1939. szeptember 1-jén, amikor a német harci gépek már órák óta bombázták a lengyel városokat, s a Wermacht egységei lengyel területen nyomultak elôre, Rob Hudson tengerhajózási miniszter ezzel a "jó hírrel" lepte meg Lengyelország londoni nagykövetét: "Milyen szerencsések önök! Akár csak

hat hónapja, ki hitte volna, hogy Nagy-Britanniát tudhatják majd szövetségesüknek?" Varsó képviselôje feltehetôen nem volt enynyire derûs.

Ma – természetesen más körülmények között, s nem ily politikai bumfordisággal – úgyszintén szövetségeskeresés folyik. Az egykori Varsói Szerzôdés tagállamai, a három balti ország és Ukrajna is a biztonságpolitikai szempontból aggályos "szürke zónából" szeretnének szabadulni. Az Észak-atlanti Szerzôdés Szövetsége szintúgy – biztonsági meggondolásokból – szeretné stabillá tenni a térséget. Ez, amellett, hogy a csatlakozni kívánó országok és a NATO is közös érdekeltségnek tekinti, a lehetô legolcsóbb megoldás. Térségünk ugyanis ma sem tekinthetô stabilnak, s közismert, hogy a konfliktuskezelés mindig költségesebb, mint egy konszolidált régió problémáinak kezelése. Így érthetô, hogy a NATO-kiterjesztés térségünk országai számára fontos és sürgetô, s a jelenlegi pozsonyi kabinetet leszámítva a madridi kinyilatkoztatás elôtt mindegyik ország kormánya elsôrendûen ennek az érdeknek rendeli alá politikai lépéseit. (Még Oroszország is, amely az Ukrajnával kötött alapszerzôdésével – legyûrve a "Szevasztopol-komplexust" –, "óvni" kívánja délnyugati szomszédját, a három "szláv nôvér" egyikét a túlzott nyugati orientációtól.) Meghívandók és második körre maradók vonatkozásában térségünkben tehát nagyjából világos a helyzet.

Mi történik azonban a Szovjetunió felbomlásában látványos szerepet játszó három kis balti országgal, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával? Oroszországgal szembeni, egyszerre jól megalapozott s emellett az ösztönök világába tartozó aggodalmaikat az EU és a NATO mintha nem tudná súlyának megfelelôen kezelni. Az érintettek realitásérzékére vall, hogy tudomásul vették: elsôsorban az orosz ellenzés hatására kimaradnak a csatlakozók elsô körébôl.

Kimaradásukat elsôsorban a NATO, az Egyesült Államok, valamint az Oroszország közötti nagyhatalmi játszma magyarázza. Az érintettek kiegyensúlyozottságra törekednek, presztízsokokat emlegetnek. Azt sugallják, hogy kockázatos és fölösleges a konszolidálódás felé tartó, ugyanakkor hadseregének válságával küszködô Oroszország ingerlése, s ezért nem tekintik túlságosan nagy árnak a "hármak" távoltartását. Kompenzációként Washington, valamint Svédország és Finnország messzemenôen támogatják a gazdasági kívánalmaknak leginkább megfelelô Észtország EU-csatlakozását, s tervek körvonalazódnak a balti országok és az Egyesült Államok közötti biztonságpolitikai karta kidolgozására és aláírására. Az ellentételezés azonban mindig a kívánatos megoldás elodázása, s valamiképpen a kitûzött elvek feladása is. Nem kétséges, hogy az elvszerû megoldás az lenne, ha a döntési folyamat áttekinthetô volna, a jelentkezôket egyéni teljesítményük alapján, nem pedig valamiféle blokkszemlélet, illetve a szomszédok politikai szempontjainak figyelembevételével ítélnék meg.

A baltiak a legtöbb vonatkozásban ugyanis megfelelnek a csatlakozás kívánalmainak: többpárti demokráciákban élnek, megvalósították a hadsereg reformját, bruttó nemzeti jövedelmük megfelelô részét fordítják védelmi kiadásokra, szomszédságpolitikájuk kiegyensúlyozott. Utóbbihoz annyi megjegyzés kívánkozik, hogy Moszkva makacsul kitart azon álláspontja mellett, mely szerint Tallinn megsérti az észtországi orosz kisebbség emberi jogait, s változatlanul ezek megoldásához köti a határ-megállapodás aláírását. Ez mondvacsinált kifogás, s arra alkalmas, hogy megakadályozza az ország NATO-csatlakozását. Lettországot nem szokták ilyen vádakkal illetni, ám Oroszország számára túlságosan is nagy csábítás Riga télen is használható kikötôje. Litvániának nincs Oroszországgal közös keleti határa, ám a kalinyingrádi terület miatt mindig akadhatnak konfliktusgerjesztô alkalmak. Kialakult tehát egyféle patthelyzet: ha a Baltikum országai az orosz veszélyre hivatkoznak, "mértéktartó" nyugati intézmények – szokásuk szerint – könynyen nacionalistáknak minôsíthetik ôket. Ha pedig hallgatnak errôl a zsigereikben is lappangó veszélyrôl, úgy NATO-tagságuk szükségessége kérdôjelezôdik meg. Ennek következtében nyerô lehet az orosz törekvés, a Baltikum "finlandizálása".

Erkölcs és nyers politikai-hatalmi érdek összecsapásából általában az utóbbi szokott gyôztesen kikerülni, a rövid távú érdekérvényesítés a távlatokban azonban rendesen megbosszulja magát. Azzal, hogy hiteltelenné, vagy legalábbis viszonylagossá teszi az eszményített elveket, s ez, esetünkben azzal, hogy Oroszországot nem kívánt pszichikai helyzetbe hozza, akár térségünkre is vonatkoztatható biztonságpolitikai csapdát rejtegethet. Ha kételyeink ellenére azonban az bizonyosodna be, hogy a késleltetés messzetekintô politikai stratégia, s a balti országok az intézményekben is részeivé válnak az euroatlanti integrációnak, az nem kis részben lesz köszönhetô az említettek elvszerûségének és kitartásának.

Tóth István