Ábrahám Barna

A fenti szavak Pesten hangzottak el 1848 utolsó napjaiban; ezt adta útravalóul Ján Kollár azoknak a szlovák radikális fiataloknak, akik a forradalom börtönébõl szabadulván csatlakozni készültek a nemzet vezetõi által szervezett, Bécs oldalán küzdõ Szlovák Légióhoz. Rávilágítanak arra, hogy a szlovákok történelme folyamán "haza és haladás", a nemzeti és a társadalmi fejlõdés gyakran tragikus ellentétbe került, s általában csak rossz és még rosszabb lehetõség közül adatott meg a választás. Hogy a szlovákoknak a nemzeti ébredés kora óta folyamatosan – és a siker igazi reménye nélkül – bizonygatniuk kellett önnön létezésüket. Ki elõtt vagy inkább kivel szemben? "Igen sok malom õrölte a szlovákok lisztecskéjét. […] Bécs és Pest, Pétervár és Berlin, Prága és Zágráb." Ezt már Vladimír Minácnak a hatvanas évek derekán írott klasszikus esszéjébõl idézzük, melynek címe – Nemzet él itt – már magában az önmeghatározási kényszer jele. Minácnál a fenti városok közül egyértelmûen Pesté a kétes dicsõség: "A magyarság a szlovák politika végzete. […] A magyarokhoz való viszonyunk nemcsak nemzeti sorsunkat, hanem nemzeti tudatunkat, illetve lelkünket is meghatározta. Sok évtizeden keresztül elsõsorban azzal léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, […] ez a magatartás sokáig létezésünk lakmuszpapírja." Emellett Prágát is mindjárt elsõ fokon be kell vonnunk vizsgálódási körünkbe, mert ha igaz az, hogy a szlovákok kilenc évszázadon át éltek közös hazában a magyarokkal – valóban magyar fennhatóság alatt inkább az utolsó fél évszázadban –, s mi 1918 óta is nemzeti diskurzusuk egyik viszonyítási pontja vagyunk, ugyanúgy igaz, hogy a cseh nyelv és kultúra a 14. század óta jelen van a szlovák etnikai régióban, folyamatosan választás elé állítva, színvallásra kényszerítve az értelmiséget. A csehekkel közös államban eltöltött hét évtized ahelyett, hogy tisztázta volna, inkább jóvátehetetlenül összekuszálta a két nép viszonyát. S bizonyosak lehetünk abban, hogy a szlovákok a véglegesnek tûnõ szétválás után, a jövõben is elsõsorban a csehekkel szemben fogják önmagukat meghatározni.

A Szent István-i államban közösen leélt kilencszáz esztendõ kétségtelenül vet föl problémákat, ezekkel a magyar értelmiségnek önkritikus módon és objektíven szembe kell néznie, anélkül, hogy elfogadná a szlovák sérelmi politika történelmi – vagy inkább ahistorikus –, folyvást benyújtott vádiratának pontjait. Kezdjük mindjárt az állam nevével: nekünk Magyarország, esetleg történelmi Magyarország, vérmérséklettõl függõen Nagy-Magyarország. Tehát a magyarok országa, még ha a kifejezés etnikai töltetét nem is tudatosítjuk. Szlovákul viszont 1918-ig csak Uhorsko használható, ami etnikailag semleges kifejezés, a Madarsko pedig csak a szétválás utáni korra használható. A szlovák nyelv (és a cseh, a horvát és a szerb) tehát gazdagabb és pontosabb; amíg a magyarban nem válik általánossá valamely hasonló kifejezés – magunk részérõl egyelõre a Magyarhon használatával értünk egyet – semmilyen értelmes történelmi eszmecsere sem folytatható. Elfogadhatatlan ugyanakkor, hogy a szlovákok mai országterületükre a Slovensko-t használják, akár a középkor századaira is, hiszen Szlovákia nevû állam 1939-ig nem létezett. A legkevésbé sem javasoljuk azonban a Felvidék név használatát, mert amellett, hogy csak a 19. században jelenik meg, a szlovákok számára a nemzetiségi elnyomással, erõszakos magyarosítással társuló fogalom. Indokoltabb a Felföld használata.

A nemzetfejlõdés korlátozott voltát jelzi továbbá, hogy e népnek saját neve sincsen: a Slovák illetve melléknévi alakja, a slovenský a szlávok egykori közös nevét õrzi (ebben velük csak a szlovének osztoznak), jelezve, hogy nem volt olyan törzs, család, amely saját nevét rájuk örökítve tartósan állammá szervezte volna õket. A korábban használatos magyar tót pedig eredetileg bármilyen hazai szlávot jelenthetett, szûkebb értelemben viszont Horvát-Szlavonország lakóira vonatkozott (Tótország). Késõbb kezdik a szlovákokra alkalmazni, mindenesetre a kuruc kor forrásaiban a tótság, Tót impérium már egyértelmûen a Felföldet jelöli.

Következik-e a fentiekbõl az, amit hírhedett röpirata, A felvidék lapjain írt le Grünwald Béla, s amit az utódok hosszú sora ismételget máig, hogy a szlovákoknak nincsen külön történelme, saját hõsei, hagyományai? Elfogadjuk vajon Minác álláspontját, hogy a szlovák plebejus nemzet, nem voltak hadvezérei, miniszterei, intézményei, csak írói? Erre a koncepcióra építette nagy vitát kiváltó regényét Peter Jaroš, akinél a szlovákok jelképe az ezeréves méh, õk a történelembe be nem lépõ, észrevétlenül dolgozó és megmaradó munkás nemzet. S innen már a szlovákok könnyen eljutnak az õ színrelépésüket gátló "ezeréves magyar elnyomás" máig hangoztatott vádjáig. Nem, felfogásunk sokkal inkább az kell legyen, amire az objektíven szemlélt múlt tanít minket, s amit Michal Mudroò Grünwaldnak adott válaszában így fogalmaz meg: "Mióta magyar testvéreink a többi magyarországi nemzetiségekkel mint egyenjogú társakkal, együttesen ez országot megalapították s fenntartották, ezen nemzetiségek egyikének sincs külön történelme, külön nemzeti hagyománya, külön nemzeti hõsei…" Akkor tudjuk majd közösen értékelni és elfogadni közös múltunkat, ha a magyar közvélemény azt természetes módon az együtt élt népek közös alkotásaként fogja fel, a szlovákok pedig nem szakítják ki abból a mai Szlovákia területének múltját, s nem érzik szükségét, hogy e résztörténelmet szlovák jellegûként mutassák be.

A szlovákok a kezdetek óta "ott voltak" a közös hazában. Az Árpád-kori oklevelek õrzik földrajzi és személyneveiket, Nagy Lajos privilégiuma biztosította a zsolnai szláv polgárok számára, hogy a németekkel azonos számban a tanács tagjai lehessenek, megnyitva a középkori városi "nemzeti" pörök hosszú sorát, melyekben a magyar ajkú lakosság általában a szlávokhoz csatlakozott. Ezek azonban ingatlanügyi és elõjogokért folytatott torzsalkodások, s nem a szlovák nép egyenjogúsítását célozták, azt számonkérni ugyancsak anakronizmus lenne. Végtére a városi szlovák polgárok egyenrangúvá váltak a németekkel, a szlovák nemesek pedig az egy és ugyanazon nemesség elve alapján a natio Hungarica tagjai voltak. E rétegek érdekei az országos érdekek, bajai az országok bajok voltak. Szigetvár elestét irodalmi nyelvükön a szlovákok is megénekelték, az Egerrõl való ének szerzõjének pedig leghõbb vágya, hogy Magyarhon királyát ismét Budán láthassa. Tucatnál több kuruc énekük maradt fenn, melyek éppúgy a két ellenség között vérzõ ország sorsát siratják, mint a magyar emlékek. Evangélikus püspökük, Daniel Krman Zsolnán elmondott zászlószentelõ beszédében arra buzdítja a fejedelmet, hogy a haza védelmében szárnyalja túl Bocskai, Bethlen, Thököly és a Rákóczi-õsök dicsõségét. Ekkor és még sokáig azt kell kutatnunk, egyáltalán mi választ el bennünket.

A szlovák értelmiségnek ezekben a századokban – de sok szempontból napjainkig – azt kellett keresnie, mi különíti el a csehektõl. Hiszen azzal, hogy a prágai egyetem megalapítása, de fõként a huszita idõk óta a kimûvelt, gazdag hagyományokkal rendelkezõ cseh nyelv vált a szlovákok irodalmi nyelvévé, szükségtelenné vált az egymástól igencsak különbözõ helyi nyelvjárások kodifikálása, a protestáns nyomdák cseh lektorai pedig (különösen Fehérhegy után menekülnek ide tömegesen) eleve kihúzták, átjavították a szövegek szlovakizmusait. Normájuk az elõzõ század végi bibliafordítás nyelve volt [biblictina], amely a maga megcsontosodott formájában az 1840-es évekig uralta a szlovákok írásbeliségét. De attól még a szlovákok nem lettek csehek. Kialakult az a kettõs tudat, hogy e biblikus nyelvet szlováknak, késõbb csehszlováknak nevezték, magukat pedig idõnként Pannonusnak, jelezve az etnikai különbséget. Az említett Krman püspök a szlovák nyelvet a többi szláv nyelv szülõanyjának tekintette, ám ettõl még a tiszta cseh nyelv használatáért küzdött. S itt kell rámutatnunk a szlovák nemzetfejlõdés legsúlyosabb belsõ problémájára, a katolikusok és az evangélikusok ellentétére, ami a 19. század derekáig akadályozta az egységes nemzeti kultúra kialakítását, s még ma is érezteti hatását.

A katolikusok nem fogadták el az "eretnek" cseh nyelvet, helyette a középszlovák illetve a Nagyszombat környéki nyelvjárást használták. Ám a 18. század folyamán ez is elcsehesedett, így a század végén újjá kellett teremteni a nyugatszlovák jellegû katolikus irodalmi nyelvet, amely azonban a felekezeti ellentétek miatt nem válhatott általánossá. Az evangélikusok néhány évvel késõbb csehszlovák nyelvi tanszéket létesítettek a pozsonyi líceumban. Még egy jó emberöltõt kellett várni arra, hogy egyáltalán kidolgozzák az egységes irodalmi nyelvet. Ez azonban már a magyarosítás elleni védekezéssel fonódott össze.

Szórványosan már a 18. század derekán tapasztaljuk, hogy egyes értelmiségiek szükségesnek tartották a szlovákok történelmi érdemeinek, a magyarokkal egyenlõ jogállásának hangsúlyozását. A hazai történetírás vezetõ alakja, Samuel Timon kidolgozta a befogadó elméletet, mely szerint a szlovákok õsei hívták be a magyarokat az õket elnyomó morvák ellen, a fehér ló elküldését is õk javasolták. A gyõzelem után a két egyenrangú nép szerzõdést kötött, és közös államot alkotott, melynek szolgálatában a szlovák nemesi családok mindig többet áldoztak, mint amennyit profitáltak. Ez a leigázási elmélet ellenében kialakított szerzõdéses teória alaptétellé vált, ám a Nagymorva Birodalom késõbb ismét a nemzeti történelem kezdeti, dicsõ korszakává vált, ahogyan már a 17. század derekán, Szõllõsi Benedek énekeskönyvének elõszavában is szerepelt. Szvatopluk országa így lehetett a nemzeti dicsõség tárgya a romantika elõtti korszak két meghatározó költõjének, az evangélikus Ján Kollárnak és a katolikus Ján Hollýnak a mûveiben. Kollár feloldotta népét az õsszláv hagyományokban, egy mitikus Össz-Szláviában, ez azonban reális tartalom híján hamar kifulladt, és a fiatal, romantikus nemzedék ismét arról kezdett írni, ami a szlovákok igazi hagyománya volt: Mátyás királyról, a törökellenes harcokról és fõleg a kuruc idõkrõl. Alapos történelmi tájékozottság, forrásismeret áll e mûvek mögött, ám mégis ahistorikus írások születnek: a jó uralkodó/fejedelem oldalán öntudatos szlovák nemesek küzdenek a közös ügy sikeréért abban bízva, hogy ezzel népük nemzeti egyenjogúsítását is kiharcolják. "Jaj nekünk, ha árulókká válunk ebben a sorsdöntõ pillanatban. A szlovákok számára még semmi nem veszett el. Akár karddal is kikényszerítjük Rákóczitól jogaink elismerését, de csak a gyõzelem után. Az istenért, ne legyünk árulókká! Ne higgyünk a németnek!" Samo Tomášik a trencséni ütközet forgatagában adja fõhõse szájába e szavakat, melyekbõl már a szlovák értelmiség Világos utáni csalódása és lelkiismeret-furdalása is kicsendül. Mert negyvennyolc, de fõleg negyvenkilenc valóban a csalódások és kudarcok sorozata volt: a forradalmi kormányzat nagyon sokáig semmiféle nyelvi-nemzeti jogot nem adott a nem magyar népeknek; a szlovákság körözõlistára tett vezetõinek, Štúrnak, Hurbannak és Hodzának Prágában, a szláv kongresszuson rá kellett jönniük, hogy a csehek sem tekintik õket önálló nemzetnek. A bécsi kocsmákban toborzott "Szlovák" Légió háromszáz tagjából talán ha ötven volt szlovák, s bár a késõbbi hadjáratokban ez a szám emelkedett, össze sem mérhetõ a honvédseregben harcoló szlovákok tömegeivel. Világos után a légiót gyorsan lefegyverezték, s bár több szlovák kapott magas állást, a kérelmezett önálló szlovák koronatartományból nem lett semmi. Érthetõ tehát, bár igen sajnálatos, hogy március tizenötödike nem vált nemzeti ünneppé a szlovákok számára, s hogy ingerülten reagálnak a magyarok által rendezett megemlékezésekre.

A szlovák politika súlytalanságából következett, hogy a Bach-rendszer bukása után ismét összeülõ parlament tárgyalni sem volt hajlandó az önálló felsõ-magyarországi szláv kerületet követelõ turócszentmártoni Memorandumot. A szlovákok saját közép- és felsõoktatási, valamint közmûvelõdési intézmények nélkül élték végig a dualizmus évtizedeit (a kormány bezáratta a három gimnáziumot, és felfüggesztette a Matica slovenská mûködését). A kor nemzeti sajtójában és regényeiben a szlovákok mint afféle gyarmati uralom alá vetett, fizikai létében fenyegetett nemzet jelenik meg, ami persze nem felelt meg a valóságnak, hiszen az alacsony hatékonyságú iskolarendszer képtelen volt arra, hogy tömegeket elmagyarosítson, ám modern pályákon mozgó, nemzetileg öntudatos szakemberréteg valóban nem alakulhatott ki. Maradt a hagyományos papi, tanítói réteg, akikhez néhány ügyvéd, kereskedõ, banktisztviselõ csatlakozott – a századelõn összesen 6–800 család. Ez volt a szlovák nemzet, ahogyan Hurban fia, Vajanský kifejtette. A konzervatív turócszentmártoniak abbeli törekvése, hogy visszafordítsák a történelem menetét, az elmagyarosodott nemességet "visszavezessék" a nemzethez, utópiának bizonyult. Eleve kudarcra volt ítélve a felföldi zsidóság felé tett asszimilációs ajánlat is, hiába kínáltak neki díszhelyet a nemzet vezetõségében – a zsidóság gyorsan magyarosodott, és anyagilag is támogatta a magyar nyelv terjesztését. A szlovák nemzeti sajtó és irodalom eddig szociálisan volt zsidóellenes, most faji alapon vált azzá. Ez az elit a parasztság tömegeit nem tudta, nem is akarta megszólítani, a nemzeti szabadságot a nemzetközi eseményektõl, fõként a cári Oroszország háborús gyõzelmétõl várták. Érthetõ tehát, hogy a dualizmus kora, mely a magyar történetírásban sikertörténetként, a gazdagodás, újabb és újabb technikai vívmányok és a társadalmi emelkedés évtizedeiként jelenik meg, a szlovákok számára történelmük legsötétebb szakaszát jelenti. Hiszen egy új gyár, vasútvonal felépítése idegen (német, zsidó, magyar) vállalkozók és munkások behatolását jelentette a szlovák tájakra. A nemzet ideológusai modernizációellenessé, befelé fordulóvá váltak. Elzárkóztak a magyar kultúrától, és bizalmatlanul szemlélték a cseheket is.

A cseh–szlovák viszonyban a nyelvkérdés kapcsán még a forradalom elõtt kenyértörésre került sor. Štúrék a magyar nyelv térhódítása ellen védekezve, herderi–hegeli alapon vallották, hogy a nemzeti géniusz csak a nemzet nyelvén fejezhetõ, fejleszthetõ ki, rámutattak, hogy a megmerevedett biblictina a szlovákok számára idegen és egyben holt nyelv, melyen máig nem tudtak élõ irodalmat teremteni. A megcsontosodott cseh orientációjú filológusok Szlovákiát a 16–17. századba akarják visszaerõltetni – írta folyóiratában Hurban –, a szlovákot durván szidalmazzák: bacsók nyelvének, kocsmai nyelvnek, drótosok nyelvének nevezik. Ez a nyelv a štúrovcina, a Štúr által a negyvenes évek derekán kodifikált új irodalmi norma, mely a középszlovák nyelvjáráson (Zólyom, Turóc, Liptó, Gömör) alapult. Ez a mai irodalmi nyelv alapja.

A cseh értelmiség az új nyelv bevezetését a hátába kapott tõrdöfésként élte meg. Saját gyengesége tudatában, a német expanziótól való félelmében szüksége volt a Felföldre mint etnikai utánpótlásra és hídra a szlávság keleti tömegei felé, illetve prózaibban fogalmazva, mint könyvei, folyóiratai felvevõ piacára. Az addig megbecsült Štúrtól elfordult a cseh nemzeti mozgalom, otthon pedig Kollár indított dühödt támadásokat ellene; Prágában kiadott egy tanulmánykötet, melyben a cseh tudomány színe-virága próbálta meg lebeszélni a szlovákokat arról, hogy saját nyelvük legyen (1848 tavaszán a prágai forradalmi ifjúság majd nyilvánosan elégeti). Kollár alakja önmagában a szlovák nyelvkérdés skizofréniájának jelképe: szenvedélyesen szerette anyanyelvét, õ adta ki az elsõ népköltészeti gyûjteményt, ám hallani sem akart arról, hogy népe irodalmi nyelvében elváljon a csehektõl. Viszont a Jungmannék által megújított modern cseh nyelvet sem fogadta el, hanem a régit akarta a legértékesebb szlovák elemekkel ötvözni. A csehek támadásai – diplomatikusabb formában – a század második felében is folytatódtak, összefonódva a csehszlovák nemzetegység tételével, Csehszlovákia megteremtése után pedig újraindultak a nyílt támadások. Maga a szlovák Milan Hodza A csehszlovák skizma címû könyvében azzal vádolta meg Štúrékat, hogy kettészakítottak egy nemzettestet, s a szlovákokat a mûvelt, polgári cseh régió helyett az elmaradott feudális Magyarhonba zárták. A nemzet mindenese, Jozef Škultéty utasította vissza kategorikusan Hodza minden tételét, késõbbi könyvének pedig egyenesen a következõ címet adta: Ne gyalázzátok népemet! Még olyan, a köztársaság megteremtéséért fegyveresen is harcoló író, mint Janko Jesenský is kimondja regényében, hogy a magyarok, németek és mások vállalhatják anyanyelvüket, de a szlovák gimnazista nyilatkozatát tanára csehszlovákra javítja. Kétségtelenül kínos lett volna a nemzetközi fórumokon magyarázgatni, hogy a kevesebb mint kétmilliós szlovákság miért államalkotó nemzet, a több mint hárommillió lelket számláló német etnikum pedig csak nemzetiség, így viszont az "egységes", majd kilencmilliós csehszlovák nemzet mindjárt a lakosság 66%-át alkotta. Annak idején a szlovákok teljes körû asszimilálásával Grünwald Béla a magyarságot akarta erõsíteni, most Prága kezében váltak puszta statisztikai fegyverré. Tetszetõsen el lehetett szabotálni továbbá a megígért autonómiát, leszerelni a szlovákiai ipar jelentõs részét, cseh tanárokkal, tisztviselõkkel árasztani el ezt a területet. Igaz, e negatív folyamatok leálltak, s a szlovákság gazdaságilag, társadalmilag, de politikai kultúrában is elõbbre lépett, ám most sem engedték meg neki, hogy érett politikai nemzetté váljon. Érthetõ Hlinka Néppártjának folyamatos erõsödése, ám az autonómián túl, az elszakadásig õk sem jutottak volna el, ha Hitler rájuk nem erõszakolja döntését. A pozsonyi képviselõk reggel kilenc órakor még nem tudták, hogy délben jobb meggyõzõdésük ellenére meg fogják teremteni történelmük elsõ államát, megint valahol fönt, egy birodalmi központban döntöttek a sorsukról; most arra voltak jók, hogy igazolják Csehország német lerohanását. A tisói Szlovák Állam nevét a kommunizmus évtizedei alatt csak az úgynevezett jelzõvel volt szabad kimondani, pozitív értékelését a radikális nyugati emigráció tartotta fenn, s tételei 1989 óta a hazai szlovák nacionalizmus fegyvertárának fontos elemei. Az még mûvészileg elfogadható, hogy kiadták a kor legnagyobb írója, Hronský már emigrációban írott regényét, melyben történelmi abszurdumként, szomorú szenzációként értékeli, hogy egy nemzet felkeljen a saját állama ellen, ám Durica professzornak a szlovák államiság történelmérõl írott népszerûsítõ munkája, mely a Meciar-kormányzat jóvoltából iskolai segédkönyvként jelent meg, nemzetközi botrányt keltett. A terjedelem mintegy felét teszi ki a Szlovák Állam tárgyalása, amely a zsidók számára munkalehetõséget, családegyesítést biztosító szociális államként jelenik meg.

A szlovák történelem egyetlen tömeges nemzeti vállalkozása, az 1944-es Nemzeti Felkelés is a történelmi kényszerpályák jelképe: a szuverén, de törékeny nemzeti állam megdöntését célozta, hogy majd a háború után, ismét a csehekkel közös államban megteremthesse a föderatív, de biztos köztársaságot. A kommunista fordulat után terebélyesedõ "Felkelés-prózában" és a történeti munkákban ez a korlátozott államiságigény is elsikkadt, sõt vezetõ szlovák kommunistákat (Gustav Husák, Laco Novomeský) börtönöztek be "burzsoá nacionalizmus" vádjával.

A háborús gyõztesként viselkedõ, bosszúszomjas cseh politikusok a szlovákokat reakciós, bigott, fasiszta népnek tekintették, Beneš példás megbüntetésüket tervezte. Az általában konzervatív szlovákok viszont a kommunizmust a csehek mûvének tekintették, a katolikus egyház vagy akár a fenti kommunisták elleni kíméletlen fellépést a szlovák nemzet elleni támadásként élték meg. A két nép gyökeresen eltérõ politikai kultúrája s a minden téren erõsödõ idegenkedés miatt a szlovákok a Prágai Tavaszt, az "emberarcú" politikai rendszer megteremtését is a csehek magánügyének tekintették, számukra a nemzeti egyenjogúság megteremtése volt az elsõdleges cél. A föderáció végül is a demokrácia romjain, a szovjet tankok ajándékaként jött létre, s teljesen másként viszonyultak hozzá a csehek és a szlovákok. A csehek az átfogó modernizációs kísérlet elfojtása után nem tudták értékelni a nemzeti rendezést, annál is inkább, mert õk a centralizált Csehszlovákiát cseh nemzeti államnak tekintették, nem volt külön csehországi nemzeti ideológiájuk, államrezonjuk, a Cseh Nemzeti Tanácsot is csak azért hozták létre, hogy az egyre elmérgesedõ föderációs vitában Pozsonynak legyen tárgyalópartnere. A szlovákok viszont úgy érezték, kommunista vezetõik gyõzelmet arattak a cseheken, megvédték a nemzet érdekeit, annál is inkább, mert a Husák-féle szlovák gárda szállta meg Prágában a szövetségi hivatalokat, erõsítve a cseheknek a szlovákok iránti utálatát. Szlovákiában nem voltak tömeges tisztogatások, enyhébb volt a diktatúra, s a nemzeti ideológia még a kommunista párton belül is tág teret nyert. Itt nem is volt szamizdatirodalom, s a ’77-es Chartának szinte nem akadt aláírója. Ettõl függetlenül a szlovákok mindig is úgy érezték, a világ a csehek árnyékában létezésükrõl sem tud, ha egy mûvész, tudós nyugatra utazhatott, hosszasan kellett magyarázgatnia a szlovákok elhelyezkedését, alapvetõ jegyeit (sõt, legyünk õszinték: fiatalkorunkban mi is a csehekhez jártunk Rév-Komáromba vásárolni).

A bársonyos forradalom utáni években ismét, és immár véglegesen beteljesedett a Prágai Tavasz sorsa. A szervezõdõ szlovák politikai erõk az elsõ pillanattól a köztársasági hatáskörök szélesítését, a szövetségi szervek – a "cseh uralom" – gyengítését követelték, a Szlovák Nemzeti Párt pedig nyíltan az önálló nemzetállam megteremtését tûzte zászlajára. Ez a párt, illetve a Štúr Társaság és maga a Matica slovenská az 1990-es tömegtüntetéseken olyan xenofób közhangulatot teremtett ("A háromfejû cseh–magyar–zsidó sárkány már ontja a gyûlölet lángját a szlovák nemzetre" és hasonló jelszavak), amely a cseh politikusok szemében megkérdõjelezte a további együttélés értelmét. Úgy vélték, a gazdaságilag sokkal instabilabb és nemzetiségi problémákkal terhelt Szlovákia nélkül könnyebben integrálódhatnak az európai szervezetekbe. A cseh és a szlovák társadalom azonban feltehetõleg nem jutott el a szétválás gondolatáig, ezért a folyamatot a két parlament vitte végbe – a szlovákokat most sem kérdezték meg egy alapvetõ sorskérdésben.

Elkerülhetetlen a számvetés: milyenné formálta a szlovákokat a történelem, vannak-e jellegzetes jegyeik, hogyan lesznek képesek beilleszkedni a jövõ évezred egységesülõ Európájába? A nacionalista politikusok, értelmiségiek nemzeti öntömjénezésénél mérvadóbb számunkra azon írók, költõk, szociológusok töprengése, akik önkritikus módon, mélyen átélik a nemzetfejlõdés problémáit, és józan szembenézésre szólítják fel népüket. Minác plebejus nemzetkoncepciójáról már beszéltünk, õ nyitotta meg a sort még a hatvanas években. Szinte vele egyidõben írta meg esszéit Milan Rúfus, aki ki merte mondani, hogy "fejlõdésünkben valahol egy ötven évvel korábbi állapotban elakadtunk [tehát a 20. század elején – Á. B.], a civilizációt nem rendes és nemzethez méltó körülmények között abszorbeáltuk. A nyelvünk árulkodik ezekrõl a dolgokról". A szervetlen, erõszakolt változásokat látja mindenben, Pozsony átrajzolásában, egy szlovák nagyváros megteremtésének görcsös igyekezetében is, akárcsak Lubomír Feldek egykorú verse, ahol a szlovák betelepülõk tömege úthengerként lerombolja a város történelmi arculatát, amit meghagy, átnevezi, szemhatára fölött azonban "a gótika hûvös mosolya". Az urbánus viselkedésminták hiánya, a városok ruralizálása – a pozsonyi korzó felújítása kapcsán a riporter megjegyezte, hogy a pozsonyiakat meg is kell ám tanítani korzózni. A szlovákság múltja falusi, kisvárosi múlt, ezt fejezi ki nemcsak egész nemzeti irodalma, de nyelve is – a maga tájszólása és a cseh szavak átvétele között õrlõdik még az értelmiségi is. A felsõ-Garam mentétõl eltekintve az irodalmi nyelv mindenkinek idegen, "nem normális ember szájába való"; elsajátítása egy élet feladata. A nyelvtörvény ezt a tanulási folyamatot fogalmazza meg kötelezõ érvénnyel, bár a kisebbségek ellen is felhasználják. Az egyén elsõsorban a maga szülõföldjéhez kötõdik, "mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk" – írja Miroslav Kusý, a magyar közönség által is jól ismert politológus, kétségbe vonva, hogy van-e egyáltalán az egész mai Szlovákia területére kiterjedõ nemzeti történelem. Hiszen véleménye szerint ezer év alatt nem voltak olyan történelmi események, amelyeknek az egész nép aktív és tudatos részese lett volna. A szlovákokat soha nem kérdezték meg a sorsdöntõ pillanatokban, innen az állammal, a politikával szembeni felelõtlenség, kívülálló szemlélet, amely az európai gondolkodású értelmiséget mélységes aggodalommal tölti el. S a szlovák nemzetfejlõdés kiteljesítése számunkra sem lehet közömbös: az elmondottakból talán világossá vált az, amit az 1990-es budmericei magyar–szlovák tanácskozás nyíltan meg is fogalmazott: a szlovákok merevgörcseinek oldása csak a magyar és a cseh értelmiség segítségével lehetséges.