Közel egy éve a FIDESZ-elnökök elsô országos értekezletén megvontuk a Horn-kormány külpolitikai mûködésének mérlegét is. "A polgári Magyarországért" címû vitairat a Külpolitikai Klubok rendezvényein a Külügyi Kabinet országgyûlési képviselôinek, szakértôinek számos észrevételével, kiegészítésével gazdagodott, s eközben nem merült fel olyan szempont, illetve nem következett be a kormány magatartásában vagy a nemzetközi környezetben olyan körülmény, ami a külügyekben elfoglalt álláspontunk legfontosabb állításainak felülvizsgálatára kényszerített volna bennünket. Programtéziseink elfogadása mögé – érzésem szerint – mégis odakívánkozik a FIDESZ-MPP külpolitikai krédójának rövid összefoglalása, hiszen a külpolitikai választási program kidolgozása rövidesen megkezdôdik, amihez egy ilyesfajta összegzés jó segédeszközként szolgálhat. Annál is inkább fontos ez, mert a Horn-kormány lassan beinduló választási propagandájával ellentétben külpolitikájuk nem sikertörténet, sokkal inkább kudarcsorozat.

1. Az alapvetô kérdés, ami mindenekelôtt megkülönbözteti a FIDESZ-MPP-t a kormánytól, az a külpolitika lényegérôl vallott nézete. A kormány válaszát jól illusztrálja az a "felejthetetlen" jelenet, amikor Horn Gyula szeptember elején a parlamentben a román–magyar alapszerzôdést azzal vélte leghitelesebben megvédeni, hogy nagyjából 15-20 perc leforgása alatt, erôltetett fölényességgel ismertette egy tucatnyi nyugati politikus semmitmondó udvariassági táviratát. A szózuhatag végén Rockenbauer képviselô úrban elemi természetességgel fakadt fel a kíváncsiság: "És mi az RMDSZ véleménye?" A kérdést a miniszterelnök rutinosan eleresztette a füle mellett. A jelenet, finoman szólva is alaposan kimerítette az abszurd mûfaji kívánalmait. A horni külpolitika abszurditása abban a tévképzetben áll, hogy a diplomáciai siker azonos a nyugati vállveregetéssel. Nem kell hozzá mélylélektani elemzés, hogy felismerjük, miért vágyik az exkommunista elit a nyugati elismerésre. Ez a jelenség érzelmi vonatkozása.

Van azonban a kérdésnek egy érdekvetülete is: a kormánykoalíció gyenge gazdasági és belpolitikai teljesítményét próbálja kipótolni nemzetközi tényezôk elismerô félmondatainak csokorba gyûjtésével és kirakatba helyezésével. Bizton állítható, hogy a látszólagos külpolitikai sikerek az MSZP– SZDSZ kormány szempontjából a hatalom legitimálásában, magyarán a szemfényvesztésben játszanak alapvetô szerepet.

Nem lenne ezzel semmi baj, ha a külpolitikának nem lenne lényeges funkciója az állam mûködtetésében. Egy államnak s különösen egy viszonylag kis ország államapparátusának a külpolitika alapvetô eszköz arra, hogy a gazdasági és belsô fejlôdésnek a külsô elôfeltételeit megteremtse. Egy olyan diplomácia azonban, amelynek legfôbb jellemzôje az elismerés utáni kuncsorgás, a nemzetközi színtéren igen gyenge alkupozíciókkal rendelkezik, s ezért nem is lehet képes az állam mûködése külsô feltételeinek biztosítására. Az ilyen diplomácia végsô soron sodródik, koncepció és stratégia nélkül, folyamatosan és önként kapitulál. Nemhogy nem szolgálja a gazdaság és belpolitika érdekeit, hanem gyengeségénél és mulasztásainál fogva cserbenhagyja és kiszolgáltatja az országot a szeszélyes nemzetközi gazdasági és politikai folyamatoknak.

Mindennek ellenpontjaként hadd idézzem a vitairatot: "Csak egy szilárd belsô viszonyokkal rendelkezô, jól mûködô ország sikeres belpolitikát folytató kormánya képes megfelelôen érvényesíteni a nemzeti érdeket". S tegyük hozzá, hogy csak egy olyan külpolitika képes hatékonyan szolgálni az állam érdekeit, amely koncepciózus, vállalja az érdekérvényesítésbôl fakadó súrlódásokat, amely nem keveri össze a nemzeti érdeket szûk egyéni és csoportérdekekkel. Amely a nemzetközi elismerést nem tartja többre a nemzet elismerésénél.

2. Másodszor vessünk egy pillantást 1997 áprilisában a geopolitikai barométer állására. Egy magunkfajta kis ország Közép-Európában megtanulhatta a történelem során, hogy a nemzetközi politika tektonikus mozgásai alapvetô korlátokat állítanak a külpolitika elé. Amennyire igaz ez – hadd emlékeztessek 1956, 1968 vagy 1981 eseményeire –, ugyanannyira lehetséges az is, hogy váratlanul páratlan lehetôségek nyílnak meg. Még akkor is, ha a XX. század ilyen meglepetésekkel nem kényeztette el a magyar nemzetet. A belpolitikai rendszerváltás kiteljesedésének elôfeltételét képezô ún. külpolitikai rendszerváltás folyamata egyelôre azonban nem jutott túl a "No return point"-on. Ez a pont nagy valószínûséggel az lehet, ha Magyarországot felveszik a NATO teljes jogú tagjainak a sorába, s ez idén júliusban a madridi NATO-csúcson bekövetkezhet. Magyarország évszázadok után elôször a történelem kegyeltjévé válhat, naiv anarchistáink és cinikus kommunistáink nagy bánatára.

De mi van a környezetünkben? Geopolitikai környezetünkrôl a 90-es évek elején joggal állíthattuk, hogy a szovjet kivonulást követôen térségünk "senki földjévé", "szürke zónává" vált. Ez a helyzet mára megváltozott, a geopolitikai vákuum megszûnt, s létrejött egy olyan helyzet, melyet talán fokozott nagyhatalmi jelenlétként lehetne jellemezni. Az európai nagyhatalmak, az USA és Oroszország ma Köztes-Európa területén, azaz a Baltikumtól Albániáig terjedô ütközôsávban vívják azokat az ütközeteket egymással, melyeket máshol – ott, ahol kapcsolataik alakítását egyértelmû szabályok rögzítik – nincs lehetôségük megvívni. E folyamat pontos feltérképezése és a gyakorlati következtetések levonása alapvetô fontosságú Magyarország számára. Nem mintha lehetôségünk lenne, vagy érdekünkben állna a nagyhatalmi befolyást feltartóztatni, de e befolyás mederbe terelése, esetleg irányának módosítása, illetve a magyar külpolitika adaptációjának elôsegítése már önmagában is indokolja a magyar aktivitást. A FIDESZ-Magyar Polgári Párt külpolitikájában fontos szerep kell jusson az önálló bel- és külpolitikai mozgástér, illetve a nagyhatalmi akarat érvényesülési terepe elhatárolásának, a két terület összehangolásának. Enélkül súlyos szerepzavar lehet úrrá egy ország diplomáciáján, akár oly módon, hogy nem használja ki a rendelkezésére álló mozgásteret, akár pedig úgy, hogy irreális célokat tûz ki maga elé. Vagy a túlzott realizmus, vagy a túlfeszülô idealizmus. A Horn-kormány külpolitikája mindkét típusú szerepzavarban elmarasztalható.

Az integrálódás az euro-atlanti struktúrákba túlnyomórészt a nagyhatalmi játszma része. Tehát nem is annyira arról van szó, hogy Magyarország választotta a NATO-t és az EU-t, hanem inkább arról, hogy a NATO és az EU áll azelôtt a döntés elôtt, hogy kiválasztja-e Magyarországot. Szerencsénkre az euro-atlanti közösség képes volt oly módon befolyásolni a magyar posztkommunista kormánykoalíciót, hogy az a kezdeti vonakodás ellenére, úgy tûnik, most az integráció irányába fordult. (A NATO kérdésében még mindig elôfordulnak Oroszországot szolgáló freudi elszólások.) Más kérdés, hogy szocialista "barátaink" a nagyhatalmi érdek érvényesülését már jó elôre a saját sikerükként ünnepelik. Az igazi sikerük azonban a maguk felett aratott gyôzelem, aminek az egész ország teljes megelégedettséggel és megnyugvással örülhet. A FIDESZ-MPP igenje talán nem szorul különösebb magyarázatra. Számunkra az euro-atlanti csatlakozás nem csupán gazdasági, biztonságpolitikai szempontból támogatandó folyamat, hanem a nemzet kulturális-civilizációs felépülésének is nélkülözhetetlen követelménye.

Ahol az önálló külpolitikai mozgástér valójában megnyílik, az az integrációs folyamat lebonyolításának mikéntje. Nyilvánvaló, hogy különösen az EU-integráció nem csupán elônyökkel, hanem – rövid távon – jelentôs hátrányokkal is járhat. A társulási megállapodás, a kereskedelmi és tôkemozgás nyomán az elmúlt fél évtized máris bôvelkedik tapasztalatokban, fôleg a magyar ipar versenyképességének – illetve képtelenségének terén. Számunkra az integráció nem lehet öncél, hanem a nemzeti érdek érvényesítésének kerete, eszköz hazánk polgárainak jobb boldogulásához. Hogy EU-integrációnk ezt a célt szolgálhassa, ahhoz elengedhetetlen, hogy a csatlakozási tárgyalások folyamán olyan feltételeket tudjon az ország kialkudni, amelyek alapján csökkenthetôk az integráció hátrányai, és növelhetôk elônyei. Ezeken a tárgyalásokon nem folytatható az a gyakorlat, amely azonnal enged bármely Brüsszelbôl érkezô nyomásnak. Akár a tárgyalások elhúzódása kockázatának vállalásával mind szakmailag, mind politikailag kemény tárgyalásokra kell készülnünk.

3. A szomszédsági kapcsolatok alakítása és a kisebbségpolitika a fentiekkel ellentétben döntô mozzanataiban nem része a nagyhatalmi játszmának. Az államok közötti konszolidált viszonyt mint integrációs kritériumot leszámítva Magyarország önállóan dönthet arról, milyen kapcsolatokat épít ki szomszédaival, és hogyan állapodik meg velük a magyar nemzeti közösségek helyzetének a rendezését illetôen.

Az önsorsrontásban gyakorlott magyar kormány a nagyhatalmakkal elôsegítette annak elfogadtatását, hogy a konszolidált államközi viszony záloga az alapszerzôdés. Ezek után nem meglepô, hogy a nagyhatalmak szorgalmazni kezdték az alapszerzôdések megkötését. Tévedés azonban azt hinni, hogy az alapszerzôdések tartalmi kellékeit is meghatározták volna. Ennek eldöntése nem igazán érdekelte az "értünk aggódó" nemzetközi tényezôket, s így a tartalom rögzítése a szerzôdô felekre maradt.

A magyar kormány hároméves tevékenységének mérlegét megvonva megállapíthatjuk, hogy a kabinet a szlovák és román nacionalista kormányokkal egyetértésben a magyar kisebbségek jogfosztásának állandósítása mellett döntött. Olcsó különalkuval a Horn-kormány saját maga ütötte ki a hatékony önálló fellépés politikai, illetve az autonómia jogi fegyverét a magyar kisebbségek kezébôl. Pedig tudnia kellene minden magára valamit adó magyar politikusnak, hogy a határon túli magyarok legfôbb politikai kártyája az anyaország támogatása, valamint azt is, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetét az európai demokráciák túlnyomó többségében a speciális státussal rendelkezô közösségi autonómiák segítségével rendezték. Az események ismeretében nem zárható ki, hogy az MSZP–SZDSZ kormány a történelmi megbékélés tanát és az alapszerzôdéseket a határon túli magyar közösségek politikai megregulázására, önállóságuk és egységük megtörésére, karizmatikus vezetôik félreállítására alkalmas eszközként vetette be. Felfogásunk szerint tévedés volt az alapszerzôdéspolitika, de amennyiben jórészt a kormánynak felróhatóan elkerülhetetlenné vált megkötésük, több mint hiba volt rossz szerzôdéseket kötni.

A FIDESZ-MPP azon túl, hogy Magyarországot élhetô otthonná kívánja formálni, legfôbb céljának tekinti a határon túli magyarság megmaradását és szülôföldjén való gyarapodását. A Kárpát-medence magyarlakta területeinek evakuálását – bárki is javasolja azt – határozottan ellenezzük. Sôt, bár határaik nem esnek egybe, a magyar állam értelmét a magyar nemzet érdekeinek védelmében látjuk. Ezért gondoljuk azt, hogy a magyar állam és a határon túli magyar nemzetrészek között elengedhetetlen az egyenlôségen alapuló partneri viszony, egymás céljainak támogatása, különös tekintettel az autonómia-törekvésekre, s a partneri viszony intézményesítésére. Erre megfelelô keret lehet a magyar kormány által sajnálatosan cserbenhagyott '96 júliusi magyar–magyar csúcs nyilatkozata. Úgy véljük, hogy a nemzethalál vizionálása helyett alkotó cselekvésre van szükség, arra, hogy a nemzet széttagoltságában ne kizárólag tehertételt lássunk, hanem aknázzuk ki az ebbôl adódó politikai, gazdasági, kulturális lehetôségeket is. Meg kell kísérelnünk a szükségbôl erényt kovácsolni.

Ezen célok követése csak akkor hozhat eredményt, ha a Magyarországot körülvevô államokban – elôbb vagy utóbb – szilárd parlamentáris demokráciák jönnek létre. A kisebbségi autonómia ugyanis elképzelhetetlen megalapozott és erôs demokrácia nélkül. A közép- és kelet-európai demokráciák megszilárdulására a legjobb biztosíték egyfelôl az adott állam bekapcsolódása az euro-atlanti integrációs folyamatba, másfelôl pedig az autoriter posztkommunista tényezôk elmozdítása a hatalomból. A visszafordult vilniusi gyors tendenciáinak és a környezô országok integrációs törekvéseinek támogatása számunkra alapvetô fontossággal bíró stratégiai kérdés. Ezek a folyamatok például a mai Románia esetében óvatos derûlátással követhetôek.

A Horn-kormány nagy tévedése, hogy a határon túli magyarok autonómia-törekvéseinek támogatását és Magyarország és a térség integrációját két egymással ellentétes és egymást kioltó külpolitikai célkitûzésként állítja be. Ennek pontosan az ellenkezôje az igaz. A FIDESz-MPP külpolitikája arról szól, hogy e két cél egymást feltételezi és elôsegíti. Ennek fel nem ismerése pedig mind a két cél megvalósulását teszi kockára. Ceterum censeo: A Horn-kormány külpolitikája kudarcra van ítélve.