Siegfried Mattl – Rásky Béla

Bibó István¹ a "német hisztériáról" írott remek könyvében megjósolta, hogy az osztrák fiatalság még a nemzetiszocializmus veresége után is kitart majd a pánnémet nemzeti érzések mellett, és nem alakít ki semmiféle nemzeti érzést Ausztria felé. Bár kínált bizonyos alapvetõ magyarázatot a német agresszió és a közép-európai tekintélyelvûség történelmi gyökereivel kapcsolatban – ezeket a demokratikus és forradalmi tapasztalathiány következményének gondolta –, Bibó kétségtelenül tévedett a fenti pontot illetõen. A 40-es és 50-es években Ausztriában végzett számos közvélemény-kutatás kimutatta, hogy éles különbség húzódik az osztrák és a német nemzeti érzés tekintetében, pontosan a generációk közötti választóvonal mentén. A fiatalabb emberek, fõként azok, akik 1935 után születtek, és nem vettek részt nemzeti-szocialista ifjúsági szervezetekben, növekvõ lelkesedéssel hittek egy egyedi osztrák nemzetben. Ezért a vallási és társadalmi identitás kérdései mellett a korosztályok kérdése is meghatározó jelentõségû volt az osztrák nemzet megteremtésében. A pánnémet érzéseket "biológiai" problémaként kezelték, melyek végül az 1914-es generáció eltûnésével megszûnnek.

A mai napig az osztrák identitásról folyó (fõként 1945 utáni) diskurzus szigorúan kapcsolódott a Németországtól és a német nemzettõl való tiszta elkülönülés vágyához.² Még a 80-as évek második felében is, mikor Ausztria felvételét kérte az Európai Unióba, sok politikai kommentátort, értelmiségit és történészt foglalkoztatott az úgynevezett német vagy németajkú uralom újraélesztése Európában, mely természetesen akkor is eléggé egyoldalú képnek tûnt (és tûnik ma is) Európáról és az európai történelemrõl.

1945 után, mikor az osztrák nemzetet "kitalálták"³ – hogy a manapság divatos meghatározást használjuk –, az alkotó folyamat legfontosabb célja a kis állam keretein belüli lét osztrákokkal való elfogadtatása volt. Az I. világháború és a Habsburg Monarchia felbomlásának eredményeként, 1918 után a politikai elit és a történészek nagy része is tagadta a független Ausztria létének lehetõségét, ezt csak az angol–francia hatalmi stratégia eredményének tartották. Éppen ezért 1919-ben a frissen választott osztrák parlament és a politikai pártok meghirdették az Anschlusst (a Németországhoz való csatlakozást). A történetírás fõ irányzata (az úgynevezett "grossdeutsche Geschichtsschreibung" – pángermán történetírás) ezek után megpróbálta legitimizálni ezeket a politikai erõfeszítéseket azáltal, hogy különleges német küldetéstudatot próbált alkotni régiónkban; ebben a kontextusban az ausztriai németek történelmi küldetése, hogy "mûveljék" és "felvilágosítsák" Kelet-Európát. Egyedi és nagyon mitologikus értelemben ez az antiindividualista politikai és a szellemi erények bevezetését jelentette, melyeket Herder és késõbb pl. Heidegger görög-római örökségként idealizált. A kifejezést a "civilizáció" szótól való megkülönböztetésként vezették be, ahol a civilizáció csupán a mindennapi élet tényeit és technikáit jelenti.

Ebben az új értelmezésben ezen történelmi feladatnak véget kellett érnie (vagy új formát kellett találnia), és az új "német" feladat minden német vagy német ajkú egy államban való egyesítése lett. Azt is tudnunk kell, hogy a (német) nacionalizmus az osztrák történelemben mindig kapcsolódott antidemokratikus és antimodernista célokhoz. Elitista kiváltságok stabilizálására használták feszültségek és válság idején. Másfelõl a történészek megpróbáltak kimutatni egy ezzel szemben álló hosszú távú folyamatot, a pluralizmus és az integráció fejlõdését az osztrák történelemben. Alapos bizonyíték van arra, hogy mindkettõ valóban létezik.

1945, a nemzetiszocializmus katasztrofális élménye után a Habsburg Monarchia öröksége teljesen átalakult a hivatalos politikai-történelmi diskurzusban. A történelem általában, vagy még inkább a folytonosság elmélete az osztrák történelemben zavaró elemmé vált a kis állam keretén belüli új identitásteremtés folyamatában. A tradicionális folytonossági minták – mint a legtöbb európai nemzeti történetben (melyek természetesen maguk is kreációk) – számos helyen megszakadtak; mivel egyszerûen a "tradícióteremtés" hagyományos módozatait, a történelem, a szokások, nyelv vagy népcsoportok segítségével éppen ezek a fogalmak gátolták továbbélésüket. Ausztria esetében elsõsorban a történelem, hisz oly sok "Ausztria" létezett: a Császárság, az I. köztársaság, az osztrák fasizmus idején és az Anschluss után, de akadály volt a német nyelv is. Ettõl függetlenül ebben a környezetben kellett az újjászületett (Második) Osztrák Köztársaság alapjait lerakni.

Ausztria történelmi és területi folytonosságának hiánya lehetõvé tette (és teszi), hogy magáról Ausztria fogalmáról elgondolkodjunk, valamint hogy minden lehetséges értelmezési irány felé nyitottan hagyjuk. Másrészrõl ez az egyszerû tény 1918 után nyilvánvalóan megakadályozta az osztrák nemzet tiszta, pontos és korlátozott körû definícióját. Az osztrák történelemben "Ausztria" mindig valami mást jelentett. Ezen tény megértése bonyolult folyamat, melyet valószínûleg csak intellektuális és kifinomult úton lehet közvetíteni. Így míg a történelmet magát újra kellett értelmezni az új osztrák kollektív identitás alakítása közben, ezalatt más, a népesség nagyobb része által is elfogadható, modern nemzetépítõ eszközöket is találni, ajánlani kellett.

Ez lehet az egyik lehetséges oka a populáris kultúra jelentõségének az újabb osztrák identitásmintákban. Úgy gondoljuk, hogy az osztrák nemzettel való növekvõ azonosulás új metakódokat fejlesztett ki az osztrák politikában, a nemzeti identitás értékei ezért nem a politikai stílushoz, demokráciához vagy az egyenlõség fogalmához kapcsolódtak, hanem a mindennapi életben és populáris kultúrában gyökerezõ rendkívül erõs érzésekhez. A katolikus gazdák és magasan kvalifikált (szociáldemokrata) munkások, a fiatalabb generációval közösen egy amerikai stílusú populáris kultúrával azonosították az osztrák nemzetet, mely kultúra meghatározó retorikai motívummá vált a folyamatban. A történelem hagyományos – mondjuk európai – értelmében nem segítette elõ az osztrák "nemzetépítést" annyira, mint más, hasonló társadalmakban; egy 1965-ös közvélemény-kutatás kimutatta, hogy kevesebb történelmi ismerettel rendelkezõ személyek erõsebb kötõdést mutattak Ausztriához, mint a szélesebb történelmi ismerettel rendelkezõk. Egyedi és érdekes módon a történelem hanyag kezelése és muzeális megközelítése az osztrák identitás meghatározó eleme maradt, míg végül a történelem egy panoptikumhoz válik hasonlatossá, melybõl szabadon lehet turistáknak idézgetni.

A történetírásnak azonban szintén megoldást kellet találnia az új kollektív munkában, az újonnan alakult osztrák identitás gyökereinek megkeresésében vagy kitalálásában. Így mostantól a történelem szintjén a Habsburg Monarchia ontológiáját nem tekintették a német felsõbbrendûség kelet-európai terjesztése eszközének, hanem valami új teremtés olvasztótégelyének, ami létrehozta az osztrák nemzetet, a birodalom különbözõ népei tulajdonságainak szintézisét. Az osztrák nemzet ezen új értelmezése mélyen gyökerezett a "magas" kultúrában, pontosabban a vallásban, mûvészetben és néphagyományban. Ez nem tudományos definíció volt, amit kritizálni lehet, és nem politikai teljesítmény, ami kihívást jelent, hanem egyszerûen történet. Altörténetekre épült, mint például Kelet-Európának a Habsburg-család általi békés meghódítása a 18. században, vagy hogy Bécs lett a zenei világ központja, amióta Mozart karrierje elindult Mária Terézia udvarában. Az "osztrák történelem" így tiszta ideológia lett, mely a Német-római Császárság központi területeit írta le egy európai nemzet ezeréves fejlõdésének termékeny talajaként. Európa – mint politikai struktúra és a tapasztalás helye, saját hatalmi struktúrájával és hierarchiájával, fõként ahogy Bibó értelmezte a kontinenst – tökéletesen negligálva volt és így is maradt a történetírásban, de a politikában is.

1945 után a történelmi-politikai diskurzust három tematikai és módszertani változás jellemezte és jellemzi:

– Közvetlenül a II. világháború után a történészeket és a politikusokat egyaránt az osztrák nacionalizmus és patriotizmus hiánya foglalkoztatta. E hiány tûnik a legvalószínûbb magyarázatának, hogy a kis osztrák nemzetállam a két világháború között miért nem volt mûködõképes. A nacionalizmus ugyanakkor "conditio sine qua non"-nak tûnt ahhoz, hogy Ausztria ismét uralomra törhessen, vagy hogy a négy szövetséges hatalom megszállásán felülkerekedjen. Megengedhetetlen volt, hogy a politikai rendszer egymással versengõ "nemzeti", vagy a baloldal esetében "internacionalista" vonalak mentén megosztott pártokból álljon.

– A szociáldemokraták és nemzetiszocialisták két felkelése 1934 februárjában és júliusában, amit a konzervatív-katolikus diktatúra követett, a történelmi-politikai diskurzus középpontjába került a 60-as, 70-es években, amikor a két "nagy" (Kereszténydemokrata Néppárt és a szociáldemokraták) háború utáni koalíciós kormányát felváltotta az egypárti kormányzás. A döntõ kérdés ebben az esetben az volt, hogy Ausztriában a politikai kultúra elég "modernné" vált-e ahhoz, hogy ellenálljon az osztályokon alapuló pártok diktatórikus céljainak. Történelmi érvekkel kellett bizonyítani, hogy a nemzeti önállóság védelme a nemzetiszocializmussal szemben jogot ad-e bárkinek is a demokrácia felfüggesztésére, amint azt a Dollfuss-rezsim konzervatívjai állították (1934–38).⁴

– 1986-ban Kurt Waldheim (korábbi ENSZ-fõtitkár és 1986-ban a néppárt államfõjelöltje) választási kampányának hatására ez a diskurzus ismét újabb irányt vett. Hiteles bizonyítékok segítségével vádolták Waldheimet, hogy fiatal tisztként, a németek oldalán, a Balkánon elkövetett háborús bûnökben vett részt. A viták, hogy Ausztria és az akkori fiatal osztrákok, mint Waldheim, kollaboránsok vagy áldozatok voltak-e (mint azt a 1943-as moszkvai dekrétum kimondja), a mai napig tartanak, és beárnyékolják az arra irányuló újabb politikai ambíciókat, hogy meghatározzák Ausztria szerepét a közös Európán belül, és kialakítsák az országnak, mint az európai kultúra fontos régiójának kollektív identitását.

Módszertani szempontból vizsgálva az elsõ pont az "Ausztria" kifejezés sorsával kapcsolatos régimódi történeti-szemantikai kutatásokat vonzott, melyek a középkorig nyúltak vissza. A második pont, melyet történészek új és újbalos generációja vizsgált, a társadalomtörténethez és a társadalomtudományokból eredõ megközelítésekhez kapcsolódott. Végül a harmadik pontnál ismét a hiteles bizonyítékok használatának történeti, pozitivista módszerei dominálnak.

Eltérõen a nyugat-európai országok nemzetek fölötti gazdasági és katonai hálózatokba tömörülésétõl, de a kelet-európai nemzetek Varsói Szerzõdéstõl függõ helyzetétõl is, a semleges Ausztria nem európai keretek között képzelte el nemzeti történelmét. Mi több, hozzászokott – fõként Bruno Kreisky kancellár kormányzása alatt –, hogy jogot formáljon a globális játékos szerepére: pl. Bécs mint az ENSZ, illetve az OPEC egyik központja, Kreisky mint a palesztinok és Izrael közötti közvetítõ, osztrák békefenntartó csapatok a Golán-fennsíkon. Tehát Ausztria önképe nagyrészt még mindig a következõ részekbõl tevõdik össze: kultúra mint raison d’être, gazdasági növekedés és társadalmi együttmûködés mint a politikai stabilitás garanciái, végül az alapvetõ osztrák szerep a diplomáciai békefenntartó tevékenységekben.

Az Osztrák Köztársaság történelmérõl szóló elsõ könyv, mely az 50-es években jelent meg⁵, véglegesen elhagyta a nacionalizmus és nemzetállam koncepcióit, hogy visszatérjen a nagyhatalmi elméletekhez. Heinrich Benedikt azzal vádolta az 1918-as nyugati szövetségeseket, hogy megsemmisítették Ausztria európai funkcióját, az orosz birodalommal szembeni ellen- vagy egyensúlyi erõ szerepét. Benedikt könyvében megvádolta a cseheket is, fõként Tomás G. Masarykot, hogy leromboltak egy fenntartható gazdasági régiót csupán szûk pénzügyi érdekek alapján és a végzetes ideológia miatt, miszerint a Habsburg Birodalom "Völkerkerker" – a nemzetek börtöne. A párizsi béke Benedikt szavaival egyszerûen meghívás volt az oroszoknak és a szlávoknak, hogy megszállják Közép-Európát.

Benedikt nagyon kifejezõen az "orosz" szót használta, hogy hangsúlyozza a régi keletû rivalizálást politikai és vallási kultúrák között , illetve hogy elrejtse a háború utáni európai rend szociális és társadalmi gyökereit. Helyettük a barokk sprititualizmust hangsúlyozta osztrák ontológiaként. Így ha megnézzük a központi jelzetet ebben a szövegben, egy a liberál-nacionalizmussal ellentétes elméletet találunk. Ausztria és az osztrák nemzet – a történelmi paradigmán belül – metafizikai egység volt, s nem etnikai, biológiai vagy politikai. Mi több; Ausztria rendelése, hogy a modern nemzetállamokhoz képest a "másikként" funkcionáljon. Más szavakkal mondva: Ausztria, saját raison d’être-je által, nem kizáró, agresszív, nem haladás- és jövõorientált de nyitott, humanista és történelem felé forduló. Ausztria sorsa a "mártíromság".

1955. május 15-én az amerikai, brit, francia és orosz külügyminiszter és az osztrák kormány aláírta az osztrák államszerzõdést. Ez véget vetett az állandó politikai bizonytalanságnak (ami az Ausztria kettéosztásától való félelembõl eredt – az egyik rész a szovjet blokk részévé vált volna), és elhozta a gazdasági erõforrások, kulturális oktatás, az elektronikus média nemzeti ellenõrzését.

Az államszerzõdés aláírása új hivatkozási pontot nyújtott az identitásról szóló vitában. Ausztriának nem kellett többé kulturális vagy történelmi mintákra támaszkodnia; az "államszerzõdés" és a "semlegesség" integrációs lökést adott, ösztönzést a lojalitásra, sikertörténetet sejtetett a hidegháború közepette. Együtt válhattak egy új szerepkép alapjaivá. Más képek is a kánon részévé váltak, és az új történetébe integrálódtak. Ausztria rekonstrukciója lett a háború után a "nemzeti teszt", az államosított (nemzeti) ipar vált az ország felemelkedésének szimbólumává – a kapruni villamos erõmû és az államosított (nemzeti) vasipar, melyet atlaszokban és tankönyvekben mutattak be, a sikerhez vezetõ út metaforái voltak –; vagy ahogy a Szentatya mondta a hetvenes években Ausztriáról: "Az áldottak szigetei".

Az államszerzõdést tartalma és az 1955. május 15-i aláírás körüli (a bécsi lakosok jelenlétében, a Belvedere palotában tartott állami rendezvényt megörökítette a filmhiradó) végsõ lieux de memoire-rá tette. Az "örök idõre szóló semlegesség" törvénybe iktatása emlékére október 26-a lett "Staatsfeiertag" – állami ünnep –, de az osztrák kollektív emlékezet nem ezzel a dátummal kapcsolja össze Ausztria nemzetközi pozícióját, hanem azzal a teljesen fiktív nappal, amikor 1955-ben az utolsó szövetséges katona állítólag elhagyta Ausztria "földjét".

Ezen furcsaság ellenére a 80-as években az osztrákok több mint 80 százaléka gondolta, hogy a semlegesség elengedhetetlen az osztrák identitás szempontjából. E számokat látva vezetõ történészek állítják, hogy Ausztriában a blokkoktól azonos távolságra való elhelyzekedésébe vetett hit a nemzetállam tudatának alapvetõ tényezõje.⁶ Ám függetlenül attól, hogy a semlegesség az ausztriai identitás szempontjából az elsõdleges érték, 1947-tõl az országban elindult egy folyamat, amit késõbb nyugati orientálódásnak neveztek. A folyamat titkos katonai együttmûködéssel kezdõdött, és a nyugati piacgazdaságban való teljes részvételhez vezetett.

Míg az egyik oldalon a gazdasági szerkezet és érdekkör nyugat felé fordult, a kulturális témák egyre inkább nemzetközpontúvá váltak. Az oktatás és kultúrpolitika az "osztrák" irodalmat, az "osztrák" zenét és "osztrák" filmmûvészetet hangsúlyozta. Az osztrák irodalmat, amit az 1955 utáni új helyzet reflexiójának tekintettek, a nyelv kritikájával azonosították, és mint ilyet speciális osztrák vagy bécsi tradíciónak tartották.⁷ E felfogás egyértelmûen diszkriminálta az amerikai tömegkultúra minden formáját, pl. a képregényeket és a popzenét.

Végül az "osztrák" kultúra túlhangsúlyozása (a kulturális nacionalizmus mint pótlék a hiányzó politikai hatalom helyett) a korábbi Habsburg-régió pluralisztikus kulturális hagyományának lebecsülését jelentette, és segített úgy tekinteni a sztálinista szatellitállamokra, mint természetüktõl fogva "keletiekre" – a keleti kifejezés itt primitívséget, szolgaságot, "alacsony" kultúrát jelölt. Ezzel szemben Ausztria felfedezte a saját "magas" kultúráját és ennek szerepét a világban. A hivatalos diskurzus, illetve a kollektív emlékezet még mindig egybeesik ezen a ponton, ami testet ölt pl. a Bécsi Ünnepi Hetekben (Wiener Festwochen) vagy a salzburgi fesztiválban (Salzburger Festspiele). Azonban Ausztria ezen új, kultúra általi definíciója (Ausztria mint kulturális szuperhatalom) nem rendelkezik azzal a történelmileg agresszív funkcióval, mint az "osztrák–német küldetés a Duna-medencében", és redukálódott egyfajta túlélési filozófiára: a híd Kelet és Nyugat között. Hangsúlyozni kell, hogy a folytonos hivatkozás – egy részrõl egyfajta kulturális közösségre Kelet-Európával, más részrõl a híd szerepre Kelet és Nyugat-Európa között – nem állta ki az 1990-es években a balkáni háború "kemény" tesztjét, melynek során a hivatalos Ausztria és diplomáciája egyértelmûen a terület történelmi katolikus egységei mellé állt.

Az 1955-ös államszerzõdésnek volt egy fontos ideológiai hatása is: az 1938-as "Anschlusst" megszállásnak nyilvánította. A megszállás szó – az annektálással ellentétben – jelölte Ausztria szerepét, mint a náci agresszió áldozatát, és palástolta az Anschlussra való készülõdést és azt a tényt, hogy az osztrákok saját akaratukból vettek részt háborús bûnökben. Demokratikus politikusainak nagyon jó oka volt arra, hogy ne erõltessenek egy jegyzéket az osztrák morális felelõségrõl, fõként a zsidóellenes tevékenységekkel és a holokauszttal kapcsolatban. Másképp a kártérítésrõl és politikai függetlenségrõl a szövetséges erõkkel folytatott tárgyalások sokkal nehezebbek lettek volna. Egy kormányt, amelyik e tárgyalásokat veszélyezteti, valószínûleg osztrákellenesnek tartottak volna.

Éppen ez volt a lényeg, amikor valós krízis tört ki 1986-ban az úgynevezett Waldheim üggyel kapcsolatban. Nem ez volt az elsõ eset, hogy vádaskodásokat vagy egy náci életrajzot használtak a pártpolitika befolyásolására Ausztriában, de ez alkalommal a politikai spekuláció összeomlott a nagyfokú nemzetközi érdeklõdés miatt, ami Kurt Waldheimet körülvette. Bár Waldheimet a kihallgatás végén felmentették a háborús bûnökben való személyes részvétel vádja alól, hírneve csorbult az õ és pártja vádakra való reagálása miatt. Waldheim az ügy kezdetétõl tagadta a náci háborús bûnökben való részvételt vagy hogy bármiféle tudomása lett volna elkövetett bûnökrõl a környéken, ahol katonai szolgálatát töltötte. Mikor azonban hiteles bizonyítékokkal szembesítették, nemcsak hogy el kellett ismernie, egy náci szervezet tagja volt, de azt is, hogy a Wehrmachtnál szolgált a Balkánon olyan területen, ahol a tiszteknek legalábbis pontos információval kellett rendelkeznie a zsidók üldözésével valamint a háborús bûnökkel kapcsolatban. Ami a Waldheim-ügyet nemzetközi érdeklõdés középpontjába állította, az a tény volt, hogy nemzetközi diplomáciai karrierje kezdetén eltitkolta a Wehrmachtnál töltött éveit.

Visszatekintve 1945-re és az államszerzõdés megszállással foglalkozó paragrafusára, Waldheim életrajza Ausztria egészének metaforájaként szolgálhat. Számos történész és politikus tett így, amikor egy kitalált kollektív személyt vádolt a nácizmusban való részvételrõl való megfeledkezéssel. Természetesen módszertani szempontból el lehet fogadni ilyen pszichológiai metaforákat, de az 1986-os krízissel kapcsolatos jövõbeni vizsgálódáshoz figyelembe kell venni az "emlékezet" és "memória" hatását: az osztrákok nem tudtak különbséget tenni a történelmi teher és az aktuális politikai startégiák; az emlékezet struktúrái, illetve a pártpolitika között.

A "krízis" kitörésekor egyszerre érezték magukat a történelem és politika csapdájában, felhatalmazás nélkül arra, hogy elfogadható magyarázatot adjanak. Egy osztrák költõ, filozófus és esszéíró, Josef Haslinger késõbb ezt a dillemát az "érzelem politikájának" nevezte⁸.

1986 óta a történelmi-politikai diskurzus rögeszméje a kollektív amnézia vagy önámítás ("Lebenslüge" vagy "Opferthese")⁹. A rögeszme szót itt nem csak a koncentrált kutatás hangsúlyozására használjuk a számûzetés, exodus, náci uralom, náci életrajzok, holokauszt, nácikkal való leszámolás és átnevelés területein, hanem hogy hangsúlyozzuk a tényt: az osztrák nácizmus fogalma lett a domináns keret a háború utáni Európa történelmének tanulmányozáshoz. Ez csak emlékeztetõ arra, hogy az osztrák történetírás még mindig nem mutatkozik képesnek az újabb vagy kortárs történelmi tények és hosszú távú trendek, struktúrák összekapcsolására – úgy, ahogy Bibó István és Szûcs Jenõ tette,¹⁰ amikor Közép-Európáról mint történelem által alakított politikai térrõl beszélt.

Ennek következményeként a kollektív emlékezet és a történelmi-politikai diskurzus különbözõ témákkal foglalkozik. Sõt, a kollektív memóriát a liberál-nacionalizmus hiánya, valamint a történetírás nemzeti-liberális mozgalmakhoz való kötõdésének elmaradása alakítja. Ausztriában az ember nem talál tudományos irodalmat vagy példákat a teljes nemzetre vonatkozó kollektív emlékezet vagy lieux de memoire témakörében. Más részrõl fellelhetõek az ország szövetségi tartományainak, régióinak valódi – és elképzelt – történelmén alapuló helyi tradíciók. Ezek az emlékek nagyban különböznek és nincsenek kapcsolatban egymással. Az ország belsõ határai idõnként erõsebb választóvonalakat mutatnak a hagyományok és történelmi kontinuitás tekintetében, mint a külsõk.

Karintiára például jellemzõ egy élõ, úgynevezett honvédõ (Abwehrkampf) kultusz. Mint korábbi kétnyelvû, német–szlovén régió, a nacionalista idõkben a két nemzetiségi csoport vetélkedése adja azokat a törésvonalakat, melyek mentén a személyes és általános történelem koncepciói alakulnak. Október 10. markáns dátum az 1920-as népszavazás miatt, amikor az osztrák, valmint a frissen alakult jugoszláv csapatok közti komoly csaták után a Karintiában, a kijelölt zónákban élõ szlovének Ausztriára szavaztak. A tények ellenére az "Abwehrkämpferbund" félhivatalos szövetség által szervezett, német ajkú karinthiaiak közös emlékezete a népszavazás napját a szlovének feletti gyõzelemként ünnepli¹¹. Ausztria többi tartományában egyébként e dátum semmit nem jelent.

Svájc és Németország határán Vorarlberg tartomány a polgárjogok, valamint – svájci hatásra – a politikai föderalizmus gazdag hagyományára tekint vissza. 1964. november 21-én több mint 20 000 ember tartott demonstációt Fußach település hajógyáránál, tiltakozva az ellen, hogy egy személyhajót az elsõ osztrák kancellár, Karl Renner után nevezzenek el. Vorarlbergi politikusok támogatásával a demonstrálók kényszerítették a kormányt, hogy a hajó a "Vorarlberg" nevet kapja. A nyers demonstráció a kollektív emlékezetbe a Tell Vilmos-legenda párhuzamaként vonult be, mely legenda Voralrberg régió sajátja¹².

Tirol az Andreas Hofer történet rabja, akit a Habsburg-párti tiroli partizánok vezetõjeként, I. Napóleon parancsára 1810-ben kivégeztek. A kollektív emlékezet napjainkig úgy értelmezi az Andreas Hofer-történetet, mint a mitológia tájaiból kiemelkedõ politikai egység és társadalmi erõ történetét. Ezért a Hofer legenda egybefonódik a Dél-Tirol helyzetével kapcsolatos, Olaszországgal fennálló vitás kérdésekkel.

Tehát ha valóban az osztrák kollektív emlékezet példáit keressük (a "nemzeti" ügyekkel kapcsolatban) el kell hagynunk a (történelmi) tények világát, és a történelem általános felfogása felé kell fordulnunk. Ausztriában a kollektív emlékezet a komplex elbeszélés enyhén barokkos módszereit kedveli a töredékes, "modern" élményõrzéssel szemben. A II. Köztársaság-kori Ausztria iránti ragaszkodást az új, elsõsorban vizuális tömegmédia alakította. Ez a dinamikus eszköz nem képes feldolgozni a 19. század nacionalizmusának statikus szimbólumait, annak patetikusságát, emlékmûveit és emléknapjait. Ugyanakkor pontosan összefügg a "régi jó Ausztria" tradícióival; a színpadias elõadással és udvari kultúrával, a látványosság iránti éhséggel és a vizuális érzékelés intellektuális megértés feletti fölényével – mely természetesen visszavezet minket a kontinuitás és diszkontinuitás kérdéséhez.

Kevesebb mint egy évtizede az osztrákok új legendát találtak, mely a nemzetet nemzetközi környezetbe helyezi. Az elsõ esemény a sorban az 1978-ban a zwentendorfi atomerõmûrõl tartott népszavazás volt, melynek során 50,4%-os minimális többséggel az osztrákok az atomenergia-termelés ellen szavaztak. Majd 1984-ben a szlovák–magyar–osztrák közös határ közelében, Hainburgnál fiatal ökológusok sikeresen megakadályozták, hogy egy villamos erõmû érdekében kiirtsanak egy ártéri erdõt. Azóta, a csernobili katasztrófán megdöbbenve, az osztrákok "ökológiai nemzetnek" tartják magukat; modellnek Európa és a világ számára.

A 80-as években Erhard Busek néppárti politikus ösztönözte a "Közép-Európa – Mitteleuropa" elmélet feléledését; számos multilaterális konferencia és politikai partnerség eredményeként kijelentve, hogy a kulturális kötelékek, melyek bécsi kávéházakban, operettekben, regényekben vagy konyhamûvészetben jelennek meg, túlélték a politikai szakadásokat, polgárháborúkat és a hidegháborút. Ausztriának (és Bécsnek) híddá kell válnia két rendszer között. Ennek bizonyítékaként az 1992-es Világkiállítást a két testvérváros, Bécs és Budapest közös projectjének szánták. A rossz politikai szervezés és az 1991-es népszavazás megakadályozta a tervet. A bécsiek nem akarták, hogy "keletiek" jöjjenek Bécsbe "Trabikkal" – a korábbi NDK-s füstokádó mûanyag kocsikkal – és öreg buszokkal.

Manapság a közös kultúra hangsúlyozása nem talál támogatásra a politika magasabb köreiben, az osztrák képviselõk keményvonalasnak számítanak a közép- és kelet- európai országok Európai Uniótól való távoltartásában. Páni félelemben élnek Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovénia EU-tagságának az osztrák munkaerõpiacra gyakorolt lehetséges hatásai miatt. Ahhoz, hogy a vita ismét normális mederbe terelõdjön, szükség lesz a tér újraértelmezésére, a nemzetállamok határainak elhagyására.

Angolból fordította Farkas Judit

A tanulmány kibõvített, angol nyelvû változata a National Liberalism. Their Political Discourses in Central and Eastern Europe címû konferenciára készült, és az azonos címû kötetben fog megjelenni.

Jegyzetek:

Bibó, István: Democracy, Revolution, Self-Determination. Selected Writings. Nagy Károly ed., 1991.

² Ezen vita paradigmatikus szövegeiként lásd: Heer, Friedrich: Der Kampf un die österreichische Identität. Wien, 1981 és a "grand oeuvre" ebben a témában; Kreissler, Felix: Der Österreicher und seine Nation. Ein Lernprozeß mit Hindernissen. Wien/Köln/Graz, 1984.

³ Walter-Klingenstein, Grete: Was bedeuten "Österreich" und "österreichisch" im 18. Jahrhundert? Eine begriffsgeschichtliche Studie. in: Richard G. Plaschka u.a. ed.: Was heißt Österreich? Inhalt und Umfang des Österreichbegriffs vom 10. Jahrhundert bis heute. Wien, 1995.

⁴ Kann, Robert: Das geschichtliche Erbe – Gemeinsamer Nenner und rechtes Maß. in: Erika Weinzierl ind Kurt Skalnik eds.: Österreich. Die Zweite Republik. Graz/Köln/Wien, 1972, 19.

⁵ Benedikt, Heinrich (Hrsg.): Geschichte der Republik Österreich, Wien 1954, 8.

⁶ Botz, Gerhardt – Müller, Albert: Identitat / Differenz in Österreich. Yu Geselschafts-, Politik- und Kulturgeschichtevor und nach 1945. in: Österreichische Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 6. Jg., Heft 1, Wien, 1995, 7–40.

⁷ Urbach, Reinhard: Experiment. Erinnerung. Erfahrung. Erfindung. Bemerkungen zur Literatur in Österreich seit 1968. in: Österreich zum Bespiel. Literatur, Bildende Kunst, Film und Musik seit 1968, Wien 1982.

⁸ Haslinger, Josef: Politik der Gefühle. Ein Essay über Österreich. Darmstadt, 1987.

⁹ 1987-ben osztrák történészek speciális konferenciát rendeztek "Waldheim és a történészek" témában, ahol Ausztriában az 1945 elõtti és utáni, az antiszemitizmus és nácizmus felé hajtó belsõ erõk kutatásának hiányát tették részben felelõssé azért, hogy nem tudtak elfogadható diskurzust teremteni 1945 után. Lásd: Botz, Gerhard-Sprengnagel, Gerald (Hrsg.): Kontroversen um Österrechisch Zeitgeschichte. Verdrangte Vergangenheit, Österrech-Identitat, Waldheim und die Historiker, Frankfurt/M., 1994; "Lebenslüge" itt a pszichológiai fogalmat jelöli, melynek segítségével egy fikció kitalálásán keresztül önbecsülés szerezhetõ, mivel a fikció szerkezetén belül bocsánatot lehet kérni az egyén számára szégyenletes tettek miatt.

¹⁰ Szûcs, Jenõ: Európa három történeti régiója. in: Acta Historica. A.S.H. 29/1983, 131–184.

¹¹ Kartner landesarchiv (ed.) Der 10. Oktober 1920 – Karntens Tage der Selbstbestimmung. Vorgeschichte – Ereingnisse – Analysen. Klagenfurt, 1990 – ez a hivatalos kiadvány 1990-ben (!) kényszeríti olvasóit, hogy elfogadják egy karintiai nép létezésének tényét, a legjobb esetben is 16. századi definíciók alapján. Nem a politikát vagy a fiatal Ausztria demokratikus intézményeinek egyszerû tényét hangsúlyozza az 1920-as népszavazás alkalmával, az Ausztria melletti és Jugoszlávia elleni szavazás egyik okaként, hanem az "1000 éves történelem" mítoszát.

¹² Barnay, Markus: Die Erfindung des Voralbergs. Ethnizitatsbildung und Landdesbewußtsein im 19. Und 20. Jarhundert. Bregenz, 1988 – Barnay elemzi, hogy a szövetségi tartományi autonómia 1918-as megszerzéséhez hogyan kapcsolódott az etnközpontúság felvetéséhez. A voralbergieknek szükségük van rá, hogy "Allemannen"-nek higgyék magukat. Az "Allemannen" egy délnémet törzs, mitológiailag demokratikus és szabadságra vágyó. Ezt a mítoszt használták mint ideológiai kódot, marginális csoportok és a baloldali politikai radikalizmus elnyomására.