Ukrajna azt jelenti, határterület: u kraina, a határ mentén, Oroszország és Lengyelország, az ortodoxia és a katolicizmus határán. Kelet és Nyugat találkozási pontján fekszik ez az ásványi kincsekben és termôterületekben is gazdag ország. Valamelyik oldalhoz mindig tartoznia kellett, osztozkodások és érdekek ütközéseinek színtere volt. Nyelvileg, kulturálisan közelebb áll Lengyelországhoz és Közép-Európához. Ukrajna hatalmas területû ország 603700 km², nagyobb, mint Franciaország. Lakossága több mint 50 millió, ebbôl 36,4 millió az ukrán nemzetiségû. Ez a jelentôs ukrán terület és népesség az 1918-ban és 1922-ben rövid idôre megszerzett önállóságát kivéve gyakorlatilag nem rendelkezett független államisággal. Legtovább lengyel és orosz, illetve szovjet fennhatóság alatt volt. A 18. századtól az orosz kézen levô ukrán területek teljesen elszigetelôdtek Nyugat-Európától.

Nem véletlen, hogy Róma elsôk között itt próbálkozhatott az egyházszakadással megtört egység helyreállításával. A jezsuiták, akik 1433-tól kollégiumot vezettek Kievben, azon voltak, hogy rávegyék az ukrán vezetô réteget az unióra. A breszti unió lengyel nyomásra, ukrán, litván és lengyel püspökök vezetésével, az alsó papság és a hívek akaratának ellenére született meg. A lengyel fennhatóság alatt az ukrán görög katolikus püspökök azonban soha sem rendelkeztek olyan tekintéllyel, hatalommal, mint lengyel társaik. Sôt, 1655 után, tíz évig pátriárkát sem választhattak maguknak.

Lengyelország feldarabolása után megkezdôdött az ukrán görög katolikusok kálváriája. Oroszországban ugyanis, ahol a pravoszláv volt az államvallás, nem mindig voltak toleránsak a más, és különösen nem a katolikus vallással szemben. Az orosz ortodox egyház központja csak 1326-ban került Kievbôl Moszkvába, és 1448-tól volt autokefál, vagyis független Konstantinápolytól. 1453-tól Bizánc bukása után pedig egyedül Oroszországban maradt államvallás az ortodoxia. III. Iván (1462–1505) uralkodása alatt fogalmazódott meg az orosz nép küldetését hirdetô tan, miszerint Moszkva a harmadik Róma, az igazhitûség mentsvára. Ezzel együtt erôsödött az uralkodó küldetéstudata és az orosz ortodox egyházban játszott vezetô szerepe. Nagy Péter (1689–1725) megszüntette a moszkvai patriarchátust, és egy tizenkét tagú egyházi testülettel, a Szent Szinódussal helyettesítette, melynek tagjait maga nevezte ki. Az ortodox egyház teljesen az állam szolgálatában állt. II. Katalin (1762–1796) az ortodox egyházat teljesen állami ellenôrzés alá vonta. Az unitus egyházat, papjait is megpróbálta a pravoszláv egyházba kényszeríteni. Nyolcszáz görög katolikus plébániát adott át az ortodoxoknak.

I. Pál (1796–1801) és I. Sándor (1801–1825) viszont már toleránsabbak voltak velük szemben. Visszaadták az elvett plébániákat, és visszaengedték a Szibériába deportált papokat. Róma szüntelenül közbenjárt az unitus egyház érdekében. 1804-ben állandó hivatalt állítottak fel az unitusok ügyeinek vizsgálatára. Fôleg a püspöki kinevezések és az egyházmegyék területi felosztása miatt voltak vitáik Oroszországgal.

I. Miklós (1825–1855) már az unitus egyház felszámolását célozta meg. Döntését azzal indokolta, hogy az unitus papok részt vettek az 1830–1831-es oroszellenes lengyel felkelésben. Már 1825-ben meghirdette az ortodoxia egyeduralmát. Közoktatási minisztere, Uvarov 1833-ban a "pravoszlávia, önkényuralom és népiség" jelszavával megteremtette a hivatalos népiség programját. Tiltották az ukrán katolikus imakönyvek és a vallási irodalom nyomtatását. Két évvel késôbb kidolgozták az unitus és az orosz ortodox egyház egyesítésének tervét. Elsô lépésként az ukrán unitus egyházat az ortodox egyház fennhatósága alá rendelték. Szemináriumaikat bezárták, templomaikat, plébániáikat, vagyonukat az orosz ortodox egyház kapta meg. 1838-ban százhatvan unitus papot családjukkal együtt Szibériába számûztek. Az ilyen módon megnyirbált unitus egyház otthon maradt papjainak egy része 1831-ben "önként" azzal a kéréssel fordult I. Miklóshoz, hogy szentesítse a két egyház egyesülési szándékát. Róma hiába tiltakozott az unió ellen. Ellensúlyozandó az unitusokat elnyomó intézkedéseket, 1848-ban Rómában létrehoztak egy rutén és görög kollégiumot, két évvel késôbb pedig ukrán unitus szeminárium nyílt Párizsban. 1864-ben újabb elnyomási hullám indult el. Ennek következtében unitus papok és hívek tömegei menekültek Lengyelországba, vagy kerültek Szibériába. IX. Pius enciklikájának, amelyben elítélte az unitusokkal való bánásmódot, nem volt foganatja. Így az 1880-as években ukrán unitusok százai vándoroltak ki Amerikába, ahol az ukrán nyelvet nem üldözték, és vallás is szabadon volt gyakorolható. A 20. század elején azonban Oroszországban is változás következett be. 1905-ben II. Miklós (1894–1917) a vallási türelemrôl szóló manifesztumot bocsátott ki, amelynek alapján még az unitus sajtó is mûködhetett. 1907-ben pedig ukrán unitus teológiai szeminárium nyílt.

Ellentétben az ukrán ortodox egyházzal, amely már 1868-tól a Moszkvai Patriarchátus fennhatósága alá tartozott, az unitus egyház az utóbbi két évszázadban az ukrán nemzeti törekvések szolgálatában állt. A görög katolikus papok teológiailag is képzettebbek voltak. A görög katolikusok a Rómával való unióban részesei lettek a több évszázados római katolikus örökségnek (teológiai iskolák, különbözô bölcseleti, természettudományi ismeretek, az azokra való nyitottság, tanító rendek tevékenységei). 1868-ban unitus papok alakították meg a "Proszvita" (Felvilágosodás) Társaságot a parasztság okítására. Több száz parókiai iskolát hoztak létre. Az a tény, hogy az unitus papok házasodhattak, családjuk volt, "hivatalukat" örökíthették, hozzájárult ahhoz, hogy az alsó papság inkább a világban élt, érdekeltebb volt a környezete alakításában, s a nemzeti mozgalmak számos fontos alakja került ki soraiból. A 20. században is aktívabbak voltak, mint ortodox társaik, pedig csak titokban mûködhettek, de akkor is állandóan tartották a kapcsolatokat híveikkel, látogatták ôket. Segítette ôket ebben az is, hogy az unitus plébániákhoz tartozó területek kisebbek, "bejárhatóbbak" voltak, mint a pravoszlávokéi.

A századfordulón az ukrán görög katolikusok metropolitája a külföldön is nagy hírnévnek örvendô Andrej Septickij volt, aki hitéért a cári börtönöket is megjárta, és csak 1917-ben, a Kerenszkij-kormány alatt szabadult ki. Septickij irányításával gyors fejlôdésnek indult az ukrán unitus egyházban a lelki, a tudományos és a kulturális élet. Papjainak magasabb szintû képzése érdekében két teológiai szemináriumot is alapított, és létrehozott egy kontemplatív rendet nôk számára. De sem neki, sem híveinek nem volt könnyebb dolga, mint elôdjeiknek. 1921–1939-ig Ukrajna lengyel uralom alá került területein több mint kétszáz ukrán unitus és ortodox papot börtönöztek be. Septickij védelmére kelt az ukrán ortodox egyháznak is, amelyet be akartak tiltani. Görög katolikus egyházának védelme érdekében, közbenjárására megszületett 1925-ben a Lengyelország és a Vatikán közti konkordátum, amely háromféle rítust tett elfogadottá Lengyelországban: a lengyel latint, az ukrán keletit és az örményt. Továbbá engedélyezte az ukrán unitus szemináriumok papképzését és a gyermekek hitoktatását.

Az ukrán katolikusoknak az Egyesült Államokban volt a legjobb a helyzetük: 1924-re két egyházközösségük alakult meg. Philadelphiában a bukovinai és galíciai, Homesteadben pedig az egykori magyarországi (az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja és Kelet-Szlovákia) és jugoszláviai görög katolikusok alapítottak egyházközösséget.

A Szovjetunióban

Az 1890-es években Oroszország területén több mint 10,5 millió római, és 4 millió görög katolikus élt. A lengyel–orosz háború (1919–1921), valamint a független Litvánia, Lettország és Észtország létrejötte után a római katolikusok száma 1,6 millióra csökkent. Ellentétben az orosz ortodox egyházzal, amely független volt mindenféle nyugati hatástól, a római pápával való viszonyuk miatt sehogy sem illettek be a szovjet valláspolitikai elképzelésekbe. A forradalom elsô éveiben ennek ellenére mégis az unitusok voltak "jobb" helyzetben, és nem az ortodoxok. Nem véletlenül, hiszen egy, a bolsevik pártnak elkötelezett moszkvai patriarchátuson keresztül a hívôk is könnyebben irányíthatók voltak.

Az unitus egyház iskoláit és vagyonát elkobozták, s 1921-tôl elkezdôdtek a letartóztatások, a koncepciós perek és a deportálások. A Vatikán ekkor még megpróbálkozott a párbeszéddel. 1924–1926 között egy francia jezsuita atyát, Michel d'Herbigny-t három alkalommal is a Szovjetunióba küldte. Utazása elôtt, titokban püspöknek szentelték föl, hogy a Szovjetunióban titokban ô is püspököket szentelhessen. Tárgyalásai nem jártak sikerrel, de ott-tartózkodása alatt valóban sikerült felszentelnie három püspököt. A politikai rendôrség azonban tudott titkos tevékenységérôl, s utolsó útja alkalmával kiutasították az országból. Az általa helyreállított egyházi hierarchiát pedig 1929–1932 között likvidálták. Három püspököt és száztizennégy papot börtönöztek be. Ellenlépésként XI. Pius 1930-ban levélben misére hívta a híveket Oroszországért és az ottani keresztényekért. A Kreml elutasította a vatikáni vádakat, és megszakította kapcsolatait a Szentszékkel. 1936-ban Septickij metropolita pasztorális levélben, majd 1937-ben XI. Pius pápa enciklikában ítélte el a kommunizmust.

1905-ben Lenin a vallást még magánügynek tekintette, amelyet mindenki szabadon gyakorolhat, ha az nem párt– vagy államellenes. Felfogása szerint a vallás magától kihal, de addig is törekedni kell az ateista világnézet kialakítására. 1908-ban a cári Oroszországban dekrétum született az állam és az egyház, az iskola és egyház szétválasztásáról, s a lelkiismereti szabadság garantálásáról. 1929-ben törvény született a vallási szervezetekrôl: ezután csak az államilag jóváhagyott szervezetek mûködhettek. Az egyházak az államtól semmiféle támogatást nem kaptak. 1931-ben minisztériumi jogkörrel megalakult a Vallási Ügyek Tanácsa. Az 1936-os szovjet alkotmány is kimondta a lelkiismereti szabadságot. Engedélyezte a vallásellenes propagandát, a vallásos propagandát azonban tiltotta. A vallásról hozott törvények a lényeget illetôen a következôk voltak:

– minden tizennyolc évét betöltött állampolgár szabadon "kielégítheti vallási igényeit", a hivatalosan elismert vallási társaság bármelyikéhez csatlakozhat, de csak lakóhelyén;

– húsz fô már vallási közösséget alapíthat;

– csak hivatalosan elismert papjuk, lelkészük lehet;

– az újonnan alakult vallási csoportokat be kell jelenteni, és ha hivatalosan bejegyezték ôket, akkor mûködhetnek;

– a bejegyzést akkor tagadják meg, ha a vallás ellenkezik a törvénnyel, sérti a közbiztonságot vagy a nemzetiségek közti békét. Ezután sehová sem lehet fellebbezni;

– a tagokról névsort kell készíteni, és azt el kell fogadtatni a hatóságokkal;

– a hívek külön engedély nélkül összejöhetnek imaházaikban, templomaikban, de tilosak az azokon kívüli összejövetelek;

– minden közösségnek három, a vallási ügyekkel foglalkozó tanács által jóváhagyott személyt kell kijelölniük, akik a tanácsnál képviselik a közösséget;

– tilos minden karitatív megnyilvánulás, továbbá imacsoportok, Biblia-órák szervezése és hittanórák tartása gyerekeknek, fiataloknak, nôknek;

– a vallási közösségeknek nem lehet saját vagyona.

Az állami vezetés kinyilvánította, hogy a vallás nem egyeztethetô össze a Szovjetunió céljaival. Több milliós tagsággal ateista ligákat alakítottak, s 1927-ben ateista ötéves terv is született. Az volt a cél, hogy 1937-re eltüntessék az Isten szót a szótárakból, könyvekbôl és a mindennapi szóhasználatból. Ezt a programot azonban leállították, mert kiderült, hogy az Isten szó használata nélkül az ateizmusról sem beszélhetnek.

A II. világháború kezdetén pillanatnyi nyugalmuk lehetett a hívôknek. A váratlan és gyors német invázió miatt Sztálin ugyanis rászorult az egyházak segítségére. Ezért egy idôre megszûnt a vallásellenes liga, az egyházakat támadó propaganda és a papok rendkívüli adója. 1941-ig azonban még érte egy megrázkódtatás az ukrán unitus egyházat: 1939-ben megölték Septickij metropolita fivérét és feleségét. A metropolita vezetésével 1940-ben zsinatot tartottak Lvivben, hogy megtárgyalják, miként reagáljon az egyház az ellenséges valláspolitikára. A zsinat befejeztével tizennégy résztvevôt letartóztattak. 1940-ben – mikor tele voltak a kórházak háborús sebesültekkel, a papoknak megtiltották, hogy a betegeket látogassák. E határozat ellen Septickij tiltakozott, és utasította papjait, hogy folytassák a beteglátogatásokat. 1941-ben négy görög katolikus exarcha, majd a metropolita is levelet írt XII. Piusnak az egyház szovjetunióbeli helyzetérôl: addig harminckét ukrán papot gyilkoltak meg és harminchármat deportáltak Szibériába. 1941-ben kezdôdtek az elsô próbálkozások, hogy ukrán unitus papokat Róma-ellenes kampányra vegyenek rá.

1945 után

Az 1944. november 1-jén elhunyt Septickij utódja Joszip Szlipij, a lvivi Teológiai Akadémia rektora lett. Az állam nem szólt bele a választásba, és Septickij temetése még rendkívül ünnepélyes keretek között zajlott, a szertartáson az Ukrán Kommunista Párt elsô titkára, Hruscsov is megjelent. Vidéken azonban nem szakadtak meg az ukrán unitusok elleni támadások. Tizenöt templomukat elvették, és átadták az orosz ortodox egyháznak, vallásos témájú, liturgikus könyveiket elégették. A szovjet és lengyel kommunisták "parasztzászlóaljai" ukrán papokat gyilkoltak, és unitus templomokat romboltak le. A Pravdában, az Izvesztyiában és a moszkvai rádióban, a Vatikán és a nácinak bélyegzett unitus egyház hierarchiája ellen indult támadás. Még Septickij életében megkísérelték aláásni a metropolita tekintélyét, ôt magát pedig megpróbálták rávenni a Rómával való szakításra.

Decemberben küldöttség indult Moszkvába, hogy tiltakozzon az egyházat ért támadások ellen, és kifejezze szándékát a békés együttmûködésre. A küldöttek között ott volt Gabriel Kosztelnyik, lvivi pap is, akit már 1941-ben felkerestek, hogy rávegyék, álljon egy Róma-ellenes kampány élére. Mikor ezt – akkor még – elutasította, az NKVD letartóztatta, majd kivégezte feleségét és tizennyolc éves fiát.

1945-ben Alekszij, az új moszkvai pátriárka ezzel a felhívással fordult az ukrán katolikusokhoz: "Szabadítsátok fel magatokat; tépjétek el a láncokat, amelyek a Vatikánhoz kötnek, ahonnan tévútra, sötétségbe, lelki romlásba vezetnek titeket. Siessetek vissza a ti igazi anyátok, az Orosz Ortodox Egyház karjaiba". Majd Moszkvában az orosz ortodox egyház zsinatot tartott, amelynek a Vatikán és az ukrán unitus egyház bírálata volt a témája. Ugyanebben az évben a Nemzeti Tanács kimondta, hogy az unitus papok özvegyei, árvái, gyerekei jogtalanul bírják a korábban egyházi tulajdont képezô papi otthonokat ingóságokat, ingatlanokat. Ezeket mind konfiskálták és az ortodox egyháznak adták át.

Az államnak és az orosz ortodox egyháznak közös érdeke volt az ukrán görög katolikus egyház megszüntetése. Az ortodoxok ugyanis megszületése óta ellenezték a breszti uniót, és amikor csak lehetett, többnyire állami segítséggel, küzdöttek annak érvénytelenítéséért. A szovjet állam kapott az ortodox egyházzal való együttmûködés lehetôségén. A "kapitalista Nyugat", az "átkos Róma" iránti unitus elkötelezôdés, és az ukrán unitus egyház nemzeti színezete sohasem volt kedves az állam szemében. Sokkal inkább a moszkvai központú autokefál orosz ortodox egyház, amely éppen Rómától való függetlensége miatt tudott államvallássá lenni. Az orosz pravoszláv egyház számára tehát nem idegen az állami alávetettség. Azok az ortodox papok, akik mégis ellenálltak, azok börtönökbe vagy munkatáborokba kerültek.

A szovjet kormánynak 1943-ban Szergij moszkvai metropolita megválasztásával sikerült a pravoszláv egyházat az állam politikai eszközévé tennie. 1944-ben Alekszij követte Szergijt, aki Sztálint így foglalta imáiba: "bölcs vezér, akit Isten helyezett nagy nemzetünk élére". Minden egyházi közösséget utasítottak, hogy imádkozzanak "Krisztust szeretô nemzetünk Isten küldte vezérének egészségéért és boldogságáért". Még arra is történtek kísérletek, hogy megteremtsék Moszkva vezetô szerepét az ortodox világban: Közel-Kelet, Európa, Amerika ortodox egyházait Alekszij felszólította, csatlakozzanak a Moszkvai Patriarchatushoz. Az ukrán unitus egyház felszámolásának sztálini módszere megegyezik I. Miklós taktikájával. A megfélemlítések, letartóztatások, az unitus egyház intézményeinek, tulajdonainak elkobzása, az ellenszegülô papok, hívek elhurcolása után az otthon maradt papok egy részét "rávették" az orosz ortodox egyházhoz való csatlakozást és a Rómával való szakítást célzó zsinat összehívására és az unió kimondására. XII. Pius 1945-ben "Orientales Omnes" kezdetû enciklikájában külön megemlítette a breszti unió háromszázötvenedik évfordulóját, és kitért a hívek II. Katalin, I. Miklós és II. Sándor uralkodása alatti szenvedésére.

Szlipij és az ortodox egyház között már 1944–1946 között tárgyalások folytak, de a metropolita minduntalan nemet mondott a pravoszláv egyházzal való egységre. Így a hatalom számára nem maradt más hátra, mint az unió erôszakos megvalósítása. Az elsô jel a lvivi Vilna Ukrajinában, 1945. április 6-án megjelenô cikk volt, amely a halott metropolitát támadta. Öt nappal késôbb, egyetlen nap leforgása alatt öt ukrán püspököt tartóztattak le a nácikkal való kollaborálás vádjával. Az év májusában megalakult a görög katolikus és az ortodox egyház Újraegyesítését Kezdeményezô Csoportja, a fentiekbôl már ismert Gabriel Kosztelnyik, Mihail Melnyik és Anton Pelveckij vezetésével. Megalakulásukról minden unitus papot értesítettek, és felszólították ôket a csoporthoz való csatlakozásra, azt hangoztatván, hogy az ukrán unitus egyháznak ez az egyetlen hivatalosan elfogadott, törvényes intézménye. A megalakulás hátterében az NKVD állt: azt akarta elérni, hogy az unitus egyház a Nemzeti Tanácsnak és Sztálinnak írott kérvényt fogalmazzon meg az ortodoxokhoz való csatlakozásról. A csoport feladata továbbá az volt, hogy személyesen keressék fel az unitus papokat, és vegyék rá ôket a csatlakozásra, s az ellenszegülôk névsorát állítsák össze. Ezután ötszáz unitus papot tartóztatattak le. Május végére az ukrán görög katolikus egyház minden vezetôjét és jelentôs személyiségét letartóztatták. A vezetôi nélkül maradt papság háromszáz tagja protestáló levelet írt a Népbiztosok Tanácsának elnökéhez, Molotovhoz, amelyben Kosztelnyikék csoportjának illegális mûködése és a görög katolikus egyház megsemmisítését célzó intézkedések ellen tiltakoztak, és kérték püspökeik szabadon bocsátását. Levelük elutasítása után házkutatásokra, egyházi iratok, dokumentumok elkobzására került sor, teológiaprofesszorokat, tanárokat, az uniót elutasító szerzeteseket tartóztattak le. A szemináriumi diákokat besorozták a Vörös Hadseregbe. A papok egy része Lengyelországba menekült, az erdôkben rejtôzött el, vagy csatlakozott az ukrán partizánokhoz. Ugyanakkor, 1946-ban a nyugat-európai ukrán unitusok XII. Piustól apostoli adminisztrátort kaptak, és Hirshbergben teológiai szemináriumuk indult.

Úgyszintén ebben az évben szentelték fel titokban ortodox püspökökké az uniót kezdeményezô egykori unitus papokat, Pelveckijt és Melnyiket, Kosztelnyik pedig megkapta a nôs ortodox papok számára elérhetô legmagasabb címet. Szlipij metropolita meg kijevi zárt tárgyalásán a maga nyolc év börtönét. A letartóztatott unitus püspököket öt és tíz év közötti szabadságvesztésre ítélték.

A végsô lépésre 1946. március 8-a és 10-e között került sor. Ekkor tartották ugyanis a lvivi Szent György székesegyházban azt a "zsinatot", amelyen sem a metropolita, sem püspökei nem jelentek meg, hiszen Szibériában voltak. A résztvevôk: a kétezerkilencszázötven unitus papból kétszáztizenhat, valamint tizenkilenc civil. A zsinat az egyházi jog szerint mindenképp érvénytelen volt, hiszen nem püspökei hívták össze, hanem az állam óhajára ült össze. A zsinaton a civil hívek nem vehettek volna részt a szavazáson, csak a püspökök. Igaz, az unitus püspököket "pótolták" pravoszláv püspökökkel, többek között Pelveckij és Melnyik is ott volt, de ettôl még nem lett legális a zsinat. A szinódus kimondta, hogy az unitus egyház nem létezik, az 1596-os breszti uniót megszüntette, és csatlakozott a Moszkvai Patriarchátushoz. 1596-ban azonban a kijevi ortodox püspökök a Konstantinápolyi Patriarchátushoz tartoztak, így a breszti unió eltörlésével és az ortodoxokkal való egység megújításával a konstantinápolyi pátriárka jogutódjához kellett volna fordulni. A zsinat mégis Alekszij moszkvai patriarchától és Sztálintól kérte határozatainak szentesítését. Akik nem engedelmeskedtek a zsinati határozatoknak, nem tértek át a pravoszláv hitre azokat – kb. háromszázezer embert, papokat, szeminaristákat, szerzeteseket, laikusokat – elítélték. Az unitus templomokat az ortodoxok kapták meg. Megtiltották a görög katolikus istentiszteleteket. A szovjet politikai vezetés moshatta kezeit: látszatra ugyanis az Ukrán Unitus Egyház önmagát szüntette meg.

A kárpátaljai unitus egyház

A kárpátaljai görög katolikus egyház felszámolása kevésbé volt formális. Ez is templomfoglalásokkal és a Vatikán elleni propagandával kezdôdött.

A hívek lélekszáma négyszázhatvanegyezer volt. Négyszázötvenkilenc templomuk és kétszáznyolcvanegy plébániájuk háromszázötvennégy pap irányítása alatt állt. Püspökük 1944 óta Romzsa Teodor volt, s ôt is megpróbálták rávenni az állammal való együttmûködésre – eredménytelenül. Romzsa 1944 decemberében Chira Sándort titokban püspökké szentelte.

A görög katolikus egyház felszámolásához vezetô elsô lépés az volt, hogy 1945-ben Moszkvából egyszerûen az ortodox Nesztor püspököt tették Kárpátalján Romzsa helyére. 1946-ban elvették a teológiai szemináriumnak otthont adó püspöki palotát. Itt nem került sor külön zsinat megszervezésére. Gyorsabb, drasztikusabb módon érték el az unitus egyház megsemmisítését. 1947. október 28-án az országúton Romzsa püspök és kísérete lovaskocsijába teljes sebességgel beleszaladt egy katonai teherautó. A püspök a baleset után komolyabb sérülések nélkül került kórházba, ahol azonban november 1-jén mégis meghalt. Ciánkálit lélegeztettek be vele. Chira Sándor püspökké szentelése továbbra is titokban maradt. 1946 és 1947 folyamán ôt is kihallgatásoknak vetették alá, amelyek során még püspöki címet is ajánlottak neki, ha áttér az ortodox vallásra. Kárpátalján is Kosztelnyik járta körbe az unitus papokat, hogy felszólítsa ôket a pravoszláv egyházhoz való csatlakozásra. Ezzel egyidejûleg megkezdôdött az együttmûködést megtagadó papok letartóztatása. Nagy többségüket szovjetellenes propagandával, agitációval vádolták. Chira Sándort 1949-ben külföld javára végzett kémkedés vádjával ítélték el. Kosztelnyikék sem kerülhették el végzetüket. Ôt 1948-ban lôtték le a lvivi székesegyház elôtt, de Melnyik és Pelveckij halálában is felelôs volt a rendôrség.

1952-ben XII. Pius újabb enciklikájában emlékezett meg az ukrán katolikusok szenvedéseirôl, Róma iránti hûségükrôl. 1956-ban pedig külön apostoli levelet írt az ukrán unitus egyháznak.

A Sztálin utáni enyhülés

1953, a diktátor halála után a desztalinizáció az állam valláspolitikájára is kihatott. Az új szovjet vezetôk felülvizsgálták az erôszakos intézkedéseket, kijelentették, hogy a hívôk nem a párt és nép ellenségei, hanem olyan emberek, akiknek átnevelésre van szükségük. Ennek jegyében 1954-ben Tudományos Ateista Propaganda néven hatalmas vallásellenes program szervezésébe kezdtek, amelyet azonban csak 1961-ben publikáltak. Ebben megfogalmazták az állam magatartását a növekvô vallási aktivitással szemben. Bírálták a korábbi valláspolitika brutalitását és a tudományos ateista propaganda hiányát.

Úgy tûnt, terrorral nem lehet leszámolni a hívôkkel, akik a "föld alatt" továbbra is mûködtek, titokban papokat képeztek, és szenteltek fel. Magánházaknál, erdôkben, temetôkben jöttek össze, vagy bezárt templomaikat nyitották ki, hogy szentmisén vehessenek részt. Földalatti nyomdát is mûködtettek. Nyugaton, elsôsorban az USA-ban, Kanadában, Rómában élô ukrán papok is éltették az unitus egyházat (1957-ben pl. Winnipegben rendezték az ukrán püspökök elsô konferenciáját).

Az ukrán katakombaegyház vezetésébe rögtön bekapcsolódtak azok az 1956/57-es amnesztiával szabadult papok, akik nem maradtak szibériai misszióban. Szlipij érseket is kiengedték, s ô is, akárcsak a többi szabadlábra helyezett pap, a szigorú tiltás ellenére folytatta pasztorációs tevékenységét. 1958-ban, püspökké szentelésének huszadik évfordulóján pasztorális levelet írt híveinek, s Vaszil Velicskovszkijt titokban püspökké szentelte, amiért újabb hét évre ítélték. Már 1952-ben kiengedték volna, ha szakít az unitus vallással, és elfogadja a felkínált nyugat-ukrajnai ortodox metropolita címet. 1956-ban Chira Sándort is kiengedték, de a következô évben ismét elítélték, mert ô is folytatta a lelkipásztori tevékenységet. Az aktív papokat fôleg a BTK 142.§-a alapján ítélték el, az állam és az egyház, az egyház és az iskola szétválasztását kimondó törvény megsértése miatt. Ezért maximum három év börtön járt. Különösen a baptisták és az adventisták esetében elôszeretettel használták a 227.§-t, mondván, hogy böjtjeikkel veszélyeztetik maguk és mások testi épségét, egészségét. Gyakori volt még a társadalmi munkában való részvétel megtagadásáért járó ítélet. Az ezekért kiróható leghosszabb büntetés öt év kényszermunka volt. Általában nem külön-külön, hanem mindkét cikkely megsértéséért vádolták ôket, így az ítélet is súlyosabb volt.

A földalatti unitus egyháznak, több két-három tagú "kolostora" is volt. Egy ilyen "kolostor" nem volt más, mint egy lakás, kápolnának kinevezett szobával, ahol pár nôvér élt együtt, s a földalatti unitus papok miséztek nekik. Rendi életforma szerint éltek. Kegytárgyakat, ikonokat készítettek, civilként kórházakban dolgoztak. Az óvintézkedések ellenére azonban elég gyakran buktak le.

Egy idô után Nyugat-Ukrajnában is egyre aktívabbak lettek a hívek. 1968/69-ben Csehszlovákiában legalizálták az unitus egyházat, és ez erôsítette az ukrán görög katolikusok reményeit. Ezzel párhuzamosan növekedett a vallásellenes propaganda, amelyet a lvovi egyetemrôl és az Ukrán Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetébôl irányítottak. Az újságokban megjelenô anyagok 23,7%-a a katolikusok, unitusok ellen szóló vita, támadó cikk volt. A tv-ben "Mítosz és valóság" címmel sorozatot adtak, amely szintén az egyházat bírálta. A rádióban ilyen volt pl. a Vatikáni Rádió mûsorát támadó "Unitus rádiószabotôrök" címû mûsor. Filmeket is forgattak hasonló céllal (pl. "Szent György titkai", amelynek témája a papok és a németek együttmûködése a II. világháborúban). Az ateista propagandában több mint háromezer elôadó és hétezer agitátor vett részt. Felnôtteknek négyszázötven ateista klubot, fiatalok számára ezerhatszáz hasonló intézményt hoztak létre. A különbözô vallási ünnepek helyett más ünnepségeket szerveztek. Ilyen volt pl. a keresztelôt "pótló", nálunk is ismert névadó ünnepség vagy a komszomolesküvôk. A szülôket figyelmeztették, hogy ne használjanak gyermekeik elôtt olyan szavakat, mint Isten vagy pl. angyal.

Az egyházat leginkább dogmái, törvényei, hierarchiája, vagyona miatt támadták, elavultnak mondták, az unitus papokat pedig fasisztáknak bélyegezték. Az újságcikkek gyakran szóltak a papok erkölcstelen életérôl, iszákosságáról. A "legnépszerûbb" cikkek a kiábrándult hívek nyilvános "tanúságtételei" voltak.

Hruscsov országlása alatt (1958–1964) kevésbé látványos, de hatásos támadás kezdôdött a hívek ellen. A politikus hivatali ideje alatt közel húszezer templomot záratott be, ezeket raktárakká, ateista múzeumokká, esetenként uszodákká alakították át. Fôleg a falvakban záratták be a templomokat, hogy az azokhoz legközelebb esô templom is több száz kilométerre legyen, lehetetlenné téve így a szentmise hetenkénti hallgatását. A továbbra is együtt élô szerzeteseket szétzavarták, a papoknak megtiltották, hogy más régiókban is szolgálatot teljesítsenek, csökkentették a szemináriumokban tanuló diákok számát. Megpróbálták regisztrálni a templomba járókat, miként azt is, kik kereszteltetik meg gyerekeiket, kik kérik felnôttként a keresztséget, kik kötnek egyházi házasságot, és kik jelennek meg velük a templomi szertartáson. Az egyetemistákat, orvosokat, mérnököket felszólították, hogy amennyiben meg akarják tartani állásukat, hagyjanak fel a templomba járással. Az anyákat, akik titokban unitus szentmisére, hittanra járatták a gyerekeiket, behívatták az iskolákba vagy a rendôrségre, és felszólították ôket, hogy ne tegyék, amennyiben nem akarják, hogy gyermekeiket állami gondozásba vegyék. Szaporodtak a házkutatások, utcai "balesetek", bántalmazások, fenyegetések, bírságok kiszabása, rövid letartóztatások (tizenöt napot adtak egy unitus szentmisén való részvételért). Szeminaristák, papok lakásáról imaszövegeket, liturgikus, teológiai könyveket, ikonokat, miseruhákat, eszközöket vittek el. 1968-tól fokozódott a földalatti unitus egyház elleni támadás. Részben a pocsajevi ortodox papi kongresszusnak köszönhetôen, ahol a nyugat-ukrajnai ortodox papok az ukrán katakombaegyház aktivitása miatt panaszkodtak, mire a kievi metropolita megígérte, közbenjár azért, hogy szigorúbban járjanak el az illegálisan mûködô unitus papokkal szemben, és végleg felszámolják a katakombaegyházat. 1969-ben le is tartóztatták az Velicskovszkijt, az egyház püspökét. Az unitus hívek, papok kérvényeket írtak, aláírásokat gyûjtöttek az egyház legalizálása érdekében, eredményt azonban nem értek el.

Az 1977-es alkotmány ismételten leszögezte, hogy a hivatalosan bejegyzett egyházaknál szabad a vallásgyakorlás, de a vallási propaganda, ellentétben az ateista propagandával, tilos. A hitoktatást, a fiatalokkal való foglalkozást, az imaközösségek létrehozását és a karitatív tevékenységet továbbra is büntették. Csak azt a minimális vallási irodalmat engedélyezték, ami a liturgiákhoz szükséges volt. Igyekeztek a papot s a papi szolgálatot végzô személyt teljesen elvágni a társadalomtól. Nem engedték az egyháznak, hogy missziós tevékenységet végezzen, s ezzel elevenbe találtak, hisz így éppen az egyik legfontosabb küldetését nem teljesíthette.

A tiltások ellenére sok szülô továbbra is megkereszteltette és hittanra járatta gyermekét, és voltak helyek, ahol a gyerekek 60%-át megkeresztelték. Sokan felnôtt fejjel vették fel a keresztséget. Nagy volt a vallás iránti érdeklôdés a tizennyolc és harminc év közötti értelmiségiek körében. A leningrádi ortodox szeminárium diákjainak fele például ateista szülôk gyermeke volt.

Moszkva és a Vatikán

Szlipij érsek 1963 februárjában szabadult, és XXIII. János, valamint egy amerikai újságíró, Norman Cousin közbenjárásával Nyugatra mehetett. Mikor moszkvai látogatása alkalmával felvetette Hruscsovnak a hetvenes éveiben járó metropolita ügyét, a fôtitkár kezdetben elutasító volt. Azt mondta Cousinnak, hogy Moszkva a Vatikánnal való kapcsolat javítására törekszik, aminek azonban nem ez a járható útja. Attól tartott ugyanis, hogy Szlipij szabadon bocsátásával és Vatikánba költözésével nyomban nyilvánosságra kerülnek az unitus és más egyházak elnyomásának körülményei. A Vatikánból azonban, Cousin közvetítésével megnyugtatták, hogy nem propaganda célokból akarják Szlipij kiengedését. Hruscsov végül is engedett a kérésnek. A metropolita Rómába mehetett, ahol valóban megtiltották neki, hogy az ôt ostromló újságíróknak nyilatkozzon. Pedig sokan remélték, hogy nyilatkozatai hatására majd javulni fog a hívôk sorsa a Szovjetunióban. De nem így történt; még 1963-ban is letartóztattak például három titokban mûködô unitus papot, mikor rátaláltak egy kis "kolostorra", ahová a papok misézni jártak. Majd a következô évben is elítéltek két papot és két kispapot, mivel ikonokat és teológiai könyveket találtak lakásukon.

Rómában két szempontból vált zavaróvá Szlipij jelenléte: a Vatikánnak, szovjet kormány felé való közeledése és a Moszkvai Patriarchátussal tervezett ökumenikus kapcsolatok fejlesztése miatt. A nacionalistának és államellenesnek feltüntetett földalatti unitus egyház támogatása Rómából éppen hogy szovjetellenesnek számított. Valószínûleg az ortodoxokkal megkezdett párbeszédnek is a végét jelentette volna, ha a Vatikán felszólal a kánonjogilag érvénytelen lvivi unió és az unitusok elnyomásához asszisztáló ortodox magatartás ellen.

Tisztázatlan volt az egyházmegyéjén kívül élô metropolita egyházjogi helyzete is. Távozása után Ukrajnában nem maradt az állam által hivatalosan elismert unitus püspök. Mindszenty bíboros Szlipijhez hasonló módon került Budapestrôl a Vatikánba. A különbség a kettejük között az volt, hogy Rómában hiába remélték egy, akár a kormány iránt lojális utód beiktatását a Szovjetunióban is, ez csak Magyarországon volt lehetséges. Az ukrán unitus egyház ugyanis hivatalosan nem létezett. Ezért 1965-ben VI. Pál jelképes gesztusként bíborosává tette Szlipijt.

Szlipij Rómában is aktívan mûködött. Megalapította az Ukrán Katolikus Egyetemet és felépíttetett egy unitus templomot is, ószláv liturgikus könyveket fordított ukránra. Vezetésével Rómában az ukrán unitus egyház zsinatokat is tartott. Kérte a pápától, hogy az ukrán metropolitátust emelje patriarchátusi címre, de hiába. A hetvenes években már egyre többször szólalhatott fel nemzetközi kongresszusokon, pápai szinóduson, és el fogadhatott külföldi meghívásokat. Bírálta a Vatikánnak az ukrán unitusok iránti passzív politikáját.

A korábban titokban püspökké szentelt Velicskovszkij 1972-ben szabadulva szintén Rómába mehetett. Vele sem volt könnyû dolga a Vatikánnak. A Moszkvával folytatott párbeszéd érdekében nem ismerhette el az ott hivatalosan elutasított püspöki címét. Velicskovszkij mindenesetre Szlipij mellé állt az ukrán unitus egyház védelmében folytatott kampányban. Az elsô hivatalosan is elismert ukrán unitus papszentelésre 1975-ben került sor Lengyelországban. Innen küldték Nyugat-Ukrajnába a vallási irodalmat is.

A lengyel pápa

1978-ban II. János Pál pápa személyében – a történelemben elôször szláv –, lengyel pápát választottak, aki jól ismerte a lengyel és ukrán görög katolikusok szenvedéseit. Beavatása után néhány héttel elôször az ukrán unitus egyház fejével, Szlipijjel találkozott, és megígérte, hogy felkarolja ügyüket. A pápa levélben közölte, hogy a Vatikán változtat keleti politikáján, és tudatosítani akarja a Kremllel az ukrán unitus egyház létezését. Mindezt a Moszkvai Patriarchatus az ortodox egyház ellen irányuló támadásnak vette, hisz ôk az 1946-os lvivi határozat értelmében az unitus egyházat bekebelezték. Moszkvában is ellenségesen fogadták az új pápa törekvéseit. Propagandát indítottak a katolikus egyház feje mint a "külföldön élô ukrán nacionalista klerikus csoport vezére" ellen, aki "az ukránok nevében beszél", és "Rómából irányítja a szocialista országokban folyó szovjetellenes tevékenységet", "a titokban még mindig mûködô unitusokat az ukrán nacionalizmus bázisává akarja tenni". 1979-ben

II. János Pál pápa, mikor Lengyelországba látogatott, külön misét celebrált a határ másik oldalán élô ukrán unitusokért.

A nyolcvanas évek

Az új pápa politikájának köszönhetôen a nyolcvanas évek elején az unitus papok és hívek aktívabbak lettek. A földalatti unitus egyházban háromszáz-háromszázötven pap és három püspök szolgált. A civil életben állandó munkahelyük volt, papi teendôket titokban látták el. Titokban papnevelés és -szentelés is folyt, és nyilvánosan követelték egyházuk helyreállítását. 1982 szeptemberében Joszip Terelja, három illegálisan mûködô pap és két hívô részvételével az egyház és a hívôk jogaiért küzdô csoport alakult. Céljuk az volt, hogy elérjék az unitusok legalizálását, s addig is küzdjenek a szabad vallásgyakorlatért, és a világ közvéleményét informálják az ukrán unitusok helyzetérôl. Sorozatos lebukások ellenére is kiadták a Krónika címû újságot. A csoport megalakulásáról és célkitûzéseirôl levélben értesítették az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságát, s várták, hogy letartóztatják ôket. Természetesen szaporodtak az ôket érô támadások. Tv-mûsorokban értekeztek, könyveket írtak róluk pl.: "A bûnszövetség", "Az unitus egyház és ukrán burzsoá nacionalizmus egyesülésérôl" címen. Fokozódtak a fizikai bántalmazások, verések, házkutatások, letartóztatások, kényszerû pszichiátriai kezelések. Az ukránok sohasem voltak "jó oroszok". A Sztálin alatti oroszosítási program eredményeként a lakosságnak kb. 40%-a lett orosz, de a szovjet vezetésnek még így is állandóan meggyûlt a baja az ukrán nemzeti törekvésekkel. A bontakozó szovjet emberjogi mozgalom részeként már 1976-ban Ukrán Helsinki Csoport alakult a nemzeti, polgári, vallási jogok védelmére.

Az évfordulók

A görög és római katolikusoknak nemcsak az új pápával volt szerencséjük, hanem az évfordulókkal is. 1986-ban a lettek a 800., 1987-ben a litvánok a 600. évfordulóját ünnepelték a kereszténység felvételének. Az orosz egyház pedig 1988-ban lett 1000 éves, és ez Ukrajnában kétszeres ünnep volt, hisz az a kijevi állam megkeresztelkedését is jelentette. Az évfordulók elôtt egy-két évvel már elkezdték az ünnepségek szervezését. Több misét, zarándoklatot rendeztek, amelyeken hatalmas tömegek jelentek meg. Olyanok is, akik nem voltak hívôk, hanem nemzeti identitásukat demonstrálandó mentek el. Az évfordulók alkalmából otthon és külföldön igyekeztek felhívni a figyelmet egyházuk elnyomott helyzetére.

II. János Pál pápa és a szovjet külügyminiszter találkozóján 1985 februárjában ugyan szóba került az ukrán katolikusok ügye, a Szovjetunióban azonban a nyilvánosság elôtt nem vettek tudomást létezésükrôl, követeléseikrôl. Az orosz ortodox egyház az állammal együtt továbbra is azt állította, hogy az unitusok problémája 1946-ban megoldódott, és felháborodva vették tudomásul, hogy a katolikus egyházfô támogatást ígért ukrán unitus püspökeinek. Nem véletlen, hogy a Moszkvai Patriarchátus 1986 tavaszán rendkívül ünnepélyes keretek között megemlékezett az 1946-os lvivi unióról.

Gorbacsov – az ukrán unitus egyház legalizálása

Gorbacsov (1985–1991) nyitása, a "peresztrojka, glasznoszty, demokrácia" csak a legálisan elismert vallások helyzetén javított. A titokban s a most már néha nyíltan mûködô unitus papokat az ô uralma alatt továbbra is letartóztatták. 1987-ben két földalatti püspök vezetésével papok, szerzetesek, apácák és százhetvennégy hívô úgy döntött, hogy szabadon folytatja tevékenységét. Ugyanebben az évben Terelja többszöri börtönbüntetés után külföldre emigrált. Az unitus egyház jogaiért küzdô csoport új vezetôje Ivan Hel, egy frissen szabadult politikai elítélt lett. Továbbra is aláírásokat gyûjtöttek az unitusok legalizálását kérelmezve, és újságot adtak ki.

A litván, lett, ukrán katolikusok az évfordulók alkalmából meghívták a Szentatyát, aki szintén felajánlotta, hogy ellátogat hozzájuk. A pápa ajánlatát azonban a szovjet vezetés mereven elutasította. Így tett a moszkvai pátriárka is, aki 1988 újévekor már szabadon, sôt némi állami támogatással ünnepelhetett. A pápa helyett Casarolli érsek látogathatott el 1988-ban Moszkvába, ahol találkozott Gorbacsovval, és átadta neki II. János Pál pápa levelét. A levél három kérdést vetett fel: a lett és litván katolikus egyházak életének normalizálását, Belorussziában és más katolikus közösségeknél a szabad pasztorációs munka engedélyezését és az ukrán katolikus egyház legalizálását. Két évvel késôbb mind a három kérés teljesült.

1989-ben már ortodox hívôk, papok, nem hívô emberjogi harcosok is síkra szálltak az unitus egyház elismeréséért. Az ilyen értelmû kérvényekkel Moszkvába utazó három püspök és három pap mégis elutasításra talált. 1989. szeptember 17-én százötvenezer ember gyûlt össze Lvivben a legalizálást követelve. Végül is dûlôre kellett vinni a dolgot, hiszen közeledett Gorbacsov vatikáni látogatásának idôpontja. Ez meg is hozta eredményét: II. János Pál pápával való találkozásakor a szovjet vezetô kijelentette, hogy az Ukrán Unitus Egyházat hivatalosan bejegyezték, és a jövôben legálisan mûködhet.

Ezzel egyedül az orosz ortodox egyház nem tudott megbékélni. Az egész Szovjetunió területén kb. tízezer ortodox plébánia volt, amelybôl ötezerhétszáz, vagyis a templomok 60%-a Ukrajnában, háromezer pedig Nyugat-Ukrajnában mûködött. Az unitus egyház hivatalos elismerésével, a nekik visszaadott templomokkal, a Moszkvai Patriarchátusnak templomai 1/3-áról kellet lemondania, egyéb egyházi intézményekrôl nem is beszélve. Mindez újabb hosszú viták, megbeszélések tárgya.

S ha mostanra, úgy tûnik, hogy sikerült is megegyezésekre jutni, az unitusok ügye továbbra is érzékeny pontja az ortodoxok és a katolikusok kapcsolatának.

Felhasznált irodalom

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Budapest, 1994.
Alekszejeva L.: "Isztorija inákomüszlija v SZSZSZR" . Vermont, 1984.
Berki F.: Az ortodox kereszténység. Budapest, 1984.
Bociuriw, B. R. – Srong, J. W.: Religion and Atheism in the U.S.S.R and Eastern Europe. London, 1975.
Eliason, L. R.: Perestroika of the Russian Soul. London, 1985.
Floridi, A. U.: Moscow and the Vatican. USA, 1986.
Gecse G.: Bizánctól Bizáncig. Budapest, 1993.
Gogol, N. V.: Elmélkedés az isteni liturgiáról. Pannonhalma, 1993.
Goricseva, T.: Istenrôl beszélni veszélyes. Herder Kiadó, 1984.
Hamm, M. F.: Kiev. A portrait. New Yersey, 1993.
Iwanow, B.: Religion in the USSR. München, 1966.
Kuropas, M. B.: The Ukrainian Americans. Toronto, 1981.
Kuzio, T. – Wilson, A.: Ukraine: Perestroika to Independence. New York, 1994.
Lane, C.: Religion in the Soviet Unio. London, 1978.
Motyl, A. J.: Dilemmas of Independence Ukraine After Totalitarianism. New York, 1992.
Olcott, M. B.: The Soviet Multinational State. USA, 1989.
Ponton, G.: The Soviet Era. Oxford, 1994.
Pushkarev, S. – Rusak, V. – Yakunin, G.: Christianity and Government in Russia and the Soviet Unio. London, 1989.
Ramet, P.: Catholicism and Politics in Communist Societies. London, 1990.
Ramet, P.: Cross and Comissar. Indiana, 1987.
Ramet, P.: Religion and Nationalism in Soviet and East European Politics. London, 1989.
Riskó M.: A Kárpátaljai Görögkatolikus Egyház kálváriája. Budapest, 1995.
Rudnytsky, I. L.: Essays in Modern Ukrainian History. Edmonton, 1987.
Santini, A.: Ezeréves az orosz egyház. Budapest, 1988.
Strure, N.: Christians in contemporary Russia. New York, 1967.
Surelny, O.: Ukraine. A History. Canada, 1994.
Szántó K.: Egyháztörténelem. Budapest, 1992.
The Church and State Under Communism. Washington, 1964.
Tokarjev, Sz. A.: Vallás és történelem. Budapest, 1966.
Várnagy A.: Liturgika. Budapest, 1995.
Zinkewich, O. – Sokowsky, A.: A Thousand Years of Christianity in Ukraine. Toronto, 1988.