A kárpátaljai magyarok 1944 utáni történetének ma még aránylag kevés írásos forrását ismerjük. A különbözô egykori állami, párt és közigazgatási szervek dokumentumainak szakszerû levéltári feltárása és közzététele még elvégzendô feladat. A hivatalos dokumentumok hiányában megnôtt a személyes visszaemlékezések, a szóbeli források jelentôsége.¹Jelenleg a kárpátaljai magyaroknak a szovjet korszakbeli történetét leginkább ilyen forrásokból ismerjük. E forrásbázis természetébôl adódik azonban, hogy a kirajzolódó kép mozaikszerû, esetleges, és számos esetben nagy szükség lenne a visszaemlékezések hitelességének ellenôrzésére. Erre azonban csak ritkán nyílik lehetôség, hiszen még a korabeli hírlapanyag sincs módszeresen feldolgozva, s ami ebbôl ismeretes, az is inkább csak az 1945 utáni hatalomváltás ideológiai légkörét tudja érzékeltetni.²

A szovjet hadsereg megszállta, majd a Szovjetunióhoz csatolt területek magyar egyházai a korábbiakhoz képest sokkal kedvezôtlenebb körülmények között voltak kénytelenek tevékenységüket újrakezdeni. Az egykor a Tiszántúli Egyházkerület részét képezô, de a trianoni határrendezés következtében a Csehszlovák Köztársasághoz került magyar gyülekezetek a második világháború éveiben ismét a magyarországi egyházhoz tartoztak. Ezt követôen a szovjet megszállás nyomán egyházszervezeti kapcsolataik az anyaegyházzal teljesen megszûntek, s fokozatosan a személyes kapcsolatok is lehetetlenné váltak. A reformátusok megoldatlan helyzete a magyarországi református egyház vezetôit is foglalkoztatta. 1947 elején külföldön megjelent egyházi lapok hírt adtak az egyik nagy amerikai baptista egyház (The Southern Baptist Convention) elnökének moszkvai látogatásáról. Az útjáról beszámoló cikkekbôl érzékelhetô volt, hogy a Szovjetunióban élô protestánsok többségét kitevô baptisták mind az állami szervekkel, mind a külföldi protestáns egyházak vezetôségeivel jó kapcsolatokkal bírnak. Ez indította a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konvent Elnökségét arra, hogy a kárpátaljai magyar reformátusok ügyében a fent nevezett amerikai baptista egyház közvetítése révén a szovjetunióbeli baptisták oltalmát kérjék. Az Amerikai Déli Baptista Únió elnökéhez intézendô levél tervezetét a magyarországi baptisták vezetô elnökével, Somogyi Imrével való konzultáció után Ravasz László, az egyetemes konvent lelkészi elnöke fogalmazta meg, melyet véleményezés céljából megküldtek Révész Imre (1889–1967) debreceni egyetemi tanárnak, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökének. Véleményét egyben arról is kérték, hogy "milyen reális lehetôséget lát arra, hogy az Elnökségnek errôl a szándékáról a kárpátaljai református gyülekezetek pásztorait értesíteni" lehessen.³

Válaszában a püspök javasolta a tervezett levél következô bekezdésének mellôzését: "A magyar reformátusokon ott betelt az ítélet, amit az evangéliumban olvasunk: Megverem a pásztort és elszélednek a juhok. Az elcsatolás után az ôsi területeken meghagyott magyar reformátusság tökéletesen elárvult, pásztor nélkül él, testvéri közösségbôl kitaszítva, önmagára utalva." Révész Imre véleménye szerint a "mai napig való tudomásunk szerint a kárpátaljai református lelkipásztorok nagy többsége még a helyén van, tehát nem állíthatjuk a valóságnak megfelelôen azt, hogy kárpátaljai testvéreink pásztor nélkül való juhok lettek". "Inkább arra kellene talán rámutatni – írja továbbá –, hogy az új állami és egyházpolitikai rendszerben a pásztori munkának egyre több akadálya van, mert az hovatovább teljesen a templom falai közé szorult, a missziói munka jogosultságát az állami tényezôk nem hajlandók elismerni, a lelkipásztorok anyagi életfenntartása pedig, miután eredetileg is kismennyiségû javadalmi földjeik csaknem kivétel nélkül kisajáttítattak, lehetetlenné lett téve." A debreceni püspök szükségtelennek ítélte továbbá a levélnek a "sákramentomtani különbségtételre" és a "szent hagyományok"-ra vonatkozó kitételét.⁴

A kárpátaljai reformátusok érdekében az amerikai baptisták felkeresésének gondolatát – Ravasz László levéltervezete alapján – a református egyetemes konvent elnökségi tanácsa 1947. március 5-i budapesti ülésén tárgyalta meg. A püspök elôterjesztése hátoldalára maga jegyezte fel az általa legfontosabbnak tartott szempontot: "A kérés döntô mozzanata: helyükön vannak-e a magyar ref. lelkipásztorok, vagy nem. Ha igen, az egész kérdés tárgytalan; ha nem: akkor áll a levél szükségessége épen a 4. bekezdés alapján. Megbeszélendô!" A negyedik bekezdés azt a szövegrészt foglalta magában, melyet Révész Imre nem tartott megfelelônek. Az elnökségi tanács elfogadta a debreceni püspök véleményét, s a kérdéses szövegrészt kihagyta a levélbôl. Ugyanakkor az ülés résztvevôi nem vették figyelembe Révész Imre azon javaslatát, hogy írjanak arról, milyen akadályai vannak "az új állam és egyházpolitikai rendszerben" a lelkipásztori munkának s a lelkészek megélhetésének.

Végeredményben az elnökségi tanács ülésének jegyzôkönyve szerint⁵ a tanács megbízta a konventi elnökséget, hogy az amerikai baptista szövetséghez "olyan átiratot intézzen, amiben felkéri Isten-országa építésében való együttmûködésre a Szovjetunió területén, különös tekintettel magyar református gyülekezeteinkre". A fentiekben ismertett módon véglegesített átiratot az alábbiakban I. alatt közöljük. (Az iratok között a magyar fogalmazvány mellett az angol fordítás is megtalálható.) Az ülés határozatát – "Isten-országa építésében való együttmûködés"-ét – ez az átirat félre nem érthetô módon fogalmazta meg: "kérjük a Baptista Úniót arra, hogy kárpátaljai magyar református gyülekezeteinknek az oroszországi protestánsok szövetségébe való beépítését segítô közremûködésével tegye lehetôvé" (kiemelés tôlem – F. Z.). A levelet az amerikai baptisták megkapták. Louie D. Newton, a Déli Baptista Únió elnöke 1947. április 12-én kelt levelében tájékoztatta Ravasz Lászlót, hogy a magyarországi egyház kérelmét továbbították Moszkvába, s egyben kérték Jacob Zidkovot, a moszkvai Baptista Únió elnökét, hogy közvetlenül vegye fel a kapcsolatot Ravasz Lászlóval.⁶

Az elnökségi tanács idézett ülése ugyanakkor a konvent elnökségét azzal is megbízta, hogy a kárpátaljai magyar református gyülekezetek lelkipásztorait értesítse arról, hogy szükségesnek tartják az oroszországi protestánsokkal való kapcsolatfelvételt. A határozat értelmében az egyetemes konvent elnöksége nevében körlevelet fogalmaztak, mely a következôket tartalmazza:

"Szeretettel kérjük a gyülekezeteket és pásztoraikat arra, hogy Isten országának együttes építése céljából keressék a kapcsolatokat az oroszországi protestánsokkal." A levelet Ravasz László, püspök, lelkészi elnök szignálta. E levélhez mellékletként hozzácsatolták az Amerikai Baptista Szövetséghez írt levél másolatát is, s a dokumentumot négy példányban megküldték Révész Imrének, illetve a debreceni püspök javaslatára két példányban Enyedy Andor (1888–1966) miskolci református püspöknek. Az ô segítségükkel kellett az üzenetnek a kárpátaljai lelkipásztorokhoz utat találnia.

Kérdés, vajon eljutott-e a magyarországi református egyházvezetôk üzenete a kárpátaljai lelkipásztorokhoz. Gulácsy Lajos akkori munkácsi segédlelkész írásos visszaemlékezése szerint csak utóbb, az 1989-es változások után tudták meg, hogy Ravasz László püspök kérte az amerikai baptistákon keresztül a szovjetunióbeli baptistákat, hogy legyenek segítségére a kárpátaljai reformátusoknak.⁷ "E segítségkérés lényegét eltorzítva próbálták volna megvalósítani a beolvasztást" – írja Gulácsy Lajos, miután röviden beszámol a magyar református lelkészek és a Moszkvai Baptista Egyház vezetôi között ténylegesen végbement találkozóról. Gulácsy szerint a tárgyalásra Bátyuban került sor, ahova "az államhatalom összehívta a református lelkészeket". A moszkvai baptisták vezetôi – Ivanov és Andrejev – "az ô egyházukhoz való csatlakozásra szólították fel a református egyház Bátyuban összegyûjtött lelkészeit". Arra hivatkoztak, hogy az ô egyházuk hivatalosan az államhatalom által elismert és mûködô felekezet. Gulácsy emlékei szerint bár a reformátusok között nem volt egység az ajánlat ügyében, a többség elutasította a csatlakozást, mert ebben a református egyház beolvasztását látták.⁸

Bizonyára nem szándékos torzításról van szó, de egy korabeli dokumentum szerint Gulácsy Lajos már akkor értesült a konventi elnökség javaslatáról, vagyis az üzenet eljutott Kárpátaljára. A Tiszántúli Református Egyházkerület fôjegyzôje 1947. augusztus 6-án a konventi elnökséghez írt levelében idéz Gulácsy Lajosnak pár nappal korábbi (június 30-iki) levelébôl: "Jelenleg itt van Moszkvából egy baptista fôpresbiter, a Ravasz püspök úr kérésére [kiemelés tôlem – F. Z.]. Személyesen ismerem, nagyon áldott ember! Hallgattam az elôadását. Isten általuk is segítségünkre siet." Mint látható, a levélírót bizakodás tölti el a baptista presbiter látogatása nyomán. A fôjegyzô tájékoztatóul azt is közli a konventi elnökséggel, hogy a "lelkészképesítés nélkül is állandó evangélizációs munkát" végzô Gulácsy Lajos "Szabó Gábor püspöki titkár feleségének öccse". A közvetlen információ mellett ez arra utal, hogy Révész Imre debreceni püspök titkára révén jutott elsô kézbôl származó kárpátaljai információkhoz. Bizonyítható tehát, hogy a konventi levelet – melyben a magyarországi református egyház vezetôsége az oroszországi protestánsokhoz való közeledést szorgalmazta – a kárpátaljai magyar református lelkészek megkapták. Idézett adatunk szerint valószínûsíthetô, hogy a moszkvai baptisták vezetôi igyekeztek a helyszínen tájékozódni, mégpedig feltehetôen a Gulácsy által említett bátyui találkozó elôtt.

A kárpátaljai reformátusok helyzetét egyházpolitikai szempontból rendezni kívánó, Ravasz László által kezdeményezett elképzelés levéltári dokumentációja egy további értékes dokumentumot is tartalmaz. Az alábbiakban II. alatt teljes terjedelmében közölt 1946 októberében íródott jelentés a rávezetett iktatószám szerint 1947. március 17-én – tehát a baptistákkal való kapcsolatfelvételt szorgalmazó levél elküldése után – érkezett a konventi elnökség hivatalába. Közvetlen forrása nem ismeretes, de aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a kárpátaljai magyar reformátusok helyzetét ismertetô dokumentum a püspöki titkár családi kapcsolatain keresztül juthatott Révész Imre debreceni egyházkerületi püspök kezeihez, majd onnét a konventi elnökséghez. A jelentéssel s a benne leírt javaslatokkal azonban a magyarországi református egyház vezetôi érdemben nem foglalkoztak, miután úgy vélték, hogy a pár nappal korábban "március 13-án kelt intézkedésnél többet tenni most nem lehet".⁹

A dokumentum az eddig ismert legrészletesebb korabeli forrása a kárpátaljai magyar egyháztörténetnek. Átfogó képet ad a magyar reformátusoknak a második világháború utáni helyzetérôl, az egyház elleni represszió kezdeti formáiról és a megoldást keresô lelkészek helyzetmegítélésérôl. A szovjet korszak kezdeteinek egyházpolitikáját és annak hatásait a jelentés személyes tapasztalatok alapján fogalmazza meg. Sajnos, a dokumentum szerzôit a kellô információk hiányában egyelôre nem tudtuk megállapítani.

Konklúzióként két megjegyzés kívánkozik ide. A dokumentumokból világos, hogy a magyarországi református egyház vezetôsége a rendelkezésére álló ismeretek, tapasztalatok alapján 1947 elején úgy vélte, a kárpátaljai magyar reformátusok túlélését a szovjetunióbeli protestánsok, jelesen a baptisták szervezetébe való integrálódással lehet és szükséges biztosítani. Ezt nyilvánvalóan az egyházszervezeti önállóság megôrzésével, pl. önálló magyar református püspökség fenntartásával gondolták, s nem gyülekezetenkénti beolvadással. Egyelôre nem tudjuk, hogy ezt az ösztönzô gondolatot a moszkvai baptisták vezetôsége milyen mértékben, milyen intézményes keretek között akarta keresztülvinni, s ma már eldönthetetlen, hogy hogyan tudta volna megvalósítani. Ugyanakkor, azt kell megállapítanunk, hogy a kárpátaljai lelkipásztorok túlélési ösztöne, mely alapján az önállóságra szavaztak, minden késôbbi represszió ellenére az egyház megmaradását, függetlenségének megôrzését eredményezte. Gulácsy Lajos emlékirata szerint, az államhatalom erôteljes nyomása ellenére is úgy látták, hogy az önállóság mellett kell kitartaniuk. Utólag visszatekintve megállapítható, hogy az adott körülmények között a helyi lelkészek helyzetmegítélése és realitásérzéke talán jobb volt, mint az egyház távoli vezetôségéé.

Tanulságos továbbá, hogy a magyarországi református egyház vezetôségének Ravasz László kezdeményezte egyházpolitikai elképzelése feledésbe merült. Az adott viszonyok mellett nem meglepô, hogy ennek emléke teljesen kihullott a kárpátaljai magyar lelkészek emlékeibôl. A javaslat elutasítása magyarázhatja, hogy a hazai egyháztörténet sem tartja számon, s emlékirataiban Ravasz László sem tér ki rá.¹⁰ Mindez arra inti a kutatást, hogy az események rekonstruálása, a korabeli vélemények megállapítása érdekében a különbözô források egybevetésére és kölcsönös figyelembevételére van szükség.

Az következô – eredetiben írógéppel írt – dokumentumokat betûhíven közöljük, két kivétellel: ahol szükséges volt, a hosszú magánhangzók esetében a mai helyesírást követtük, a tévesen egybeírt szavakat pedig külön írtuk. Az eredetiben aláhúzással kiemelt részeket kurziváltuk, és a dôlt zárójeleket gömbölyûre cseréltük. A szövegbe néhány helyen []-ben kiegészítést és néhány magyarázó jegyzetet illesztettünk.

Jegyzetek

1 A múlt személyes feldolgozásának és közösségi birtokbavételének problémájához l. tanulmányomat: Ethnicity through regaining collective memory. In: Encountering ethnicities. Ethnological aspects on ethnicity, identity and migration. Ed. by Teppo Korhonen. Helsinki, SKS, 1995. 79–97. Magyar változata: Kollektív emlékezet és az identitás megszerkesztése. In: Magyarságkutatás 1995–96. Szerk.: Diószegi László. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1996. 125–141.
2 Aprópénz a történelem színpadán. A kárpátaljai magyar nyelvû sajtó 1945–1948. Összeáll., szerk.: M. Takács Lajos. Ungvár–Budapest, Intermix, 1994.
3 Az Elnökség rendeletébôl Dr. Kiss József konventi fôtanácsos 1947. febr. 13-iki levele Dr. Révész Imre püspöknek. E levél bevezetôje feltárja az elképzelés ismertetett hátterét is. L. az ügy iratait a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárában, a Konventi Külügyi Bizottsági iratok (2/f.), 41. doboz, 870-1947. szám alatt.
4 Révész Imre püspök 1947. febr. 17-iki levele a konventi elnökségnek. A püspök több példányban kéri a végleges levelet, mivel jelzi, hogy lesz valamilyen módja "bejuttatni [azt] az érdekeltekhez". Uo.
5 Az ügy a jegyzôkönyvben a 25. szám alatt szerepel, mely jegyzôkönyvi kivonatként az ügyhöz csatolva a fenti levéltári jelzet alatt megtalálható.
6 Uo. 598–1947. A szovjetunióbeli baptisták esetleges kapcsolatfelvételének az iratanyagban nincs nyoma.
7 Közli Balog Sándor: Sorsüldözöttek. Ungvár–Budapest, Galéria Kiadó 1992. 34–41., az esetrôl l. a 36–37. oldalt. Ugyanez megjelent még In: "Sötét napok jöttek...". Koncepciós perek magyar elítéltjei. A sztálinizmus áltozatainak emlékkönyve 1944–1957. Összeáll.: Dupka György. Budapest–Ungvár, Intermix Kiadó 1993. 92–100.
8 U. o. 36–37. Gulácsy Lajos nem adja meg a bátyui gyûlés dátumát. Az itt közzétett elsô dokumentum nyomán biztos, hogy erre 1947 áprilisában vagy májusában kerülhetett a legkorábban sor.
9 A dokumentum a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltárában, a Konventi Külügyi Bizottsági iratok (2/f.) között található, 41. doboz, 1485-1947. szám alatt.
10 Vö. Ravasz László: Emlékezéseim. Budapest, A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya 1992.