Peter Haslinger

A regionális identitás, történeti földrajz, geopolitika elméletei olyan kutatási szempontokká váltak a 90-es évek folyamán, melyek a német történelemtudományt is egyre inkább ösztönözték a módszertanilag kiegészített kérdésfelvetések alkalmazására.¹ E tanulmány azt a feladatot tûzte ki céljául, hogy néhány gondolatot szenteljen a "régió" jelentõségének a délkelet-európai országok történetírásában, amely jelenleg a Balkán-félsziget általános problémája.² Kiindulási pont legyen az a kérdés, hogy hogyan határozható meg a regionális elv egy olyan európai részrégióban, amelyet jelentõs morfológiai és kulturális tagoltsága ellenére eleddig alig hoztak összefüggésbe olyan elméletekkel, mint pl. a regionalizmus vagy a lokális vitalitás. Leszögezhetõ, hogy az európai tudományos vitákban a Balkán-félsziget pusztán olyan elméleti tényezõként szerepel, mely a regionális elvet csaknem végromlásnak tekinti; a "balkanizálódás" mint fogalom – legalábbis úgy tûnik az európai diskurzusban – a jugoszláv föderalizmus modell megrekedése és az azt követõ események (Boszniában 1992–95, illetve Koszovóban 1999) hatására ismételt megerõsítést nyert.

Ebbõl a szemszögbõl az 1991 óta alakult államok bel- és külpolitikájára az archaikus nemzetterületi rögzítettséghez való ragaszkodás jellemzõ. Az ilyen irányú fejlõdés éles ellentétben áll az utolsó évtizedek dél-, nyugat- és közép-európai fejlõdésével, ami a régióknak – a szubszidiaritás elve alapján – számos hatáskört ajándékozott. Ez a vita azt sugalmazza, hogy a Balkán nem is a szocioökonómiai kirekesztõdése miatt, hanem sokkal inkább a kisebbségekkel és a regionális különbségekkel való bánásmódja miatt határolódik el Európa más részeitõl; s ez utóbbi – magától értetõdõen – összeférhetetlen a második világháború vége óta szakadatlanul fejlõdõ európai magatartáskultúrával.

Hangsúlyozni kell, hogy bár ez a tanulmány Délkelet-Európát Európa részrégiójának tekinti, azonban semmiképpen sem akar védõbeszéd lenni minden balkáni állam átfogó adminisztratív regionalizálása mellett.³ Sokkal inkább új lehetõségeket igyekszik felvázolni a – kisebb államokra szükségszerûen jellemzõ – belsõ differencia jelenség tudományos megközelítésében, illetve megpróbálja felölelni és megvizsgálni e jelenséget a nemzeti kategóriától függetlenül. Így ez a tanulmány abból az alapötletbõl indul ki, hogy Délkelet-Európa tudományos megközelítésében éppen a regionális elv fokozott figyelembevétele nyitna új lehetõségeket, illetve hogy ellenlépéseket dolgozzon ki a még most is domináló nemzetállami elképzelésekkel szemben.

Ennek a gondolkodásmódnak megfelelõen a táji vagy területi öntudat regionális vagy országöntudattá fejlesztését nem kellene automatikusan a szeparatizmus elsõ lépcsõfokaként értelmezni. Azonban továbbra is fennáll a kérdés, hogy átültethetõ-e egyáltalán ez a gondolkodásmód. S ha igen, mely részterületeken lehetséges alkalmazni azon délkelet-európai viszonylatokban, ahol a nemzet elve és szerkezete továbbra is hatékonynak bizonyul. Az egymással ellenségeskedõ közösségek ("konfliktusközösségek"⁴) eluralkodása az államközi területeken – a politikai, adminisztratív és tudományos környezet tapasztalatai alapján – úgy tûnik, rögzült. A késõi nemzetté válás, valamint a gyakori fegyveres konfliktusokat követõ fokozatos nemzeti konszolidálódás eredményezte a mindenkori adminisztratív elit antiregionális reakcióit, ezért az itt található etnikailag-felekezetileg kevert szerkezetek viszonylatában meggátolta a helyi és regionális hálózatok figyelembevételét.

Jugoszlávia 1991-es széthullása (eddig 5 utódállammá) aktualizálta a délkelet-európai területi versengés idõszakából származó (1821–1948) nemzeti viták hagyományait és az új nemzetközi áttekinthetetlenség hátterében folyamatosan jelenlévõvé tette azokat. Ez megint csak feltételezte az egyes régiók, mint pl.: Krajina, Erdély, Makedónia vagy Koszovó átfogó, szimbolikus képviseletének újbóli elismerését a mindenkori nemzeti vitákban (e jelenség összehasonlítható Elzász-Lotharingia váltakozó jelentõségével a francia, illetve német nemzeti vitákban 1870 és 1940 között). Ami itt gondot okozhat az az, hogy eközben a délkelet-európai államok történetírásában is a regionális elvre hivatkoznak, túlnyomórészt azonban a nemzeti történetírás követelményei szerint. Az ide vonatkozó irodalom⁵ vizsgálata után látható, hogy a regionális kérdésfeltevés tematizálása rendszerint nem követ módszertani szempontokat. Sokkal inkább olyan skálán lehet ábrázolni, amely a következõ szélsõ értékeket veszi fel: egyik végén azok a tanulmányok helyezkednek el, melyek témájukat bár regionális szempontból közelítik meg, mégis a regionális viszonyok fejlõdését az egész nemzet fejlõdésével együtt gondolják el. A skála másik végén pedig olyan mûvek találhatóak, melyek a régiókat konfliktusforrásoknak tekintik.⁶

Ez utóbbi ad jogot a mindenkori terület belsõ szerkezetébe való alapos beavatkozásra, többnyire – úgymond – preventív intézkedésként, tekintve a kívülrõl jövõ egzisztenciális fenyegetést. A régió ilyen értelmezése minden tekintetben konfrontatív szándékú az olyan szomszédállamokkal szemben, amelyek ténylegesen vagy vélten fenyegetik a nemzeti területeket. De konfrontatív magával a régióval szemben is, melynek lakossága egyre inkább markáns önidentifikációra kényszerül, mint az országos átlagtól etnikailag, nyelvileg vagy felekezetileg eltérõ csoport. Így azután a régiók történelme a nemzeti történelem fundamentumaként jelenik meg.⁷ A jugoszláv konfliktusról szóló számos állásfoglalásban, melyeket már a nyolcvanas évek végén közzétettek,⁸ a regionális elvet tudatosan etnikai-területi, azaz lényegében nemzeti hivatkozási alapra szûkítették. Ebbõl a szemszögbõl pedig már csak egy kis lépés, hogy a régió melletti érvelés hátterében, krízishelyzetben nyomban expanzionista vagy szeparatista törekvéseket véljenek felfedezni.

Tekintettel erre a továbbra is uralkodó szkeptikus alapállásra a régiókkal szemben, mégis cikkek sorozatára utalhatunk, melyekben a szerzõk tudatosan igyekeznek elhagyni a folyamatosan beszûkülõ nemzeti távlatok szempontjait, és azon fáradoznak, hogy pontosan fogalmazott, de más aspektusokra vonatkozó kérdéseket tegyenek fel.⁹ A szlovéniai¹⁰ és – korlátozva – a magyar területek¹¹ kivételével ez még nem történt meg a módszertani megközelítésekre való panasz nélkül, melyek egyébként már láthatóan utat találtak a kelet-közép-európai és a posztszovjet területek régióközpontú kutatásaiban is. Számos szerzõ kritikusan kezeli a nemzeti "mítoszrendszer" regionalizmusát, illetve az állami politika regionális intencióit.¹² Így számos tanulmány fellelhetõ magukról a kérdésfeltevésekrõl, melyek nyugat-európai szemmel regionálisnak mondhatóak.¹³ A belsõ különbözõségek szerepe a nemzetépítési folyamatban¹⁴ éppúgy a cikkek tematikai alapjául szolgálnak, mint az egyes régiók jelentõsége nemzetek feletti, elsõsorban kulturális viszonylatban.¹⁵ Erre vonatkozó kezdeményezések azonban már a második világháború befejezése óta (kb. mint Nagy-Britanniában a local history tanulmányokban), legkésõbb a hatvanas évek végétõl feljegyezhetõek Délkelet-Európán kívül, miután Nyugat-Európában és Kanadában megindult a régiókról szóló elméleti diskurzus. Olyan társadalomtudományi metodikáról van szó, mely a regionális távlatok szemszögébõl kísérletezett a nemzetállami mindenhatóság részleges leváltásával.¹⁶ Ahol ez sikeres megközelítésnek bizonyult, mint a német nyelvû térségben például, ennek hatása egyre nyilvánvalóbban befolyásolta az ország és a haza történelmének felfogását.

E tekintetben azonban szükségesnek tûnik, hogy a "régió" jelentését semmi esetre se korlátozzuk egyfajta közigazgatási egység síkjára, amely közvetlenül a nemzeti szint alá van besorolva, és autonóm tartományként bizonyos szuverenitással is bír. A régiót sokkal inkább strukturális kategóriának kellene tekinteni, mely bár a nemzetállam akaratától és lehetõségeitõl éppenséggel vereséget szenvedhet, de funkcióját és jelentését tekintve a nemzetállami elvvel párhuzamos szinteket igyekszik megteremteni és szimbolizálni. Ezek a szintek olyan sokrétû vonatkozási rendszerek, amelyek a nemzeti szint alá és fölé is besorolhatóak.

Mindemellett már a régióval való foglalatosság kezdetén kétségkívül tanácsos megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a régió fogalma nehezen meghatározható; általános jelenség ugyanis, hogy a régió messzemenõkig tetszõleges kategóriákat szemléltet. A történelemtudomány számára Hartmut Voigt bizonyára joggal állapította meg, hogy eddig még nem sikerült meghatározni a régió világos és általános érvényû definícióját.¹⁷ A régió olyan elképzelése, mint kis, átlátható terület (melynek ismérve, hogy "bennük az emberek megpróbálják magukat – gyakran kulturális – azonosságok révén elhatárolni másoktól") messzemenõkig megfelel a régió- vagy országtörténeti megközelítésnek, és eddig olyan eredményekhez vezetett, melyek a nemzeti fejlõdésnek nagyobb "mélységet" kölcsönöztek.¹⁸ Azonban fõként a balkáni államokban csak korlátozottan tud eleget tenni a regionális és nemzeti történetírás közötti munkamegosztáson alapuló kutatási szemléletnek, mivel ott a régiótörténelem emancipálódása még a kezdeteknél tart. És nem várhatóak jelentõsebb változások a közeljövõben sem, tekintve hogy a jugoszláv és posztszovjet utódállamok államalapító diskurzusai keretében stratégiai kulcsszerep jut az egykori szövetségiállami történetírásnak.

Igazat lehetne adni a geográfus Peter Weichhartnak, aki a régiót a földrajzi folytonosságból kivágott területnek tartja. Bár az ilyen régiókat egységnek tekintik, mégis az alkalmazott paradigmáktól függõen különbözõ körvonalakat és sûrûségi mutatókat sajátíthatnak el. A területi folytonosság felosztásáról való elképzelések egy társadalmon belül annál inkább nyilvánvalóbbak és cselekvésre ösztönzõk, minél nagyobb az a kör, akik megegyezésre jutnak a régió hatáskörérõl. Egy területileg meghatározott helyû konstrukció ezért végül is mindent átfogó módon stabilizált, és az állami szankcionáláson keresztül intézményes tekintetben is megszilárdul.¹⁹

Az elsõ pillantásra úgy tûnhet, hogy az ilyenfajta tetszésszerûség a regionális elv felfedezésének jelentõségét a történelemtudományban a nulla felé közelíti, és a régió fogalmát más, hasonlóan ambivalens fogalmakhoz, mint pl. "etnicitás" vagy "identitás" társítja. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a régió fogalmának látszólagos körvonalazatlansága nemcsak a flexibilis alkalmazást teszi lehetõvé a különbözõ kontextusokban, hanem a mindenkori történelmi helyzetben szükségszerûen fel is kell építeni azt, felhasználva a paraméterekrõl és azok elhelyezkedésérõl adott visszajelzéseket. A régiók ilyen szemlélete nemcsak nemzeti szempontból áll bizonyos fokú ellentétben a sok problémameghatározással, hanem számos politikai-regionális szemponból is, és mivel mindkét megközelítési módnál többnyire visszafogottság figyelhetõ meg, a szemlélõdési alap a kis kiterjedésû hálózatok bevonásával bõvíthetõ.

Noha a régió területi meghatározottsága nem kétséges, állapítja meg Peter Gleber, mégis jelentõs különbségek vannak a nagyságrendet illetõen.²⁰ A régió fogalmának²¹ fent vázolt regionális-igazgatási és lokális-élettérbeli dimenzióinak megfelelõen Gleber két szemléleti megközelítést vázol, melyekbõl számos, Délkelet-Európa kutatásához is felhasználható alkalmazási lehetõség származik: eszerint a régió egyrészt gyakran saját hatáskörrel bíró és a központi államtól rendeltetési szerepében elhatárolt területi egység, másrészt a történelem folyamán kialakult átalakítható térség, melyet a kulturális, nyelvi, helyi vagy természeti sajátosságok területi összesûrûsödése, illetve fõként a lakosság azonos területre vonatkoztatott összetartozásérzete – ez az ún. regionális identitás – jellemez. Sok esetben, állapítja meg Gleber, mindkét meghatározás releváns.²²

Ez a kettõs szempont a hatvanas és hetvenes évekre jellemzõ klasszikus regionális kutatási szempontok lényeges kibõvülését jelenti. A régió azonban ezeken túl társadalmi tapasztalati térségnek is tekinthetõ, olyan interakciómezõnek, mely szocializációs folyamatok és saját történelme során egyediséget sajátított el.²³ A régiók ilyen értelmezése akkor hasznosítható a történelemtudományban, ha megpróbálnak ennek az egyedi-történelmi szempontnak kollektív többletet adni. Akkor ez az elképzelés egyrészt alapvetõ közösségszervezõ tényezõvé válik, másrészt megosztja a terület többi lakosával a közös, más csoportoktól elkülönített múltat. Mely múlt a környezettel szorosan összekapcsolódik, és abban materiálisan is visszatükrözõdik a táj morfológiai tagoltsága vagy települései építészeti képében.²⁴

Mint azt Michael Neumeyer a haza jelképes szerepérõl kifejti, az elsõsorban vágyódás a védettségre, emberi közelségre, egy átlátható, összetéveszthetetlen élettérre, ami a fenyegetõnek talált jelenségekkel (az ipari tömegtársadalom, anonimitás és funkcionalitás, szabványosítás és centralizálás) szembeni reakcióként jelentkezik.²⁵ Ez a régiók szerepét a tudományos érdeklõdés elõterébe helyezi, úgyis mint a személyes és kollektív Én kivetülési terét és mint a személyes identitás hivatkozási pontját.²⁶ Axel Flügel "hazatörténelem"-kritikája, mely az identitásteremtésre törekvés szellemében valósította meg a régió történelemének egyoldalúsítását az újdonságok és hagyományok antikvárius gyûjtésének irányában, a délkelet-európai térség számára különösen hasznos²⁷ lehet.

A régiók mint történetileg is felfogható, összterületet felölelõ szociális hálók megfelelõen kiegészíthetõek vitaközpontú dimenziókkal. Ez utóbbi esetben a régió, jelként, jelentõségként, képként és elképzelésként²⁸ mutatkozik, miközben a keletkezett képek a kollektív tapasztalatban a ritualizálódás következtében tovább hagyományozódnak, és a mindennapi életben megerõsödnek. Képesek saját maguk identitást létrehozni, mélyreható migrációs tapasztalaton keresztül. Épp a migrációkban oly gazdag Délkelet-Európa kínál széles tevékenységi területet az olyan kutatási kezdeményezéseknek, melyeknek az a feladatuk, hogy az elvándorolni szándékozók és az eredeti régióból elûzött csoportoknál áthagyományozott területek képeit az új helyen meghatározott élettérre vonatkoztassák.

Ez a megközelítés mindazonáltal nem akar megragadni kis területû emlékközösségek rekonstruálásánál. Így pl. Bosznia esetében a boszniai háború hátterében vizsgálható lehet az út a lokális, illetve a regionális kompromisszumoktól kezdve (központi szocioökonómiai elõny az alkalmazásnál, a környéken áthagyományozódott szokásjogi szerkezetek) egészen a helyi közösségek eróziójáig, valamint az állami mint informális hálózat megfelelõ szerepét. A felekezeti különbözõségek etnizálása számára éppen a többvallású faluközösségek erõszakos felbontásának vizsgálata kínál további hivatkozási alapot, hogy ennek keretében rákérdezzenek az agresszív nemzeti ideológiák ijesztõen gyors és átfogó keresztülvitelének okaira. A helyi öntudat alapvetõ hatékonyságát ebben a viszonylatban ugyancsak figyelembe kellene venni, csakúgy, mint a regionális mozgósíthatóság dinamikáját szövetségiállami szinten.

A régióközpontú történetírás lehetõségeinek egyik leglényegesebb gátja mégis a csekély presztízs, annak ellenére, hogy a nemzeti kutatásban figyelemreméltó eredményeket ért el. A nemzeti dinamizmus törvényszerûségérõl alkotott elképzelések elõszeretettel irányítják a figyelmet az etnizálás variációira és végül a regionális nacionalizálódásra. A szellem és eszmetörténet ezen irányultságának nemzetközpontúsága Délkelet-Európában igencsak hatásos volt. Így biztosítani tudták a kutatók érdeklõdésének fõként olyan megmozdulásait, melyeket aztán – visszatekintve – a "saját" nemzetté válásuk sikertörténetének sorolhatták be. Más intézményi hálózatokat pedig, mindenekelõtt nemzeti nyomásra, rendszerint értelmiségi folklórnak tüntettek fel.²⁹

Mindent figyelembe véve a problémafeltevések – melyek vizsgálata az elmúlt két évtizedben a német történetírásban is egyre inkább a regionális, helyi vagy országokat átfogó kutatási szempontok felé tolódtak el – Délkelet-Európában lényegében még a nemzeti, illetve államközi szinten rögzültek. Továbbra is megállapítható, hogy a délkelet-európai történetírás még messze van a régióról és regionalitásról szóló összetett, tudományos diskurzustól, jóllehet néhány lépésre már eltávolodott a kizárólagos nemzeti látószögtól. Fõként a balkáni államokban várható, a nemzet és régiótörténet közötti viszonynak megfelelõen, hogy az elkövetkezõ években sem úgy alakul a két kutatási ág közötti viszony, mintha egyenrangúak lennének.

Tekintettel a késõbbi stabilizálódásra és a nagyrégiók integrálódására az európai struktúrákba, illetve a kommunikációs hálózatokba, szükségesnek tûnik a kísérlet, hogy a régiókról és regionalizmusról szóló diskurzusból módszertani ösztönzõket ültessünk át a Délkelet-Európa kutatásának területére is. Mivel a mai többnemzetiségû államok bomlástermékei etnikailag, felekezetileg még mindig nem homogének, ezért ezek potenciálisan határproblémákkal és regionális egyenlõtlenségekkel terhelt államképzõdmények.³⁰ Megfelelõen alkalmas lenne Délkelet-Európára, mint régiókra való tudományos megközelítés, mely újabb szempontokat adhat ahhoz, hogy fokozatosan mûködjenek néhány kiemelt esetben, és perspektívaváltással regionális szinten elejét vegyék a fenyegetettség érzetének. A délkelet-európai történetírásban bekövetkezett paradigmaváltás azonban nem utolsósorban óriási lendületet adhat arra (majd összeurópai keretek között is), hogy megújulva és megerõsödve igényt tartson a régióra és a regionalizmusra.

Jegyzetek:

¹ A nemzetközi viták legújabb állásáról áttekintést nyújt J. Osterhammel (1998): Die Wiederkehr des Raumes: Geopolitik, Geohistorie und historische Geographie. In: Neue politische Literatur 43, 374–397; P. Haslinger: Funktionsprinzip Staatsgrenze – Aspekte seiner Anwendbarkeit im Bereich der Osteuropaforschung. In: H. Lemberg: Grenzen in Ostmitteleuropa im 19. Und 20. Jahrhundert. Aktuelle Forschungsprobléme, Marburg; P. Haslinger: Einleitung. Grenze im Kopf. Anmerkungen aus geschichtswissenschaftlicher Perspektive. In: Grenze im Kopf. Beiträge zur Geschichte der Grenze in Ostmitteleuropa. Frankfurt am Main, 1999; E. Sseifarth: Interdiszilinäre und internationale Auswahlbibliographie zum Thema "Grenze" mit Schwerpunkt aus der Geschichte der Frühen Neuzeit. In: W. Schmale – R. Stauber: Menschen und Grenzen in der Frühen Neuzeit. Berlin, 1998, 307–344.

² Hadd mutassak itt rá néhány megszorításra: elõször is ez a tanulmány jelentõs részben azokra a délkelet-európai térségben készült munkákra épül, amelyek a régiót betelepült területi egységként (a nemzet szintje alatt) értelmezik. Ennek megfelelõen a továbbiakban nem tud elmélyülni Délkelet-Európa nagy régióinak elhatárolása és kialakulása körüli vitákban, illetve várostörténeti tanulmányokban.

³ Ez a tanulmány különbséget tesz a balkáni államok (Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Albánia, Jugoszlávia – beleértve Montenegrót, Vajdaságot és Koszovót –, Bulgária és Görögország) és Délkelet-Európa (Szlovénia, Magyarország, Románia, Moldva és Ciprus) között.

⁴ A kifejezés Jan Kren alkotta a 19. századi cseh–német viszony leírásához (J. Kren: Die Konfliktgemeinschaft. Tscechen und Deutsche 1789–1918. München, 1996). Figyelemre méltó, hogy a különbözõ történelmi feltételek ellenére hasonlóság áll fenn Délkelet-Európában (magyar–román, horvát–szerb, szerb–albán, görög–török viszony).

⁵ Alapul véve a következõ, 1990 óta Magyarországon, Romániában, Szlovéniában, Horvátországban, Jugoszláviában, Bulgáriában, Macedóniában és Görögországban megjelent újságokat: Századok, Történelmi Szemle, Regio, História, Aetas, Colloquia, Baranya (Történelmi és honismereti folyóirat), Alföld (Irodalmi, mûvészeti és kritikai folyóirat), Tiszatáj, a Janus Pannonius Múzeum évkönyve, a debreceni Déri Múzeum évkönyve, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Magyarság, Erdélyi Tükör (Kulturális magazin), Analele Universitatii Bucuresti (istorie), Anuarul Institutului de Istorie din Cluj, Studia Universitatis Babes-Bolyai (Historia), Codrul Cosminului (Analele stiintifice de istorie Universitatea "Stefan cel mare" Suceava), Xenopoliana Buletul Fundatiei Academice "A. D. Xenopol" din Iasi), Revue des études sud-est européennes, Banatica, Studii de istorie a Banatului, Transylvanian Review, Transilvania (Revista de cultura), Bulletin of the Center for Transilvanian Stedies, Anuarul institutului de istorie Cluj, Acta Musei Napocensis (istorie), Crisia (Muzeul tarii crisurior), Satu Mare (studii si comunicari. Arheologie, istorie, etnografie, arta, stiintele naturii, conservare, restaurare), Apulum (Acta Musei Apulensis), Pontica (Mzeul de istorie nationala si arheologie Constanta), Glsul Bucoviniei, Anele Bucoviviei, Arhivele Orteniei, Annales (Anali Koprskega primorja in bliznjik pokrajin. Annali del Litorale capodistriano e delle regioni vecine), Acta historiae (Zgodovinsko druztvo za juzno Primorsko. Scieta storica del Litorale), Razprave in gradino, Zgodovinski casopis, Casopis za zgodovino in narodopisje, Historijski zbornik, Vjesnik povijesnog arhiva Rijeka, Anali zavoda za povijesne znanosti Hrvatske Akademije Znanosti i Umjetnosti u Dubrovniku, Istorijski casopis, Rad vojvodjanskih muzeja, Bulgarian Historical Review, Bulgarian Quarterly, Études Balkaniques, Istoriceski pregdel, Minalo, Glasnik na Institutot za Nacionalna Istorija und Balkan Studies.

⁶ M. Bruchis: Rusia, Romania si Basarabia 1812, 1918, 1924, 1940. Chisinau, 1992; R. Gogala: Boj za juzno mejo: Istra. (Der Kampf um die Südgrenze: Istrien), Ljubljana, 1996; B. Kontes: Resurgent irredentism. Documents on Skopje "Macedonian" nationalist aspirations 1934–1992, Thessaloniki, 1993; S. Hacman: Aspecte diplomatice al problemei Basarabiei si Bucovinei in relatiile internationale. (Diplomatische Aspekte der Probleme Bessarabiens und der Bukowina in den nationalen Beziehungen), in: Apulum. Acta Musei Apulensis 34 (1997), 611–620; D. T. Batakovic: Le passé des territoires: Kosovo-Metohija (XVIIIe–XXe siecle). Les guerres du XVIIIe–XXe siecle: sous le signe de l’intolerance religieuse. In: Balkan Studies 38 (1997), 253–283.

⁷ Román részrõl 1990 óta megjelent néhány tanulmány az Erdély-kérdésrõl, amik a régiók történelmét kizárólag a magyar területi igények távlatából ábrázolják. Pl. M. Stratulat (1994): Revizionismul si neorevizionismul ungar. (Der ungarische Revisionismus und Neorevisionismus), Bucuresti, 1994; I. Suta: Transilvania. Himera ungurismului irredentist. (Transilvanien. Die Chimäre des ungarischen Irredentismus), 1995. Tanulmányok román részrõl A. Bejan: Evolutia societatii postromane romanesti din Banat in secolele III6IV–XIV. (Die Entwicklung der postromanischen rumänischen Gesellschaft im Banat vom 3./4. Bis zum 14. Jahrhundert), in: Studii de istorie a Banatului 16, 1992, 127–156.

⁸ P. Celik: Na juzni strazi. Kronika nastajanja drzavne meje med Slovenijo in Hrvasko. (Auf dem südlichen Wachposten: Chronik der Entstehung der Staatsgrenze zwischen Solowenien und Kroatien), Ljubljana, 1994; I. Crkvencic – M. Klemencic: Aggression against Croatia. Geopolitical and demographic facts. Zagreb, 1993; B. Covic: Izvori velikosrbske agresije. Rasprave, dokumenti, kartografski prikaz. (Die Quelle der großserbischen Aggression. Abhandlungen, Dokumente, kartographische Beiträge), Zagreb, 1991; M. Zacevic – B. Lekic: Frontiers and internal territorial division in Yugoslavia, Belgrade, 1991.

⁹ F. Medved: A path towards the cartography of Slowvene nation identity. In: Razprave in gradivo 29–30, 1994/1995, 177–209; Pomogáts B.: A kulturális regionalizmus hagyománya és jövõje. In: Regio 2, 1991, 89–97; Bíró A. Z.: A regionális identitás kialakításának néhány vonásáról. In: Regio 3. 1992, 62–71; S. Mitu – F. Gogaltan: Studii de istorie a Transilvanei. Specific regional si deschidere europeana. Kolozsvár, 1994.

¹⁰ Elsõsorban az Annales (Anali Koprskega primorja in bliznjik pokrajin. Annali del Litorale capodistriano e delle regioni vecine) c. folyóiratot lehetne kiemelni. Ez az olasz–szlovén közös lap rámutat a mindenkori természetrajzi, történelem-, mûvészet-, illetve nyelvtörténeti súlypontokra.

¹¹

¹² Pl. D. Necak: Slovenska propaganda v casu nastajanja mirove pogodbe z Italio. In: Zgodovinski casopis 51, 1997, 555–573; M. Gottardi: Sodna uprava med prvo avstrisko vladavino (1797–1805). In: Acta Histiriae 4, 1996, 103–110; S. Mihailescu: Transilvania in lupta de idei. Controverse in Austria-Ungria privind statulul Transilvania, Bucuresti, 1996/1997; V. F. Dobrinescu: Transylvania at the two peace conferences in Paris (1919–1920, 1946–1947). A comporative study. In: Transylvanian Review 4/4, 1995, 9–19; Z. Szász: Erdélyi tervek 1918–20. In: História 20/4, 1998, 26–28; X. Kotzageorgi – G. A. Kazamias: The Bulgarian occupation of the prefecture of Drama (1941–1944) and its consequences on the Greek population. in: Balkan Studies 35, 1994, 81–112; M. Jovevska: Thrace in the Bulgarian and Greek programmes of 1918–1919. In: Études Balkaniques 28, 1992, 57–63; A. Kuzmanova: Le chactere bulgare de la Dobrudja en 1878–1940 vu par les Roumains de l’epoque. Propaganda et prise en consideration des realites. In: Études Balkaniques 29, 3–17, 1993; T. Kostev: Trakijskijat vapros vav vansnata politika na Valgarija 1919–1923, Sofija, 1996.

¹³ S. Purici: Problema autonomiei Bucovinei intre anii 1775–1861. In: Codrul Cosminullui. Analele stiintifice de istorie Universitatea "Stefan cel mare" Suceava 2, 1996, 230–259; M. Gombac: Autonomia e decentramento della politica jugoslava alla fine del secondo conflitto mondiale. Un caso specifico: il Comitato regionale di liberazione nazionale per il Litorale sloveno e Trieste. In: Annales 8, 1996, 87–110; Vladimir Klemencic: Geopoliticni polozaj in regionalizem na primeru jugozahodne Slovenije. In: Annales 3, 1993, 203–210; Spirydon Sfetas: Autonomist movements of the slavophnes in 1944. The attitude of the Communist Party of Greece and the protection of the Greek-Yugoslav border. In: Balkan Studies 36, 1995, 297–317; F. Pintescu: Viata politica romaneasca in Bucovina: loialism, autonomism sau iredintism? (1900–1914). In: Codrul Cosminului 2, 1996, 260–274.

¹⁴ B. Grafenauer: Miti o "Istrie". In: Acta Historiae 1, 1993, 9–47; M. Stirban: Integration of Transylvania within the unitary Romanian state 1918–1940. In: Transylvanian Review 2/3, 1993, 32–42; G. Iancu: The ruling council. The integration of Transylvania into Romania 1918–1940. Kolozsvár, 1995; S. Volkova: The Megali Idea and national identity in the period between the two world wars. Conditions and development of the problem. In: Études Balkaniques 32, 1996, 19–34; Z. Parvanova: L’ile de Crete. Autunomie ou enosis. 1901–1906. In: Études Balkaniques 29, 1993, 34–48.

¹⁵ Különösen a szlovén Isztria-kutatás viseli magán az olasz történelem kutatás nyomait pl. L. Marin: Upravna in teritorialna razdelitev Slovenske Istre v zadnjih treh stoletjih. In: Annales 1, 1991, 135–148, illetve Annales 2, 1992, 159–174; M. Bufon: Istra. Novi problemi starih regij. In: Annales 3, 1993, 197–202; M. Klemencic: The role of the border region of the northern Adriatic in Italy, Croatia and Slovenia in the past and in the process of European integration. In: Annales 10, 1997, 285–294; R. Grigorovici: Bucovina, fereastra catre Vest a Moldovei. In: Anale Bucovinei 1, 1994, 7–14. Román részrõl fõként a Banatica c. történelmi lapban számos érdekes tanulmány van ehhez a témához, mint pl. N. Bocsan: Istoriografia banateana intre multiculuralism si identitate nationala. In: Banatica 14, 1996, 265–282.

¹⁶ M. Neumeyer: Heimat. Zu Geschichte und Begriff eines Phänomens. Kiel, 1992; G. K. Schmidt: Regionalgeschichte als Heimatgeschichte. Lehrte 1667–1898. Hannover, 1994, 13–43.

¹⁷ H. Voit: Der "kleine Raum" als geschichtsdidaktische Kategorie. In: K. H. Pohl: Regionalgeschichte heute. Das Flüchtlingsproblem in Schleswig-Holstein nach 1945. Bielefeld, 1997, 33–46.

¹⁸ K. H. Pohl: Die Bedeutung der Regionalgeschichte für Forschung, Lehre und pädagogische Praxis. In: Pohl, Regionalgeschichte, 1997, 13–22.

¹⁹ P. Weichhart: Die Region – Chimäre, Artefakt oder Strukturprinzip sozialer Systeme? In: G. Brunn: Region und Regionsbildung in Europa. Konzepte der Forschung und empirische Befunde. St. Gallen, 1996, 25–43.

²⁰ P. Gleber: Region und Identität. Eine grundlegende Einführung. In: G. Bossong: Westeuropäische Regionen und ihre Identität. Beiträge aus interdisziplinärer Sicht. Mannheim, 1994, 2–12.

²¹ C. Wolk: Regionalgeschichte und Identität. Empirische Untersuchungen am Kaiserstuhl. Frankfurt am Main, 1998.

²² Gleber: Region und Identität, 3 p.

²³ Pohl: Bedeutung der Regionalgeschichte, 19 p.

²⁴ M. Erbe: Die historische Dimension Rgionaler Identität. In: Bossong, Westeuropäische Regionen, 1994, 36–45.

²⁵ Neumeyer: Heimat, 1 p.

²⁶ P. Weichhart: Raumbezogene Identität. Bausteine zu einer Theorie räumlich-sozialer Kognition und Identifikation. Stuttgart, 1990, 40 p.

²⁷ A. Flügel: Der Ort der Regionalgeschichte in der neuzeitlichen Geschichte. In: S. Brakensiek – A. Flügel – W. Freitag – R. v. Friedburg: Kultur und Staat in der Provinz. Perspektiven und Erträge der Regionalgeschichte. Bielefeld, 1992, 1–28.

²⁸ D. Ipsen: Regionale Identität. Überlegungen zum politischen Charakter einer psychosozialen Raumkategorie. In: Raumforschung und Raumordnung 51, 1993, 9–18.

²⁹ A megnézett újságok jelentõs része kontinuitásban a szigorúan centralisztikus, illetve nacionalista-preventív szemléletmóddal, így pl. román részrõl a Bulletin of the Center for Transylvanian Studies, a Studii de istorie a Banatului, vagy az Arhivele Orteniei. Magyar ellenpéldának tekinthetõ a részben irodalmi beállítottságú Erdélyi Magyarság, mely mint nyílt vitafórum nem csak a kisebbségeket bevonó struktúrákat, hanem Magyarország szomszéd államainak államjogi szerkezetét is nyíltan figyelembe veendõ tézisnek érti.

³⁰ Ez még az etnikailag egységes államokat is érinti, mint Szlovénia vagy Magyarország (tekintettel történelmi tapasztalataikra, illetve az országhatáraikon túl élõ magyar és szlovén kisebbségekre), valamint Bosznia-Hercegovinát, amely az utolsó államképzõdmény, amely többnemzetiségi igénnyel lép fel. Jelenleg teljesen nyíltnak tûnik Koszovó jövõbeli státusának problémája, ahogyan Montenegró fejlõdése is az állami-nacionalista vagy a regionális identitás irányába.