a cseh nemzeti társadalom nem teljes, vagyis hogy a modern nemzetek kialakulásában csonka társadalomként vett részt. Ebben a korszakban ugyanis a cseheknek már nem voltak nemzeti-etnikai szempontból saját felsõ rétegei. Az arisztokrácia, a fõnemesség, a nagypolgárság és az államigazgatás vezetõi nem csehek, hanem németek voltak, mert a fehérhegyi vereség (1620) után és a rekatolizáció végrehajtásakor a Habsburgok a cseh vezetõ rétegeket és az értelmiséget kivégezték vagy végleg elûzték, és helyükbe osztrák németeket telepítettek be. Ez mélyen beivódott a csehek tudatába és tudatalattijába, olyannyira, hogy az 1990-es években a cseh társadalom szinte egyöntetûen ellenállt annak, hogy az arisztokrácia és a katolikus egyház mint a csehtõl idegen, szervetlen elem visszakapja a kommunisták által elkobzott vagyonokat.

Az ilyenfajta nemzeti ellenállást erõsítette az a hagyomány is, hogy a felsõbb rétegeitõl megfosztott, "lefejezett" cseh nemzet a közép- és alsóbb rétegek (középpolgárság, kispolgárság, kézmûvesség, parasztság) társadalma, és így a demokrácia kiszélesítése, kiterjesztése nemzetileg nem ütközik olyan akadályokba, mint a felsõbb (kiváltságos) rétegekkel rendelkezõ nemzeteknél, társadalmaknál. (A nemzeti történetírás szerint ezek voltak azok a rétegek, amelyek a cseh nemzeti identitást megõrizték, hordozták és ápolták a rekatolizáció és a németesítés kemény évszázadai alatt.) Ez annak a hagyománynak az alapja, amelyre a cseh társadalom polgári jellegének tudata épül, és amelyre Klaus megpróbálta a jobboldali polgári társadalom eszméjét alapozni. A csehek jobboldali, polgári és demokrata önképe nem nélkülözi a valóságos történelmi alapokat, de éppen amiatt a kispolgáriság jellemzõit hordozza magán. Ez a kispolgáriság, ugyancsak a lefejezettség történelmi tapasztalatai miatt, hajlamossá teszi a cseh nemzeti közösséget a bezárkózásra.

A cseh nemzeti és történelmi identitás vitájának másik alapproblémája a kis nemzet kérdése, annak tudata, hogy a csehek olyan kis nemzet, amely más nagy, erõs nemzetek (ebben az esetben a német) szomszédságában és a tõle való függésben él. A németekkel való együttélés és a német szomszédság olyan komplexust alakított ki a csehekben, amely a nemzeti identitásuk szerves részének tekinthetõ, és amely a kis nemzet félelmére épül. Ez a félelem olyan erõvel él a cseh nemzeti tudatban, hogy a kispogáriság mellett ez képezi a legbiztosabb alapokat a cseh bezárkózási tendenciák megerõsödéséhez.

A fenti hagyományok és az erre alapozott nemzeti identitás a cseh nemzet esetében is kialakították azokat a társadalmi jellemzõket, amelyek egyszerre, együtt, egymással viaskodva hatnak az európai integrációs folyamatok elfogadásában vagy elutasításában is. A csehek európaiságának hagyománya (amely a huszita mozgalomnak mint az európai értékrend eszméiért folytatott küzdelem éllovasának hagyományára és a T. G. Masaryk által hangoztatott európai demokratizmus és humanitás mélységének képzetére épül) az integrációs folyamatok és az ezzel összefüggõ reformfeladatok tekintetében arra hivatkozik, hogy a cseheknek nem kell Európába visszajutnia, hiszen Csehország mindig is Európa közepe volt minden értelemben. Ennek indoklásában gyakran hangoztatott érv a cseh gazdaság és ipar rendkívüli fejlettsége, amely már a 18. század közepétõl szervesen fejlõdött, és amely a két háború között azt eredményezte, hogy Csehország a harmadik legfejlettebb országnak számított Európában. A cseh nemzet demokratizmusának és humanizmusának mélységét a huszita elvek mellett azzal szokták indokolni, hogy az elsõ Csehszlovákia köztársaság volt, és egyenlõ, titkos választójoggal rendelkezett, amit nem mondhat el magáról a szomszédos nagy Németország (sem). A csehek a németekkel szembeni demokratizmusukat és humanizmusukat a hitleri Németország és általában az agresszív német hegemónia ellentétpárjaként is gyakran felhozzák. A cseh nemzettõl tehát ezen alapokon nem lehet európaiságot követelni, hiszen a csehek európaiságból másoknak adhatnának leckét. Ez a fajta indoklás annak igazolására is szolgál, hogy a cseh nemzetnek nincsenek sürgõsen elvégzendõ feladatai az integrációs folyamatokban, s hogy a csehek már nemzeti sajátosságaik alapján a szinte automatikus integrációra eleve elrendeltek.

A cseh nemzeti identitás bizonytalanságát és dilemmáit tükrözik azonban a befelé fordulás azon jegyei, amelyek a bezárkózási tendenciákban nyilvánulnak meg. E tendenciák több évtizedre nyúlnak vissza, és az elkülönülés politikai folyamataiban érhetõk tetten. Az elkülönülés a csehek esetében mindenekelõtt a németekkel szemben nyilvánult meg, és a 20. század elejétõl figyelhetõ meg. Az önálló Csehszlovákia létrehozása volt ennek az elkülönülésnek az elsõ fázisa, a második pedig a 3,2 millió szudétanémet három év alatt véghezvitt kitelepítése. A csehek bezárkózási tendenciáját erõsítette Csehszlovákia 1993-as szétválása is, bár ez alapvetõen nem a csehek, hanem a szlovákok politikai akarata miatt következett be. Az új cseh állam most mint homogén nemzetállam e bezárkózási tendencia elõrehaladott fázisában van, de nem tekinthetõ abszolút mértékben homogénnak, mert területén háromszáztízezer szlovák és talán félmillió roma él. A többi nemzeti-etnikai kisebbség pár ezres vagy tízezres létszámú. A cseh társadalom bezárkózási tendenciái az említett sovinizmus rasszista megnyilvánulásai által is kifejezést kapnak, és ezt a tendenciát mutatják az európai uniós integrációs követelményekkel szembeni politikai ellenállás jegyei is. Ezek a feltételek nem teljesítésében és abban a kényszeredettségben érhetõk tetten, amelyek a cseh politkai elit nagyobbik részét és a cseh közvéleményt is jellemzik. Meghatározó politikai erõk (polgári demokraták, szociáldemokraták) ugyanis a feltételek teljesítésének lelassítását, elhalasztását vagy (a kommunisták) az uniós integrációs folyamatok teljes leállítását tûzték ki célul.

A cseheknek az integrációs feltételek teljesítésétõl való idegenkedése a németektõl való félelemre vezethetõ vissza. Az integráció motorja a nagy és erõs, egyesített Németország, amely az integrálódott kis Csehországot könnyedén bekebelezheti. Ezáltal a csehek a németek kényének-kedvének lennének kitéve, és elveszítenék azt a nemzetállamot, ami ugyan most kisebb és bizonytalanabb is, de mégiscsak a csehek nemzetállama. A csehek nem titkolják, hogy nem kívánják az Európai Uniót sem mint szuperállamot, sem mint a régiók Európáját. A szuperállamot ugyanis a nagynémet törekvések megvalósításának, a német szuperállamnak, a Német Európának látják, a régiók Európáját pedig olyan szétszabdalt és gyenge Európának, amelyben nem látják azt az erõs összetartó erõt, ami a nemzetállamokat összetartja. Az európai integrációt ezért legjobb esetben a gazdaságilag szorosan együttmûködõ nemzetállamok Európájaként szeretnék látni.

A cseh befelé fordulási tendencia megnyilvánulásaként fogható fel a cseheknek a szomszédsági kapcsolatokban kinyilvánított külpolitikája is. Már az 1990-es évek elejétõl elutasító volt a szomszédok problémáinak megoldását illetõen. Ennek legvilágosabb jelét a visegrádi együttmûködés szétbomlasztása adta. A cseh szomszédsági politikát erõsen befolyásolja a cseh xenofóbia. A cseheknek egyetlen szomszédjukkal sem jó a viszonyuk. Ezt nem elsõsorban a hivatalos diplomáciai és kétoldalú kapcsolatok tükrözik, hanem az a mélyebb viszony, ahogyan a szomszédaikat ismerik, kezelik, fogadják. Az 1990-es évek új politikai vezetõje, Václav Klaus ennek a cseh xenofóbiának a tipikus képviselõje, aki egyúttal a cseh nemzeti mentalitás kifejezõje is. Az általa képviselt és megvalósított politika a cseh bezárkózási tendenciákat olyannyira felerõsítette, hogy a jelenlegi Csehország mint homogén nemzetállam nagy léptekkel halad afelé, hogy egyfajta zárványként állapodjon meg.

A cseh nemzeti identitást egyszerre jellemzi az európaiság tudata és a befelé fordulás tendenciája. Ez a kettõsség a modern cseh nemzettudatot kezdettõl jellemzi. A két fõ jellemzõ egymáshoz viszonyított aránya azonban nem kiegyenlített, hanem az elkülönülés irányába tolódik el.

E kettõs tendenciát, amely végighúzódik a cseh történelmen, a kiváló cseh filozófus, Jan Patocka megfogalmazta, elemezte és értelmezte az 1970-es években, amikor megírta a "Mik a csehek?" címû nagy tanulmányát. Eszerint a premodern cseh a nagycseh (és európai) nemzet, a modern viszont már a kiscseh (partikuláris) nemzet. E kategorizálásban a "nagycsehség" azt a fajta nemzeti tudatot jelenti, amelyben a csehek képesek voltak önmagukról és másokról európai, tehát a cseh területeknél szélesebb távlatokban gondolkodni. E távlatok kiteljesítõje volt pl. IV. Károly mint császár és cseh király, aki Prágát és Csehországot az akkori nyugat központjává is tette. A "kiscsehség" kategóriája a modern nemzettudat kialakulása után vált jellemzõvé a csehekre, amikortól a cseh nemzettudat csak szûkebb horizontot, a szigorúan vett cseh korona területeit, azaz a csehek által lakott területeket volt képes átfogni, csak ebben tudott gondolkodni, és így óhatatlanul csak a saját problémáit volt képes átlátni. A nagycseh tehát összeurópai méretekben, univerzálisan, a kiscseh csak saját nemzeti méreteiben, azaz partikulárisan tudott gondolkodni. E két kategória alapkritériuma Európa, benne a csehekkel. A Patocka által használt kategóriák kiválóan alkalmasak arra, hogy plasztikussá tegyék a cseh nemzettudat 20. századi alapdilemmáját, a cseh nemzet helyét Európában. A nagycseh nemzeti identitás nem fél Európától (és a németektõl), a kiscseh nemzeti identitás viszont e félelmet helyezi a középpontba, ezért befelé, a partikularitás felé fordul, provinciálissá, szûkkeblûvé, szûklátókörûvé, komplexusossá és Európával szemben arrogánssá válik.

E kétfajta cseh nemzeti identitásnak a csehek néhány nagy 20. századi politikai személyisége jelképévé is vált. Azt pedig, hogy a cseh nemzeti identitásnak e két kategóriája párhuzamosan létezik, az bizonyítja a legjobban, hogy e nagy politikus személyiségek együtt irányították a cseh társadalmat. Az elsõ ilyen páros a nagycseh T. G. Masaryk és a kiscseh E. Beneš, a másik ilyen páros a nagycseh V. Havel és a kiscseh V. Klaus. Míg az elsõ páros békében, együttmûködve és egymást kiegészítve képviselte a cseh nemzettudat e két sajátosságát, addig a második páros az 1990-es években, egyre határozottabban egymással szembeállva, harcot folytatva küzd a nemzeti társadalom lelkéért és nemzeti tudatáért. Míg V. Havel az egészségesebbnek tekinthetõ cseh nemzettudatot szeretné általánossá tenni, addig V. Klaus a komplexusos nemzettudat tipikus képviselõjeként nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy a cseh nemzet a bezárkózás helyességének tudatát erõsítse magában.

A cseh társadalom 1990-es évekbeli története azt bizonyítja, hogy a kiscseh nemzeti tudat a tipikus, s hogy a nagycseh nemzeti tudat inkább a cseh szellemi elitre jellemzõ, mintsem a politikaira. Ugyanakkor a cseh társadalom nemzettudata olyan bizonytalanságokat tükröz, és a nemzetközi körülmények olyan viszonyokat eredményeznek, amelyek miatt a csehek bezárkózási tendenciája nem lesz fenntartható. Ezért a cseh elitnek úgy kell újrafogalmaznia a cseh nemzetet, olyan hagyományokat és értékeket kell közvetítenie, amelyek megvédik a cseh társadalmat attól, hogy a bezárkózás miatt zárvánnyá váljon és elsorvadjon.